Történelem

Egy alabárdos testőr a Donnál

Ha téli fagy van idehaza, eszembe jutnak az áttörés borzalmas napjai és megjelenik előttem a csonttá fagyott, segítséget kérő honvéd arca – írta Medve Pál testőr őrmester

Hetvenhét évvel ezelőtt, a sztálingrádi hadműveletek keretében, 1943. január 12-én indult meg a szovjet 40. hadsereg támadása a magyar 2. hadsereg Don menti védőállásai ellen. A visszavonulás során súlyos veszteségek érték az expedíciós magyar hadsereget. Tábornokok és politikusok fiai is küzdöttek a Donnál, csakúgy, mint a Magyar Királyi Testőrség frontszolgálatra jelentkezett állománya.

Egy alabárdos testőr a Donnál
Medve Pál alabárdos testőr udvari díszöltözetben, aki kiválóan játszott tárogatón. Több alkalommal szórakoztatta a gödöllői kastélykertben tárogatómuzsikával a kormányzót és vendégeit.
Fotó: Huszár család archívuma

Magam 1992 óta foglalkozom a Magyar Királyi Honvédség második világháborús harctevékenységével, s azon szerencsés történészek egyike vagyok, aki az 1990-es években számos egykori tiszttel, altiszttel, tisztessel és honvéddel készíthetett interjút történelmünk ezen időszakáról. Különösen emlékezetes számomra, hogy több alkalommal beszélgethettem Jászberényben vitéz Medve Pál (Jászberény, 1920. szeptember 28.–Jászberény, 2003. október 10.) alabárdos testőr őrmesterrel testőrségi és doni frontszolgálatáról. Pali bácsi kérésemre harctéri élményeit is papírra vetette, így a doni áttörés évfordulóján az ő visszaemlékezése segítségével idézzük fel a vészterhes napokat.

Medve Pál mindig is katona szeretett volna lenni, így 17 évesen korengedéllyel és szülői jóváhagyással 1937. október 1-jén vonult be tényleges katonai szolgálatra a budapesti 2. honvéd tábori tüzérosztályhoz. A jó kiállású fiatalember jelentkezett a Magyar Királyi Testőrséghez, és a testőr próbaszolgálat leteltével, 1940. január 1-jén került az alabárdos testőrszakasz állományába. Testőri szolgálatának kezdetéről egy rendkívül érdekes epizódot őrzött meg emlékezetében, amelyről így számolt be: „Amikor letelt a próbaszolgálatom és alabárdos lettem, akkor Pásztóhy Artúr testőr őrnagy úr mutatott be a Kormányzó Úrnak. Korábban már láttam többször, de amikor bementünk hozzá, remegtek a lábaim, de mindjárt megszűnt az idegességem, amikor olyan kedvesen és emberi hangon szólt hozzám. Kezet fogott velem, kérdezte: Hogy érzed magad? Honnan jöttél? Milyen családból? Apád, anyád, testvéreid? Amikor jelentettem, hogy jászberényi vagyok, felderült az arca, s mondta, akkor mi szegről-végről földik vagyunk, mivel ő kenderesi. Az egész beszélgetés két-három percig tartott. Jellemző a Kormányzó Úrra, hogy én valami két hónap múlva felügyeltem, amikor lement sétálni a Várkertbe, akkor biztosítékképpen lent voltam. És amikor mellém ért – mert felsétált a Turulmadárig, én pedig Savoyai Eugén szobránál álltam – rám nézett és azt mondta: Medve fiam! Szóljon a főkertésznek, hogy a feleségemnek vágasson a rózsákból egy csokrot! – Rohantam, de közben átsuhant rajtam, Uramisten, hát ez az ember tudja, hogy engem hogyan hívnak?! Biztosan rendkívüli memóriával rendelkezhetett!”

Medve szakaszvezető Jutason végezte el 1941-ben a rövidített csapataltisztképzőt, 1942. október 1-jén került hivatásos állományba, őrmesterré egy hónappal később lépett elő. Önként jelentkezett frontszolgálatra, így vonult el 1942 novemberében a magyar 2. hadsereg hadműveleti területére.

A kassai 21. honvéd gyalogezred állományába tartozó esztergom-tábori 32/I. zászlóalj 2. puskásszázadának egyik szakaszparancsnokságát 1942. december 9-én vette át. Megjegyzendő, hogy ezen csapattestet testőr zászlóaljnak is hívták, ugyanis ennek állományában – kormányzói engedéllyel – 10-15 olyan hivatásos tiszt és altiszt is frontszolgálatot is teljesített, akik a Magyar Királyi Testőrség állományába tartoztak, s bizonyítani akarták, hogy nem csak a testőri szolgálat terén, de a háború poklában is megállják a helyüket. Kuntár Lajos haditudósító még 1942 őszén járt e zászlóaljnál, s így írt a derék testőrökről: „Példásan, végzik önként vállalt kötelességüket, kiveszik részüket a nemzet nagy harcából, s amilyen megbízhatóan őrködnek odahaza a Legfőbb Hadúr személyére, éppen olyan biztosan őrködnek itt kint, a Don partján is, a Haza nyugalma és békéje felett…”

Az ellenséggel szemben

Medve őrmester Esztergom-táborban kapta meg menetöltözetét, és szülei előrelátásának köszönhetően köpenye bundabélést is kapott. Visszaemlékezése szerint „magam önként kértem harctéri szolgálatot és 1942. november 16-án kerültem ki a Don mellé, ahol szakaszparancsnoki beosztást kaptam. Amikor átvettem a szakaszt, igyekeztem megismerni embereimet és nagyon sok kellemetlen meglepetés ért. A hiányos egyenruházat volt az első, amelyet a Donnál őrt álló honvéd viselt. Rongyokkal takarta be a fejét, lábait, a szibériai hideg egész testét átjárta. Még nagyobb volt a megrökönyödésem, amikor ellenőriztem a fegyverzetet. A szakasz honvédjei átlagosan hét (!) darab puskalőszerrel rendelkeztek. Amikor ezt szóvá tettem, csak letolást kaptam és takarékosságra intettek. (…) Az 1943. január 6–7-én történt sikeres vállalkozás után néhány napos pihenőre vonultunk vissza Sirokijba. Január 12-én délben riadó hangzott el, 13 órára Szagunyban volt a gyülekezés, majd onnan indultunk észak felé. Pihenő nélkül másnap reggel öt órakor érkeztünk Marki nevű kis községbe. Szakaszom egy [7/31 M. Schwarzlose] géppuskával és két [31 M. Solothurn] golyószóróval rendelkezett az egyéni fegyvereken túl. A századparancsnok szerint 46 kilométert tettünk meg. A falu fölött körülbelül két-három kilométerre egy kisebb dombvonulaton foglaltunk állást, előttünk egy széles horhos, azon túl egy újabb domb, amely mögött már a pokoli tűz, földön és levegőben egyaránt. Elhagyott, apró napraforgós területen ástuk be magunkat a hóba. Ha felállt valaki, az oroszok rögtön lőttek, még egyetlen emberre is az ismert »csinn-bumm«-al [a honvédek nevezték így a szovjetek 76,2 mm-es hadosztályágyúit és 57 mm-es páncéltörő lövegeit]. Felállni csak éjszaka lehetett, de a fáradtság, a víz és az élelem nélküli mozdulatlanság szinte megbénította az embereket. Magam éjjel jártam a szakaszomat, de már az első éjjelen két összebújt honvéd szenvedett fagyhalált. Higanyos hőmérőm mínusz 37 fokot mutatott, de a szomszéd szakaszparancsnok borszesz hőmérőjén mínusz 42 fok volt. Újabb nap, majd újabb éjszaka. A pergőtűz nem szünetelt. Újabb éjszaka, világító töltények, rakéták, páncélosok, repülők, de semmi tájékoztatás a részünkre, még kevésbé ellátás. A fagy már megtizedelte a honvédeket, amikor azt tapasztaltuk, hogy a gyalogos támadás arcvonalunk északi részét támadta. A közelben én voltam az egyedüli hivatásos altiszt, távol tőlem barátom, Delacasse Gábor testőr őrmester, aki rohamszakasz-parancsnok volt. Embereim mozgását rendeltem el a támadással szemben. Az orosz gyalogság már látótávolságban volt, a századparancsnokunk eltűnt, nem találkoztam később sem vele. Simon főhadnagy volt.” A 32/2. puskásszázad parancsnoka, Simon Lajos főhadnagy január 17-én „alosztályától lemaradt”, valószínűleg egy kórházvonattal térhetett haza, ám további sorsa ismeretlen. Medve őrmester ekkor már a kassai 23. rohamszázad szakaszparancsnok-helyetteseként vett részt a harcokban.

Bomladozó fegyelem

„Az egyre közeledő támadás arra késztetett mindnyájunkat, hogy visszavonuljunk Markiba és ott foglaljunk új védőállást. Számunkra ott kezdődött a tragédia. Marki pravoszláv templomában a németek szeszraktárat rendeztek be, amit már előttem fedeztek fel a katonák. Ismerve a helyzetet, arra intettem embereimet, hogy kulacsba, csajkába töltsenek maguknak szeszt, de keveset igyanak belőle. Ez volt a pánik kezdete. Az elcsigázott, étlen-szomjan, fagyottan harmadik napja szenvedő honvédek nem tudtak maguknak megálljt parancsolni és szinte kivétel nélkül nekiestek a különböző melegítő alkoholoknak. Volt, aki a pálinkás hordó mellett fetrengett, volt egy másik csoport, amelyik a honvédek bátorságát hangoztatva, italosan indult meg a támadók felé. Megismerve [békei] Koós Imre főhadnagyot [a budapesti 1. gépkocsizó zászlóalj századparancsnokát, későbbi testőrtisztet], arra kértem, hogy fagyott és sebesült katonái­mat vegye fel a páncélosára. Tizenhat honvédet raktunk fel a Toldira, a főhadnagy kötéllel fogta őket körül és megindult visszafelé. (…) Nem könnyű ezeket leírni, de aki túlélte, soha többé nem felejtheti el. Az orosz támadás egyre közeledett, hamar leszállt az este és ők sem tudhatták, milyen erő van velük szemben, így előrenyomulásuk lelassult. Megszűnt a rend, nem volt egység, szakasz vagy század, mindenki a vélt menekülési irányba indult, nem volt út, csak visszavonuló tömeg. Aki tudott, teherautókra kapaszkodott, de védelmet ez sem adott, hiszen egyik a másik után hajtott aknára vagy üzemanyaghiány miatt vált mozgásképtelenné. Temetetlen, fagyott honvédek, megfagyott testek mutatták az utat, amelyről nem tudtuk, hogy hová vezet. Csonttá fagyott kezek meredtek az ég felé, de nem tudtunk rajtuk segíteni, csak némán mentünk el mellettük…”

A pokol torkában

„Január 18-án Goncsarovka községben találkoztam újra barátommal. Este értünk be a községbe, ahol a későbbi híradások szerint mintegy ötezer magyar híradó, egészségügyi és vonatcsapatbeli honvéd gyűlt össze, de az oroszok géppuska és páncélos tűzzel zárták el menekülési útvonalukat. Gábor barátommal jártuk körül a nyomorúságos házakat, ahol a halálra vált honvédek – többnyire fegyver nélkül – imádkozták a rózsafüzért, megírták szeretteiknek a vélt legutolsó leveleket. Kb. 16-20 fegyverest sikerült meggyőzni a menekülés egyetlen lehetőségéről: a kitörésről. Ezekkel tisztítottuk meg az utat, és eközben kapott közvetlen közelről halálos fejlövést sisakján keresztül barátom, Delacasse Gábor testőr őrmester, akit úgy tudtunk eltemetni a dermesztő hidegben, hogy a ház oldalfalát kézigránáttal rárobbantottuk holttestére.” A 28 évesen hősi halált halt Delacasse őrmester alig háromhavi frontszolgálata során a honvédségben egyedülálló módon öt Vitézségi Érmet (Nagy Ezüst két ízben, Kis Ezüst, Bronz) kapott hősies helytállásáért. Az Arany Vitézségi Érmet post mortem kapta meg a honvédség 30. tagjaként január 7-i vállalkozásért és a visszavonulás során nyújtott átlagon felüli teljesítményéért. Medve őrmester hősies magatartásáért a Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Érmet érdemelte ki, valamint a Tűzkereszt 1. fokozatát egy sebesülési pánttal.

„Szabaddá vált a menekülési útvonal – emlékezett vissza – a körülzárt magyarok egyelőre tovább menekülhettek. Magam aknaszilánktól sebesülve, bal lábamon fagyási sérülést szenvedve, gyalog és teherautón jutottam hátra Belgorodba, ahol a legutolsó sebesültszállító vonatra szállva Kurszkba jutottam, majd Berlinben kerültem kórházba, ahol eltávolították a szilánkot, onnan Bécsbe, végül Szombathelyre kerültem kórházba. Hazatérve, betegszabadságom letelte után ismét testőri szolgálatot láttam el. Csak később igyekeztem összerakni az átélt élményeket. (…) Ha téli fagy van idehaza, eszembe jutnak az áttörés borzalmas napjai és megjelenik előttem a csonttá fagyott, segítséget kérő honvéd arca. De eszembe jut az is, hogy minden elesett honvéd áldozat volt, aki végküzdelmében vált hőssé, akire kegyelettel kell gondolnia az utókornak, még ha meg is kérdezi, hogy: Miért?”

Kapcsolódó írásaink

Tetemre hívás

ĀKi kell irtanunk minden mérget a nemzet testéből és össze kell fogni minden magyar hazafinak egy szent cél érdekében, amelynek két pillére: a nemzeti eszme és a keresztény morál – mondta Horthy Miklós

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom