Történelem

Sem erővel, sem fortéllyal

E nap hajnala borús volt, esett is. Egész délig nagy sürgés-forgás volt a városban; levert alakok, bús arcok, kesergő szemek, bánatos honvédek mindenfelé. Az utolsó nap, az utolsó lap az 1848–49-iki honvédek történetében, mely ragyogni fog örökké! – jegyezte fel 1849. október 4-éről Szinnyei József főhadnagy

Sem erővel, sem fortéllyal
Komárom átadása. Vincenz Katzler litográfiája
Fotó: Wikipedia

Százhetven esztendővel ezelőtt, a „hódolati szerződés” ratifikálását követően 1849. október 2-án nyitotta meg kapuit a komáromi erőd, amelyet október 4-ig adtak át a honvédek. Habár a várőrség meghódolt a császári és a cári csapatok előtt, jelentős kedvezményeket harcolt ki a tárgyalóasztal mellett.

Az erősség átadásának alapját jelentő, szeptember 27-én Julius Jacob von Haynau császári tábor­szer-nagy herkálypusztai főhadiszállásán aláírt kapitulációs egyezmény a következő pontokat tartalmazta:
„1. A vár­őrség fegyver nélkül szabadon bocsájtatik. A tisztek kardjai tulajdon gyanánt megmaradnak. Azoknak a tiszteknek, kik előbb a császári-királyi seregben szolgáltak, külföldre útlevél adatik; azok, akik útlevelet nem kérnek, szabadon hazatérhetnek, kivéve azokat, akik a haditörvényszék előtt önként jelentkeznek. A honvédtiszteknek, kik előbb a császári seregben szolgáltak, a hazájukban való tartózkodás minden bántalom nélkül biztosíttatik. A császári-királyi ezredek legénysége közbocsánatot kap, s azok az egyének is, kik közben tisztségre emelkedtek, hasonlóképp szabadon bocsájtatnak s további üldözésnek kitéve nem lesznek.

2. Külföldre szóló útlevél mindazoknak, kik 30 nap alatt jelentkeznek, adatni fog. 3. Tiszteknek egyhavi díj, a legénységnek tíznapi zsold adatik osztrák bankjegyekben, a császári-királyi szabályszerű hadiilletmény szerint. 4. A várőrségnek, kincstári utalványok kiadása által előidézett kötelezettségei kiegyenlítésére 500 ezer pengő forintok fizettetnek osztrák bankjegyekben. 5. A Komáromban létező rokkant és beteg harcosok jövője biztosíttatik. 6. Ingó és ingatlan magánvagyonát, egyáltalában mindenki megtarthatja. 7. A fegyverlerakásnak helye, ideje és módja utólagosan fog meghatároztatni.
8. Minden ellenségeskedések ezennel mindkét részről megszüntetnek. 9. A vár hadi szokás szerint – és mindkét részről helybenhagyás után – átadatik.”   

Az átadás kezdete

Másnap délelőtt 10 órától a dunai hídfőt és a sánctábort adta át az őrség, ahol három hadosztály (parancsnokaik: a tót származású Janik János, kosztolányi Kosztolányi Mór, nagyrákói, kelemenfalvi és nagyselmeci Rakovszky Sámuel ezredesek) sorakozott fel. A komáromi 203. honvédzászlóalj egyik főhadnagya, Szinnyei József így örökítette meg ezen eseményt: „A csapatok, melyek zászlóaljanként harcvonalban állottak föl, puskáikkal tisztelegtek és a zenekar rákezdte a »Rákóczi-indulót«. (…) Klapka a csapat előtt végig nyargalt, azután középen megállott és fölszólítá katonáit, hogy sorsukban nyugodjanak meg. Erre »lábhoz!« és »imához!« vezényeltek. Ezen percek alatt, melyeket még a zene komoly akkordjai is emeltek, hallható volt a sereg zokogása, mely ezen utolsó gyakorlatát megtört szívvel teljesíté. A bevégzett ima után a puskák gúlákba rakattak, a szerelvények letétettek, s ekkor a vad fájdalom szétszaggatá a megszokott fegyelmet. A zászlóaljak legénysége zászlajához rohant, ezen golyóktól átluggatott szent jelvényhez, melyet annyi csatába, oly sok ütközetbe kisért, hogy utolszor csókolja meg azt és abból emlékül vigyen magával egy darabot. – A tisztek sírva borultak egymás nyakába és a legénység kezöket csókolá. Oly jelenet volt ez, mely a legkeményebb szívet is megindította.”

Az ó- és újvár, valamint a Duna-sziget átadása október 3-án történt, amelyen Klapka György vezérőrnagy részt vett. A katonabanda utoljára játszotta a vérpezsdítő Klapka-indulót – amelyet a sikeres augusztus 3-i kitörés emlékezetére komponált Egressy Béni főhadnagy, a II. hadtest zenekari igazgatója, a Szózat megzenésítője – és gróf vásonkeői Zichy Ottó ezredes újoncokból álló hadosztályának honvédei utoljára éljenezték meg tábornokukat.

A búcsúparancs

E napon bocsátotta közre Klapka utolsó napiparancsát: „Bajtársak! Keblem elfogul, mert utoljára szólok hozzátok, kikhez annyi öröm és szenvedés, annyi drága honfivéren nyert dicsőség, s kikhez egy szent kötelesség közös érzete fűzött elválaszthatatlanul. Egy szép, de küzdelemteljes pályára léptünk nemrég. A legmagasztosabb feláldozással törtünk a kitűzött cél felé. Megtettük, mit ember saját erejével tenni képes, s pirulás nélkül állhatunk Isten, és a világ színe elé. Ám a sors könyvében másképp volt megírva… És most lelépünk a pályáról, melyre oly sok szép reményeket hintett a közérzelem, s melyen elvérezhetünk ugyan, de vele a nemzet ügyének többé használni nem fogunk. Lelépünk a térről, mert a haza kívánja, melynek tovább is leend szüksége hű fiakra; lelépünk, mert szent tartozásaink vannak azon haza iránt, mely úgy lehet, fennmaradásunkban leli a jövő minden vigaszát. Maradjatok hát továbbra is támoszlopai! (…)
A feladatot, melly előttetek áll, férfiasan s mindvégig következetesen teljesítsétek. Meghajoltatok, mert kellett; – az események törhetetlen hatalma előtt hajoltatok meg, …ez és a megmentett becsület adhat megnyugvást mindnyájatoknak. Vegyé­tek férfias, elszánt küzdelmeitekért a haza legforróbb köszönetét! Ve­gyétek egyszersmind szíves végbúcsúmat. Isten veletek!…”

Este az erőd parancsnoka a tisztikar számára adott búcsúvacsorát, amelyről Klapka a következőket őrizte meg emlékezetében: „Szomorú lakoma volt, hisz azt sem tudtuk: látjuk-e még valaha egymást az életben? A lakoma végén egy ív járt köztünk kézről-kézre, amelyre ki-ki felírta a nevét. Ez íven kölcsönösen azt az ünnepélyes ígéretet fogadtuk meg egymásnak, hogy híven és rendületlenül kitartunk ügyünk mellett, s első hívásra újólag készen leszünk érte vért és vagyont, mindenünket kockára tenni. S ez ígéretéhez egyikünk sem lett hűtelen, – egyikünk se habozott, bármi lett is utóbb végzete, ama küldetés kötelességeit magára vállalni, mely a honunk elnyomói ellen folytatott küzdelmünkben osztályrészéül jutott.”

Október 4-én a belváros, a Vág menti védművek, a Nádor-vonal és az Apália-sziget került a császáriak kezére a kincstári javakkal egyetemben. A védősereg két utolsó hadosztálya (parancsnokok: a cseh Federico Ignacio Nedbal alezredes és gróf galántai Esterházy Pál ezredes) ekkor tette le a fegyvert. Jókai Mór unokahúga, Vály Mari ezen sorokat írta: „A vár kapitulációjának kihirdetése egy szomorú, esős őszi napon történt. (…) Ugyanazon nap délutánján kivonult az egész helyőrség és nemzetőrség a Cigánymezőre… és ott lerakták fegyvereiket. (…) A Szombathy és Tolnai utcán vonult végig ez a kimondhatatlanul szomorú temetési menet. A magyar nemzet szabadságharcának temetési menete! (…) Elfeledheti-e ezt a délutánt valaki, aki átélte? A fekete posztóval bevont dobok pörgésének gyászos hangja… a sírva masírozó katonák… a katonákat kísérő, zokogó közönség… örökké tartó emlékekkel bevésődtek a lelkekbe.” A már idézett Szinnyei főhadnagy szerint 16 órakor az utolsó csapattestek is megváltak fegyvereiktől. „E nap hajnala borús volt, esett is. Egész délig nagy sürgés-forgás volt a városban; levert alakok, bús arcok, kesergő szemek, bánatos honvédek mindenfelé.
Az utolsó nap, az utolsó lap az 1848–49-iki honvédek történetében, mely ragyogni fog örökké!”

Úton az emigrációba

A kapitulánsok megkapták a Ba­yersfeld császári hadbiztos aláírásával ellátott menlevelet, amelynek szövege így hangzott: „Kísérőlevél … részére, ki innen akadálytalanul visszatérhet szülőföldjére, …, s mint a komáromi helyőrséghez tartozó, személye és vagyona biztonságát illetőleg az annak nyújtott kedvezményekben részesül.” Az úgynevezett Geleitschein sokak számára jelentett menekvést a császári számonkérés elől, számos, Komáromba menekült, politikailag kompromittált személy is megkapta, akiknek Klapka még tiszti rangot is adományozott. E személyek közül a legismertebb Komárom szülötte, Jókai Mór, aki felesége közbenjárása révén jutott e becses okmányhoz.

Amikor a lefegyverzett honvédek elhagyták Komáromot, Klapka is búcsút intett az erődnek, amelynek ormán a Kőszűz alatti felirat büszkén hirdette: „Nec arte nec mare” – azaz a vár sem erővel, sem fortéllyal nem vehető be. A külhonba készülődő tábornok a pozsonyi Zöldfában szállt meg, ahol ablaka alatt vonultak a fogoly honvédek külhoni garnizonokba a császáriak őrizete alatt. „Láttam közöttük többeket – emlékezett vissza –, kik alattam szolgáltak; pár hó előtt még büszkén, emelten hordták fejüket, s most földre sütött szemekkel, megtörve és mélyen megszomorodva vánszorogtak előttem. Legnagyobb részük a Görgei táborából való volt, többen pedig a Temesvár mellett levert hadtestből.” Október 12-én érte a legnagyobb csapás, amikor Schalek Lipót szobapincér a reggeli mellé behozta számára a friss újságot is: „A lapnak mindjárt első oldalán, nagy betűkben olvasám e súlyos jelentésű szókat: Haditörvényszéki ítélet. Az ítélet alatt következő nevek hosszú sora rögtön sejtenem engedé, hogy itt az én jó barátaim sorsa forog szóban; de azt hittem, hogy az ítélet, ha ki is lett mondva, végre nem hajtatott, hanem kegyelmi úton enyhébb büntetés lépett helyébe. Csak a mikor a névsor végére érve, ott az ítélet megerősítését és végrehajtását is olvasám s hírül vevém Batthyány Lajosnak és legjobb, legnemesebb barátaim, a tizenhárom tábornoknak október 6-án szenvedett vértanúhalálát, akkor esett ki remegő kezeimből a lap, s oly végtelen fájdalom nyilallott át szívemen, aminő sem az előtt, sem azóta nem vett erőt rajtam életemben, s amelyet elfeledni még máig sem vagyok képes, így teljesíték tehát a nekem ismételten tett ígéreteket; ez volt hát a kegyelem és enyhébb bánás, amelyet barátaim számára kilátásba helyeztek; ezért írattak hát a szerencsétlenekkel börtöneikből hozzám levelet levél után, melyekben szegények nem győzik szememre vetni a védelem makacs fentartását, amellyel csak az ő sorsuk szerencsétlenebbre és súlyosabbra fordultán munkálkodom! Csalást és hazugságot halmoztak egymásra, hogy csak siettessék halálukat. A Schwarzenbergek és Haynauk Oroszországon is ki akartak fogni kegyetlenségükkel. Magyarországnak egyszer, s mindenkorra földre kelle tiportatnia, s legjobb, legnemesebb fiainak honszeretetükért életükkel kelle fizetniök. Minő sikert aratott e törekvés s milyen gyümölcsök teremtek ez őrjöngő politika nyomán, azt a következő két évtized mutatja meg. Vajha ily szomorú időket soha se élne többé a hon! E megrendítő csapásra heves lázba estem; szobámba zárkózva, azon gondolkoztam, mire határozzam el magamat, hogy szegény hazámnak tovább is szolgálatára lehessek.”

Komárom kapitulációjával az 1848–1849-es szabadságharc hadműveletei véget értek. A bécsi udvar elérkezettnek látta az időt és a császári bosszúállás ezután érte el tetőpontját: október 6-án kivégeztette a tizenhárom aradi vértanút, az első felelős magyar miniszterelnököt és a hónap végéig számos honvédtisztet és polgári személyt. Vértanúságuk és a tizennégy hónapig tartó önvédelmi, majd függetlenségi háború múltunk egyik legszebb fejezete, honvédségünket csak két euró­pai nagyhatalom volt képes térdre kényszeríteni, de a győztesek egy dolgot nem tudtak semmissé tenni: a polgári magyar nemzet e nemes küzdelemben született meg.

Kapcsolódó írásaink

A szabadságharc utolsó védőbástyái

ĀKényszerítve vagyunk a… harcot újból folytatni életre halálra, hogy… fegyvereink becsületét megmentsük, vagy férfiasan dicsteljes halált haljunk a hazáért – áll Klapka 1849. szeptember 25-i napiparancsában

A katonai vereség

ĀSzázhetven évvel ezelőtt, 1849 forró nyarán hiába harcolt megfeszített erővel az ellátási gondokkal küszködő honvédsereg, hiába hirdettek keresztes háborút az intervenciós csapatok feltartóztatására, győzött a nyomasztó túlerő

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom