Történelem

Egy megjósolhatatlan múltú ország

„Hitler egy harapós kutya volt, a kitenyésztőjét pedig,aki ráuszította Európára, Sztálinnak hívták”

Az 1922-es rapallói egyezmény keretében Németország titkos katonai kiképzőtáborokat, haditechnikai fejlesztőbázisokat kezdett működtetni szovjet területeken.

Egy megjósolhatatlan múltú ország
Hitler leghűségesebb társa – a Pulitzer-díjas Clifford Kennedy Berryman karikatú- rája a Washington Star 1939. október 9-i számában
Fotó: Wikimedia.org

Ma van nyolcvan éve, hogy a hitleri Németországgal élet-halál harcot vívó Lengyelországot hátba támadta a Szovjetunió. Nem holmi spontán reakció volt ez – mint azt a szovjet propaganda elhitetni kívánta, mondván, hogy a szovjet hatalom csak védelme alá akarta vonni a keleti lengyel területeken élő ukrán, orosz, belarusz lakosságot –, hanem klasszikus nemzetközi szerződés nyomán, az 1939. augusztus 23-án Berlin és Moszkva között megkötött egyezmény titkos záradéka értelmében került rá sor. Az utókor hangsúlyos üzenete, hogy a dátum a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjává vált. A Molotov–Ribbentrop-paktum a két nagyhatalom között felosztotta Közép- és Kelet-Európát, kijelölték érdekszféráik határait, kölcsönösen elismerték egymás igényeit. Lengyel területen ez a vonal a Visztula, a Narew és a San folyók mentén húzódott. Ezen kívül a német fél abba is beleegyezett, hogy a Szovjetunió befolyása alá vonja a balti államokat, valamint Finnországot, és az akkoriban román fennhatóság alatt álló Besszarábiát. Németország érdekszférája ezektől a területektől nyugatra érvényesült.

A záradék

Az egyezmény és következményei értékeléséhez érdemes röviden felidéznünk a megelőző évtizedek szovjet–német kapcsolatait. Az első világháború után karanténbe került Németország, amely már a húszas évek elején megindult a weimarizálódás irányába, és a világpolitikában szalonképtelennek ítélt Szovjetunió a politikai és gazdasági elszigeteltségből kiutat keresve hamarosan egymásra találtak. A német kormány nevében 1922. április 16-án Walter Rathenau, Moszkva képviseletében pedig a népi komisszár Georgij Csicserin az olaszországi Rapallóban egyezményt írtak alá, amelyben mindkét állam lemondott a háborús kártérítési igényekről és gazdasági együttműködést irányoztak elő. Az egyezmény keretében a németek – mivel a hadseregük fejlesztését erősen korlátozta a versailles-i békediktátum – titkos katonai kiképzőtáborokat, haditechnikai fejlesztőbázisokat kezdtek működtetni szovjet területeken. A Szovjetunió nyújtotta lehetőségek a későbbiekben felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak. A két világháború közötti években Németország több alkalommal is hitelt nyújtott a Szovjetuniónak: 1925-ben, 1926-ban és 1931-ben összesen hétszázmillió márkát, 1935-ben pedig kétszázmilliót. Hitler hatalomra jutásával, majd az 1936-os antikomintern paktummal a rapallói egyezmény ugyan érvényét vesztette, de a náci Németország gazdasága továbbra is partnerként tekintett a Szovjetunióra, s a két ország között számos tekintetben fennmaradt az áruforgalmi együttműködés, szinte 1941 nyaráig, amikor Hitler megtámadta a Szovjet­uniót. A figyelem elterelése végett, a nyersanyagszállítmányok fejében csaknem mindvégig érkeztek szovjet földre Németországból a régebbi típusú fegyverzetek, lőszerek, így például kézifegyverekbe szóló töltények is – a katyni áldozatok koponyájában hasonlókat találtak, s ez a sztálini propagandának alapot adhatott arra, hogy a németekre fogják a mészárlás bűnét.

Nyolcvan évvel ez előtt tehát a paktum titkos záradéka életbe lépett.

Lengyelek milliói találták magukat idegen hatalmak uralma alatt, százezrek menekültek Románia és Magyarország felé, mely utóbbi mintegy százharmincezer lengyel katonai és civil menekültet fogadott be, köztük több mint ötezer lengyel zsidót is, akiknek döntő része egyébként hamis papírokkal átvészelte hazánkban a háborút. A németek és szovjetek, miután közös díszszemlét tartottak Bresztben, 1939. szeptember 28-án új egyezményt kötöttek, amely kitért a két ország közötti gazdasági együttműködés folytatására és fejlesztésére is.

S hogy a háborúra nem csak Hitler, hanem a Szovjetunió is következetesen készülődött, bizonyítja többek között, hogy Sztálin már 1927-ben arról beszélt – benne van összegyűjtött műveiben –, hogy hagyni kell a kapitalistákat összekapni, és amikor a harcban legyengültek, akkor érkezhet el a szovjetek ideje, hogy megjelenjenek a színen, mint felszabadítók. Ezt a gondolatsort folytatta Sztálinnak az Össz-szövetségi Kommunista Bolsevik Párt Központi Bizottságának 1939. augusztus 19-i ülésén elhangzott referátuma, amelyben kijelentette: „A béke vagy háború kérdése számunkra kritikus szakaszba jutott. Ha elfogadjuk Németország ajánlatát egy meg nem támadási szerződésre, akkor a németek természetesen megtámadják Lengyelországot, aminek Franciaország és Nagy-Britannia háborúba lépése lesz a következménye. Nyugat-Euró­pa komoly megrázkódtatásoknak és viharoknak lesz kitéve, nekünk pedig jó esélyeink lesznek, hogy kimaradjunk a konfliktusból, s hogy kivárjuk, mikor kecsegtet haszonnal a háborúba való belépésünk”. Ezzel érthetővé válik Vladimir Bogdanovics Rezun, egykori hivatásos szovjet hírszerző, irodalmi álnevén Viktor Szuvorov sarkos kijelentése, mely szerint „Hitler egy harapós kutya volt, a kitenyésztőjét pedig, aki ráuszította Európára, Sztálinnak hívták”.

Sztálin helye

Az 1978-ban disszidált orosz történész, akinek az M-nap – Ki kezdte a második világháborút címmel, a Kairosz kiadónál 2008-ban magyarul is megjelent könyvében, majd a Győztesek díszszemléje című, a közelmúltban készült lengyel dokumentumfilmben hozzáteszi: „Kétség sem fér hozzá, hogy a II. világháború kirobbantásáért Sztálint terheli a felelősség. Ha nem jön létre a Molotov-Ribbentrop-paktum, akkor nem robban ki a háború. (...) Más szóval, ha Európa e tragédiájának felelőseit keressük, akkor Sztálinnak ott lenne a helye a vádlottak padján, és nem Hitler mellett, hanem Hitler előtt, mint a legfőbb vádlottnak.” A Magyarországon a közeljövőben, a lengyel függetlenség visszaszerzésének tavaly ünnepelt századik évfordulójához kapcsolódó, szeptember 24-én kezdődő történelmi dokumentumfilmes szemlén más, hasonlóan tanulságos filmek mellett ezzel az alkotással is megismerkedhetünk az Art+Cinema vetítőtermében.

A Molotov–Ribbentrop-paktumot, létrejöttének indoklását és következményeit az orosz történelemszemlélet egy rövid, átmeneti ideig, nagyjából a Borisz Jelcin elnöksége alatti években, nagyjából elfogadni látszott. Napjainkra azonban a moszkvai hozzáállás enyhén szólva eltérő, vagy inkább a hagyományoshoz visszatérő lett. Számos vonatkozó publikáció és politikusi megnyilvánulás próbálja igazolni nem csak a nácikkal kötött egyezmény jogosultságát, hanem még olyan borzalmakét is, mint például a katyni mészárlás, amelyet mintegy érthető válaszként állítanak be arra, hogy a lengyelek – szerintük – milyen módon kezelték az 1920-as lengyel–bolsevik háborúban foglyul esett vöröskatonákat.

Mindezek mellett a Molotov–Ribbentrop-paktumot érintően sajátos hozzáállással ismerkedhetünk meg Szergej Nariskin, az orosz Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) főnöke, az Orosz Történeti Társaság (RIO) elnöke szerecsenmosdató cikke révén, amely „Nem volt más választás” címmel jelent meg idén augusztus 23-án a kormánylap, a Roszijszkaja Gazeta hasábjain a paktum aláírásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából. Nariskin az aktust „Hitlerrel való taktikai egyezménynek” minősíti, amelynek fő célja a nemzetbiztonság garantálása volt, s hogy „pár év békét nyert a Szovjetunió számára, és segített nyugatra tolni a határvonalat a németekkel”. Az I. világháború utáni Európa politikai helyzetét értékelve arra jut, hogy „a Szovjetunió nyugati határain túl egy puffer zónát hoztak létre, részben az Orosz Birodalom romjain”, s ennek legnagyobb állama Lengyelország volt, az az ország, amely Nariskin szerint 1921-ben „Oroszországtól bekebelezte Nyugat-Belaruszt és Nyugat-Ukrajnát”.

Hálátlan lengyelek

Arra már nem tér ki, hogy a történelmi Lengyelországnak ezeknél jóval nagyobb keleti területeit ragadta el Oroszország a 18. század végén, amikor Poroszországgal és a Habsburg Birodalommal közösen a lengyelek hazáját nagyhatalmi arroganciával felosztották egymás között, százhuszonnégy évre eltüntetve azt a szuverén európai államok sorából. Anglia és Franciaország háború előtti politikájáról szólva Nariskin úgy véli, hogy „a Szovjetunió megsemmisítésére irányuló igyekezetük banális ostobaság volt, ami példátlan engedményekhez vezette őket Hitlerrel szemben”. Nariskin ugyanakkor cáfolja, hogy az angolok és a franciák 1939 első felében keresték volna a Hitler-ellenes szövetség lehetőségét Moszkvával. Egyúttal a lengyeleket is hibáztatja, amiért nem voltak hajlandók beleegyezni abba, hogy a Vörös Hadsereg a területükön át vonuljon fel Németország ellen. (Ugyan alig két évtizede már jártak ott, hogy Rosa Luxemburgot és a német kommunistákat megsegítve törjenek a világforradalom felé, de az „értetlen” és „burzsuj” lengyelek nem kértek belőlük, és kiverték őket országukból.) Az orosz politikus hozzáteszi: a szovjetek messzemenő önmérsékletet tanúsítottak, amikor 1939 szeptemberében csak Lengyelországnak azon területeit foglalták el, amelyeket tizennyolc évvel korábban elcsatoltak az Orosz Birodalomtól, s ahol „a Vörös Hadsereget gyakran felszabadítóként üdvözölték a lakosok”. Nariskin a lengyeleket, mint hálátlanokat állítja be, mivel éppen a Szovjetunió kezdeményezésére kaphatták meg a háború utáni rendezésekkor az iparilag magas fejlett Szilézia, Kelet-Poroszország és Pomeránia területeit. S arra szólítja fel Oroszország mai lengyel partnereit, hogy ideje volna helyesen értékelniük múltjuk eseményeit, nem pedig olyan lengyel nacionalisták szemével, akik egyszerűen elmenekültek az országból, amikor azt komoly veszély fenyegette.

Minden jel szerint tehát az orosz gondolkodást, függetlenül attól, milyen rendszer uralkodik éppen, hasonló – nyugodtan mondhatjuk, érdekszférák meghatározta – birodalmi reflexek irányítják. És persze a történelem időnkénti visszamenőleges átírására való gyógyíthatatlannak tetsző hajlam, amelyet George Orwell oly kitűnően meglátott. „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is” – írja 1984 című, megrázó regényében. Kiegészítésképpen hozzátehetjük: Oroszország továbbra is olyan ország, amelynek a múltja megjósolhatatlan.

Kapcsolódó írásaink

Becsületbeli ügy

ĀNyolcvan esztendővel ezelőtt, 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német lerohanásával vette kezdetét a második világháború

Hetvenöt éve robbant ki a varsói felkelés

ĀA lengyelek hősi fellángolásának leveréséhez a Magyar Királyi Honvédség nem járult hozzá, nem szolgálta a németek céljait, fontosabbnak tartotta népeink történelmi barátságát

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom