Tudomány

Becsületbeli ügy

Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német lerohanásával vette kezdetét a második világháború

Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt (…), és ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak egy magyarországi vasútvonalon átszállítását és átvonulását Lengyelországba – jelentette ki a Teleki-kabinet

Becsületbeli ügy
A lengyel–magyar határ létrejöttekor senki sem gondolta, hogy 1939 szeptemberében lengyelek tízezrei menekülnek erre a német és a szovjet csapatok elől, akiket kötelességünknek tartottuk befogadni
Fotó: Laborc György gyűjteménye

Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német lerohanásával vette kezdetét a második világháború. Az ezeréves lengyel–magyar barátságra hivatkozva a Magyar Királyság nemet mondott azon kérésre, hogy a Wehrmacht magyar vasútvonalakat vegyen igénybe. A Teleki-kormány fegyveres semlegességét kinyilvánítva és a további békés revízióban reménykedve becsületbeli kötelességének tartotta, hogy segítse a bajba jutott barátokat, így nyitották meg a lengyel katonai és polgári menekültek előtt a határt Kárpátalján.

Amikor 1939 januárjában gróf körösszeghi és adorjáni Csáky István külügyminiszter Berlinbe látogatott, értésére adták, hogy a Harmadik Birodalom a hálátlan magyaroktól elkötelezett politikát óhajt, célozván arra, hogy 1938 augusztusának végén, a kieli flottaparádét követően vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó nemet mondott a Führernek. Emlékirataiból ismeretes, miszerint Hitler „viselkedése arra vallott, hogy Európa urának tartja már magát. (…) Úgy látszott, háborúra is elszánta magát, és tőlem várta a biztosítékot, hogy a német előrenyomulással egy időben dél felől mi megtámadjuk Szlovákiát. Nem mondta ugyan ki, de mégis érthetővé tette számomra, hogy amit elfoglalunk, azt megtarthatjuk. Mindezt kérés alakjában adta elő: erre azonban én udvariasan, de határozottan azt válaszoltam, hogy ebben az akcióban Magyarország részvételéről nem lehet szó. Magyarországnak, mondottam, magától értetődően vannak Csehszlovákiával szemben revíziós igényei, azonban az óhajunk és szándékunk, hogy ezeket békés eszközökkel valósítjuk meg. Egyébként nincs is meg a lehetőségünk, hogy a határok mentén nagy számban felsorakozó erődöket a rendelkezésünkre álló szerény eszközeinkkel megsemmisíthessük. »Majd mi szállítjuk a szükséges fegyvereket« – vetette ellen Hitler. Én azonban kitartottam a kimondott »nem« mellett, sőt figyelmeztettem arra is, hogy nagy kiterjedésű háború veszélyével kell számolnia, mert véleményem szerint a németek bevonulását Csehszlovákiába sem Anglia, sem Franciaország, de talán a Szovjetunió sem nézi majd tétlenül. A délelőtti barátságos hangulat elszállt, beszélgetésünk végén szinte kellemetlen légkör nyomása nehezedett ránk.”

Külpolitikai játszmák

Csáky ígéretet tett a németek elkötelezett támogatására, miközben igyekezett Kárpátalja kérdésében álláspontjukat megtudni. Magyarország így csatlakozott az antikomintern paktumhoz, kilépett a Népszövetségből, miközben a németek Magyarországon gazdasági előnyökhöz jutottak. A Führer március derekán leradírozta a térképről Csehszlovákiát, s hozzájárult Kárpátalja magyar birtokbavételéhez. Ekkor valósult meg a lengyel–magyar határ, és Hitler arra számított, hogy
a lengyelek irányába tett gesztus a danzigi korridor ügyén is lendíthet. Ebben azonban tévedett, a lengyelek hajthatatlanok maradtak, és a két ország közötti feszültség tovább eszkalálódott. Olyannyira, hogy a németek hamarosan felmondták a két ország által 1934-ben aláírt megnemtámadási egyezményt, és a Führer parancsára a német vezérkar hozzálátott a Fall Weiss, azaz Lengyelország lerohanása haditervének kidolgozásához.

A háborús viharfelhőket gróf széki Teleki Pál miniszterelnök is érzékelte. Tudván, hogy eddigi revíziós sikereink a németeknek köszönhetőek, nyomásukkal szemben igyekezett az olaszokra támaszkodni és jó kapcsolatot ápolni a nyugati hatalmakkal. A lengyelek ellen tervezett német „Blitzkrieg” részletei nem voltak ismertek a magyar fél előtt, de Teleki – osztva a magyar társadalom véleményét – nem akarta felrúgni a nagy múltú lengyel–magyar barátságot. A németek jól tudták, a magyarok nem fognak a lengyelek ellen hadakozni, és a Fall Weiss is leszögezte: „német oldalról Magyarországgal mint szövetségessel nem lehet minden további nélkül számolni”.

A miniszterelnök július 24-én Hitlerrel és Mussolinivel levélben tudatta, hogy országa tengelybarát politikája megmarad, de Magyarország „erkölcsi megfontolásból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletet kezdjen Lengyelország ellen”. Ez a németek és az olaszok rosszallását váltotta ki, azonban a miniszterelnök óvatos maradt, és Londonnak ígérte a magyar semlegesség megtartását. A Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése arról győzte meg Telekit, hogy a háború a németek és a nyugati hatalmak között fog kitörni. Ezért is nyilvánította ki Magyarország fegyveres semlegességét – vagyis ragaszkodott a non belligeranza elvéhez –, amit nem szándékozott feladni, mert az angol és francia hadüzenetet válthatott ki, a honvédséget pedig az erdélyi országrészek visszavételére igyekezett tartalékolni.

A németek visszautasítása

Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter szeptember 5-én a német főhadiszállásra invitálta Csákyt, ahol tárgyalásaik során közölte vele, hogy „az ok, amiért (…) magához kérette az, hogy [Magyarország] most semmi körülmények között se támadja meg Romániát”. Ezt azért is jelentette ki, mert a németek elképzeléseit keresztezte volna egy esetleges magyar–román háború kittörése. Ribbentrop attól sem riadt vissza, hogy az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területeiből egy galíciai magyar annexió lehetőségét is megemlítse, amikor feltette a kérdést: a magyaroknak van-e területi követelésük a lengyelekkel szemben. Csáky erre határozott nemmel válaszolt, ám legnagyobb meglepetésére Ribbentrop szóba sem hozta a német csapatok magyar földön való átvonulásának kérdését. Miután Csáky repülőgépe leszállt Budapesten, szeptember 9-én Ribbentrop a lakásán hívta fel telefonon, s kérte, bocsássák a Wehrmacht rendelkezésére az akkor már német kézen lévő Sanok felé vezető Kassa–Nagyszalánc–Velejte vasútvonalat. A német Heeresgruppe Süd csapatai cseh és szlovák területekről is már behatoltak Lengyelországba, a német 14. hadsereg kötelékében pedig szlovák seregtestek is részt vettek ezen hadműveletekben. A lengyelek az ún. romániai hídfő felé hátráltak, így Délkelet-Lengyelországban jelentős katonai erők gyűltek össze, és a németek a kárpátaljai magyar–lengyel határ felé visszavonulásukat akarták megakadályozni. Katonai szempontból ekkor már nem volt szükség a vasútvonalra, így a kérés mögött politikai szándék húzódott: ha Magyarország azt teljesíti, fegyveres semlegességét adja fel a Nyugat előtt.

A német külügyminiszter mielőbbi választ kért, amire Csáky közölte, feletteseivel is meg kell vitatnia a dolgot. Ebből adódóan a miniszterelnökkel tárgyalt, majd este kihallgatáson fogadta őket a kormányzó vitéz dálnokfalvi Bartha Károly szolgálaton kívüli táborszernagy, honvédelmi miniszter és Werth Henrik gyalogsági tábornok a vezérkari főnök jelenlétében. A lengyel konfliktustól szövetségesi kötelezettségei ellenére távol maradó Mussolini véleményét is kikérték, aki azt javasolta, hogy udvariasan hárítsák el a német kérést, hiszen annak teljesítése hadüzenetet válthat ki a nyugati hatalmak részéről.

Horthy határozottan nemet mondott, amelyet a másnapi minisztertanácsi jegyzőkönyv is rögzített: „A Kormányzó Úr Főméltóságának és az előtte megjelenteknek is egyöntetűen az volt az álláspontjuk, hogy miután a magyar kormány már a német–lengyel háború kitörésekor leghatározottabban kijelentette, hogy Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt, nemzeti becsületünkkel nem fér össze tehát, hogy ezen kérést teljesítsük, és ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak egy magyarországi vasútvonalon átszállítását és átvonulását Lengyelországba.” A kormányzó emlékirataiban is olvashatunk a fent történtekről, amelyhez Mussolini veje, az olasz külügyminiszter, gróf Galeazzo Ciano sokatmondó megjegyzését is csatolta: „Ezt a követelését [mármint Ribbentropét] – egyébként egyetértésben Mussolinivel – elutasítottuk. Inkább választottam volna a vérpadot, mint hogy ilyen átvonuláshoz hozzájáruljak, és ki is adtam nyomban a parancsot, hogy az átvonulás erőszakolása esetén az összes hidakat robbantsák fel. Ciano gróf naplójában megemlíti Csáky Ribbentropnak adott elutasító válaszát, s találóan fűzi hozzá, hogy a németek ezt egészen bizonyosan nem felejtik el, és eljön a nap, amelyen majd meg is torolják.” Ribbentrop szó nélkül tudomásul vette az elutasítást, miközben a szlovákok is hasonló kérést intéztek Magyarországhoz, a válasz az
ő esetükben is nem volt.

A lengyel menekültek

Vitéz nemes ebesfalvi Lengyel Béla vezérkari ezredes, volt varsói katonai attasé ekkor már itthon teljesített vezérkari szolgálatot. Visszaemlékezésében egy érdekes történeti adalékról számolt be: „Az általam elképzelt és javasolt »Bem József Magyar Légió«, mint minden ilyen szervezet, nem lett volna honvédségi alakulat, hanem egy önkéntesekből toborzott kb. zászlóaljnyi csapat, tisztán szimbolikus jelentőséggel, melynek jogi alapjait a magyar–lengyel szövetség képezhette volna, az egykor 1914-es Pilsudski magyar légionistákkal együtt. Így a magyar királyi kormány politikailag nem lett volna felelős e szervezet létesítéséért, működéséért. Ruházatot, felszerelést, fegyverzetet stb. a Bem-légió a lengyel hadseregtől kapott volna, a sapkákon és zubbonyon, köpenyen a szív felett magyar nemzeti színű feltűnő jelzésnek kellett volna lennie. Szeptember közepén, amidőn a német–lengyel háború még javában dúlt, megfelelő formában telefonon vitéz Keresztes-Fischer Lajos altábornagynál, a kormányzó katonai irodája főnökénél érdeklődtem a magyar légió felállításának kérdésében. A válasz negatív volt minden kommentár nélkül, és csak annyit mondott: »mást fogunk tenni«. Ennek a válasznak értelmét csak később tudtuk meg.

A német kormány ugyanis engedélyt kért kormányunktól német csapatoknak Kárpátalján át a lengyelek elleni bevetésére, amit Horthy kormányzó erélyesen visszautasított. Hazánkat mintegy százezernyi lengyel menekült árasztotta el, kiket népünk meleg barátsággal fogadott.”

Az első lengyel polgári menekültek szeptember 10-én lépték át a magyar–lengyel határt. A Kárpáti-hadsereg részéről két nappal később vették fel a kapcsolatot a Honvéd Vezérkarral, szeptember 17-én pedig Budapesten Leon Orlowski lengyel nagykövet és Jan Pindela-Emisarski alezredes kezdett tárgyalásokat a lengyel hadsereg Magyarországra menekítéséről. Erre azért is volt szükség, mert a románok igen sajátságosan értelmezték a lengyelekkel kötött szövetségüket – a román területre lépő lengyeleket lefegyverezték és internálták. Miután a Vörös Hadsereg hátba támadta a lengyeleket, a Teleki-kormány sürgősen intézkedett, és szeptember 18-án megnyitotta a határt Kárpátalján. A szovjetek szeptember 27-én értek ide, ezért a menekülőknek igyekezniük kellett, hogy elkerüljék a hadifogságot. Mintegy 50–140 ezer lengyel érkezett hazánkba, és sokan közülük magyar segítséggel csatlakoztak a nyugaton újjászerveződő lengyel hadsereghez. E baráti gesztusunkat a lengyel köztudat a mai napig számon tartja.

Kapcsolódó írásaink

Eleven torlasz

ĀA harc legválságosabb pontjain jelent meg, és (…) vakmerő bátorsággal harcolt törzse élén – ez áll a Tordánál elesett Böszörményi Géza ezredes kitüntetési felterjesztésében

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom