Történelem

Egyházak a vész­korszakban

Salkaházi Sára Isten előtt térdreereszkedve fogadta a gyilkos golyót,és áldását vetette a nyilasokra

Kísértetként bukkan fel újra és újra az a vád, hogy a keresztény egyházaktól soha nem állt távol az antiszemitizmus. Ennek kiragadott példáit hosszan szokták sorolni. Ugyanakkor kevésbé gyakran említett tény, hogy a hazai egyházak és sok tagjuk a második világháború, különösen a német megszállás alatt rendkívüli bátorsággal és találékonysággal keltek az üldözött zsidók védelmére.

Egyházak a vész­korszakban
A németek és a csendőrök által összegyűjtött zsidók Budapesten, 1944 október
Fotó: Wikipedia

Szabó Magda Abigél című regényének ikonikus jelenetében Zsuzsanna diakonissza testvér Sidrák, Misák és Abednégó történetével vigasztalja Bánki Annát és a vele együtt sírókat. Ezeket a lányokat az a veszély fenyegeti, hogy miután az intézményi anyakönyvek alapján „zsidó”-ként azonosíthatók, a kihirdetett rendelkezések értelmében ki kell(ene) őket zárni a Matulából.

A bibliai történet ismert. A babiloni neveket viselő ifjak nem hajlandók leborulni Nabukodonozor király arany bálványszobra előtt. A zsidó ifjak tanúságot tesznek, hogy Istenük meg tudja őket menteni. Az önmaga istenségétől eltelt király emberileg lehetetlenné teszi a menekülést, mégis azt kénytelen látni, hogy az izzó kemencénél is ragyogóbb orcájú valaki, az Úr Angyala jön az ifjak közé. A gyilkos tűz csak a köteleket tudta leégetni, az ifjak ruháját még szaga sem járta át. (Dániel próféta könyve 3. rész) Annát végül Abigél (alias Kőnig tanár úr) látja el hamis papírokkal, és segíti vidéki befogadó szülőkhöz jutni.

Kényszerek fogságában

Az előző századfordulótól kibontakozó „keresztény antiszemitizmus” szellem- és vallástörténeti értelemben véve valójában „antijudaizmus”, kulturális-gazdasági-politikai szempontból pedig „a-szémizmus”, illetve „pro-tradicionalizmus” volt. Antijudaizmuson értjük az Újszövetség szadduceizmus- és farizeizmuskritikáját, vagyis a szélsőséges vallási racionalizmus és formalizmus elutasítását. Az a-szémizmus jelenti azt a századfordulótól erősödő magyarországi társadalomszervezési törekvést, miszerint a keresztényeknek a zsidóság nélkül is meg kell tudnia oldani a gazdaság, valamint kultúra modern jelenségeinek működtetését. Ezen nézet hangoztatói nem a zsidóság rovására véghezvitt erőszakos „térfoglalást”, hanem a tőke-, pénz- és értelmiségi „szabad pályák”: sajtó, irodalom és szórakoztatás magasabb és főleg etikus színvonalát követelték. Pro-tradicionalizmuson a „tradícióktól való megfosztatás” mint az állítólagos modern életstílus szükségszerű velejárója elleni elemi erejű tiltakozást értjük.

A három tényező összefonódott a magyar közvéleményben, és mindez 1918–20 traumája után (egyébként átmenetileg) különös élességgel bukkant a napvilágra. Egy jellemző idézettel szemléltetve: „A bolsevik […] embertípus […] kizárólagosan városi produktum, mely minden kontaktust elvesztett a földdel és a természettel […] nem ismerte […] ösztönösen gyűlölte […] megvetette […] lenézte […] a falut, a magyar társadalom legalább háromnegyed részét […] minden ízében racionalista és amoralista lelki típus [amely] a zsidóság faji, vagy történelmileg kifejlett átlagtípusával szembetűnő hasonlóságokat mutat: az ösztönélettől és a természettől való elváltság, a tradíciók hiánya, gőgös exkluzivitás, a messianisztikus hivatás, az ellenvéleményekkel szembeni türelmetlenség, a materialista hedonika túltengése, vagy – a másik végleten – a konok, keleti, az élettől elforduló miszticizmus mindkét típusnál közös.” Ez az idézet az 1921-es Jászi Oszkártól származik, akit valamiért mégsem szokás az „antiszemita csóvadobálók” közé sorolni.

Bár a kritikusok is elismerik, hogy a magyar katolicizmus és protestantizmus egyházfői folyamatosan kikeltek a náci fajelmélet vérmisztikája mint a legsötétebb materializmus bálványimádása ellen, terhükre róják, hogy figyelmen kívül hagyva a „pontosító” nyilatkozatokat, újra és újra bedőltek Hitler 1933. február 2-i nyilatkozatának, miszerint Németország még mindig a kereszténység alapján áll. A kritikusok is kénytelenek ugyanakkor elismerni, hogy a nyugati demokráciáknak a köztes-európai térségből való kiszorulása a „nácizmus vagy kommunizmus” kényszeralternatíváját erőltették a térségre. Ebben a helyzetben Magyarországon a német segítséggel bekövetkezett országgyarapítások tették egyre inkább zárójelbe a német politikával szembeni fenntartásokat.

Tény, hogy a dunamelléki református püspök, Ravasz László „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításá”-val kapcsolatban benyújtott törvényjavaslatot nem egyszerűen megszavazta a felsőházban, de mellette „habzó szájú” beszédet tartott. Ám 1939 januárjában a második zsidótörvény benyújtásának hírére a Pester Lloydban vetette Teleki Pál szemére, hogy ez a tény messze túlmegy azon a szinten, amit a kormány korábban a nemzetnevelés, valamint a gazdasági és kulturális arányosítás tekintetében elfogadhatónak tartott. Végül a keresztény egyházi vezetők Teleki megmentése érdekében megszavazták a második zsidótörvényt.

Az egyházi vezetők az 1941-es, náci szellemű harmadik zsidótörvényt egyértelműen visszautasították. Ez a törvény egyébként akkor vezette be az 1935-ös nürnbergi faji törvények szintjét a magyar közéletbe, amikor Európa náci megszállás alatt nyögő részében ennél már jóval drasztikusabb, embertelenebb rendszabályok voltak érvényben. Ennek a törvényjavaslatnak a vitájában Ravasz László Glattfelder Gyula csanádi megyés püspöknek az 1936-os náci Németországról mondott szavaira hivatkozott egyetértőleg: ha egy állam fajvédelmi okokból megtagadja a Szentlélek (keresztségben adott) újjászülő erejét, az már – bármit mond is magáról – többé nem keresztény állam. „Kurzusegyház” „kurzusfőpapja” tagadja meg a keresztény jelleget a magyar államtól? – a kor botrányát akkor fogjuk fel kellő súllyal, ha visszaemlékezünk Bereczky Albert 1938-as igehirdetés pamfletjére. A zsidók titkában Ravasz László munkatársa a hagyományos teológia (Római levél 9. része) szellemében figyelmeztette közönségét: Isten előbb fogja a kereszténység vadolajfa-hajtását letörni, mint a zsidóság nemes ágát, és hogy a zsidóság ígért megtérése nélkül nem következik be Krisztus vágyva vágyott második visszajövetele sem.

Embermentő keresztények

A kritikusok is elismerik ugyan, hogy az egyházak szemben álltak a faji ideológiával, de terhükre róják, hogy „mindössze” a megkeresztelkedett zsidókat, illetve keresztények izraelita vallású házastársait igyekeztek mentesíteni a zsidótörvények, majd zsidóellenes rendeletek hatálya alól, ugyanakkor az iz­raeliták diszkriminációját szó nélkül hagyták. Hogy mennyire nincs így, meg kell értenünk az egyházi gondolkodás kánonjogi alapjait. Ez a keresztség szentségének biztosítása mellett azt is elutasította, hogy az állam az egyházak házassági jogköreit csonkítsa. Vegyesházasság egyházi megáldását ugyanis a katolikusok a „megtérésre hajló”, a protestánsok pedig a „vallási méltányosság elvét magára nézve kötelezőnek elismerő” címke megadása mellett végezték el. Ezek a későbbiekben éppen olyan mentesítési jogalappá váltak, mint amelyeket a semleges államok „a háború utáni kivándorlásra jogosult”, „semleges ország befogadotti státuszát élvező” címen igyekeztek biztosítani. Nem véletlen, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges követségek alkalmazottai is számtalan esetben vették igénybe embermentő tevékenységük során magyarországi egyházi tényezők közreműködését.

Forgács Gyula lett 1938-ban a megkeresztelkedni (valójában kikeresztelkedni) vágyó zsidók vallásoktatásának a felelőse. Ő a budapesti skót misszió elemi népiskolájának vallástanára volt. Patikamérlegen mért nyilatkozatokkal kellett gondoskodnia arról, hogy az erősödő német külpolitikai orientáció közepette is megmaradhasson a brit orientáció egyik informális kapcsolópontja az országban. Ismeretes, hogy a kiutasítás után is hazánkban maradó Haining kisasszony internátusi felügyelőként nőket és gyermekeket bújtatott. A vészkorszak magyarországi református mártírjának tekinthető ő legalább annyira, mint a skótokénak. Mellette ifjabb Varga Zsigmondot, a bécsi magyar emigránsok református lelkészét nemzetiszocializmus-ellenes propaganda címén végezték ki.

A zsidóság (korlátozáson túlmenő) egzisztenciális elnyomorításának szándéka 1939-ben már érezhetően jelen volt a magyar közéletben. Ez a tendencia 1941-től újabb és újabb zsidóellenes aktusokkal súlyosbodott. Evangélikus részről Sztehlo Gábor lelkész érzékelte először, hogy az egzisztenciavesztéssel együtt jár az öngyilkossági késztetések növekedése. Az egyházak „A mi a haszna a lelki áldásnak, ha nem adjátok meg a testnek, ami a testé” (Jakab levele 2. rész 16. vers) elve alapján kezdtek cselekedni. A Református Egyetemes Konvent 1942-ben felállította a Jó Pásztor Missziói Bizottságát a megkeresztelkedett zsidóság lelki és anyagi gondozásának végzésére. Titkáraként Éliás József végzett kiváló munkát. Ravasz László teljes asszisztenciát biztosított a bizottságnak. Tudta, sőt támogatta, hogy munkájába baloldali érzelmű lelkészek és egyháztagok vonódjanak be, mivel ezek az emberek voltak képesek leginkább elviselni az egyre inkább a veszélyes kategóriába tolódó munka terheit, kapcsolataik révén pedig a (fél)illegalitás tapasztalatai is érvényesíthetők voltak az ehhez addig egyáltalán nem szokott egyházban. Bereczky Albert révén a Horthy-korszak „kulturális nagyasszonya és divatdívája”, a református hitét ekkor már mélyen megélő Zsindelyné Tüdős Klárát is bevonták a zsidók és baloldaliak mentésébe.

A reformátusoknak az auschwitzi Fehér könyv megismertetésében játszott szerepe, illetve Serédi Jusztinián esztergomi érsek, hercegprímás protestánsellenességének szerepe a kollaboráns kormány elleni nyílt egyházi fellépés elmaradásában ismertebb kérdések történelmi szakirodalmunkban. A fontosabb kérdésnek azt látom, hogy a fizikai veszélyhelyzet növekedésével az egyházak is oldották a szükségkeresztséggel szembeni (egyébként hitbeli szempontból jogos) fenntartásaikat. A kereszteléshez szükséges hitoktatás időtartama így csökkent folyamatosan egy évről három hónapra, majd hat hétre, majd egyetlen azonnali formális nyilatkozatra. Az azonnali, vizsgálat nélküli, a veszélyhelyzet elmúltával felülvizsgálható kereszteléseket először a szintén zsidó származású Balogh István páter szorgalmazta a katolikus egyházban. A veszély mértékének jelzéséhez elég annyit, hogy zsidó egyének bújtatása, nekik hamis iratok biztosítása a vészkorszak rendelkezései szerint azt a retorziót hozta az ezeket elkövető keresztény egyén fejére, mint ami elől a zsidó emberek menekültek. Ez az alkalomtól függően lehetett deportálás vagy statárium. Ezen a helyen kell megemlítenünk boldog Salkaházi Sára szociális testvér esetét, aki Isten előtt térdre ereszkedve fogadta a gyilkos golyót, és megbocsátó reménysége jeleként a kereszt áldását vetette az őt Dunába lövő nyilasokra.

Isteni védelem

Pál apostol az adriai vihar alkalmával így vigasztalta a csüggedőket: „Az éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, akinek szolgálok is, és ezt mondta: Ne félj, Pál! […] Íme az Isten ajándékba adta neked mindazokat, ki teveled hajóznak.” (Apostolok cselekedetei 9. rész 23. vers) „Egy sem veszett el a ránk bízottakból.”

A „ha nem tenné is” sok kudarca mellett ezt a csodát élhette át Sztehlo Gábor és Zsindelyné Tüdős Klára is. Hogy ennek az isteni védelemnek a végén már a Vörös Hadsereg erőszakoskodó katonái ellen is ki kellett terjeszkednie, az már egy másik történet.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa

Kapcsolódó írásaink

Becsületbeli ügy

ĀNyolcvan esztendővel ezelőtt, 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német lerohanásával vette kezdetét a második világháború

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom