Történelem

A vörösterror Magyarországon

Szamuely Tibor napiparancsa: Aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk

A román megszállás következtében száz évvel ezelőtt megbukott a Tanácsköztársaságnak nevezett, bolsevik típusú magyarországi proletárdiktatúra, amely százharminchárom napos fennállása alatt addig nem tapasztalt terrort gyakorolt az országban.

A vörösterror Magyarországon
Szamuely Tibor, a Lenin-fiúk vezetője és Vlagyimir Iljics Lenin a moszkvai Vörös téren 1919. május 25-én
Fotó: MTI

A kommunisták államcsínnyel jutottak hatalomra Magyarországon 1919. március 21-én, alkotmányos felhatalmazás, társadalmi legitimáció nélkül. A kormányrúd megragadására az első világháborús összeomlás és az azt követő, Károlyi Mihály nevével fémjelzett népköztársaság sikertelen kibontakozási kísérlete teremtette meg a kedvező kontextust. Pártok és eszmék szabad versengésében egyetlen pillanatig sem gondolkodtak, nem írtak ki országgyűlési választást. A rezsimnek szembe kellett néznie a cseh, román, szerb seregek előrenyomulásával és az antant nagyhatalmak rendkívüli mértékű országcsonkító elképzeléseivel.

A vörösök a tulajdoni viszonyokat brutálisan felforgató rendeleteikkel rögtön maguk ellen fordították a nagy- és középbirtokos rétegeket. Államosítás várt minden nagy- és középbirtokra, de nem határozták meg konkrétan a középbirtok alsó határát, így az ország régióiban eltérő módon hajtották végre. A húsz főnél több munkavállalót foglalkoztató üzemeket is államosították, de az egyes lokális direktóriumokon múlt, hogyan hajtják végre a központ döntését. Volt, ahol az egyfős kicsi műhelyeket is elvették tulajdonosaiktól. Az egyházi felekezeteket is hátrányosan érintette a földek államosítása, a kommunisták antiklerikális politikája. A módos parasztság a földtulajdon elvétele miatt nézett ellenséges szemmel a bolsevikokra, a földtulajdonnal nem rendelkező szegényparaszti rétegek földosztásra számítottak, de reményeikben hamar csalódniuk kellett.

„Szabadság a puskacsőből”

A Tanácsköztársaság iránt ellenszenvvel viseltetők a passzivitás, emigráció, együttműködés mellett dönthettek, de a legelszántabbak az aradi/szegedi ellenforradalmi kormányhoz is csatlakozhattak. Természetesen, mint minden politikai berendezkedésnek, a Tanácsköztársaságnak is voltak támogatói. Ide sorolható az ipari munkásság, annak is főleg a szakképzetlen rétege, a társadalom perifériájára szorult tömegek (hadirokkantak, hadiözvegyek, munka nélkül maradt hazatérő katonák) és a csehszlovákok, románok, szerbek által megszállt országrészekből elmenekülő magyarok tömegei. Mivel a munkásság Budapesten és a városokban koncentrálódott és szervezettnek számított, így – bár a lakosság kisebbségét alkotta – mégis komoly erőbázisnak számított.

A bolsevik rezsim hívei és ellenfelei geográfiai megoszlásában felfedezhető a Budapest–vidék, az iparvidék–agrárvidék ellentét. És ami ennél is fontosabb: az új rend támogatói a társadalom kisebbségét tették ki. Ezért az elvtársak kezdettől fogva tudták, hogy hatalmukat csak erőszak alkalmazásával lesznek képesek fenntartani, ha a lakosságnak velük nem szimpatizáló részét – a többséget – sikeresen megfélemlítik, elnyomják, a párt és a Forradalmi Kormányzótanács akaratával szemben engedelmességre kényszerítik.

A magyar kommunisták a vörös Oroszországban szerezték a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló tapasztalataikat, ott, ahol a Lenin ellen elkövetett 1918. augusztus végi sikertelen merénylet után hivatalosan is bevezették a vörösterrort. „A szabadság a puskacsőből jön!” – jelentette ki Trockij. A hadifogolytáborokban bolsevikká lett magyar elvtársak közül többen maguk is részt vettek az orosz földön dúló fehér–vörös polgárháborúban, és vált számukra a politika természetes eszközévé a fegyveres erőszak brutális alkalmazása.

A Tanácsköztársaság nem deklarálta hivatalosan, de igen alaposan megszervezte ennek intézményi hátterét. Rögtönítélő jogosultsággal rendelkező forradalmi törvényszékeket állítottak fel, létrehozták a Vörös Őrséget, a belügyi népbiztosságon belül a politikai nyomozó osztályt Korvin Ottó és Sallai Imre irányításával, akiknek az emberei a Parlament épületében rendezték be főhadiszállásukat, ahol politikai foglyokat is bezárva tartottak a diktatúra idején. A népbiztosok intézkedést hoztak a túszszedésről, hogy a fogvatartottakkal zsarolva megakadályozzák az „ellenforradalmi” mozgalmak kibontakozását. „A túszoknak semmi bántódásuk nem történik, ha az itteni proletárdiktatúrának bántódása nem lesz” – hirdette a Forradalmi Kormányzótanács által kibocsátott rendelet. Bevezették a szesztilalmat, hogy senki ne ihassa magát elég bátorra az ellenálláshoz. A kommunista újságok – minden más lapot betiltottak – fenyegető stílusban nyilatkoztak a rezsimmel szemben ellenszenvvel viselkedő társadalmi rétegekről. A fegyvereket kötelező volt beszolgáltatni, a módosabb lakosokra hadisarcot vetettek ki.

Az erőszak bűvöletében

Terroralakulatok szerveződtek a rezsim védelmére, vidéken és Budapesten körülbelül húsz fegyveres csoportot tartottak számon. A szakirodalom nem egységes abban, hogy minden vörös terroristát egyformán a Lenin-fiúk elnevezéssel illethet, vagy csak a Sza­mue­ly Tibor vezette egységet. Amikor Sza­muely elrepült Moszkvába és találkozott Leninnel, utóbbi küldött a terrorlegények sapkájára tűzhető kis vörös csillagos jelvényt („az ő fiai számára”), innen ered a Lenin-fiúk elnevezés.

Ezek az egységek fiatalokból álltak, forradalmi elkötelezettséggel bírtak, de akadtak közöttük alvilági hátterű egyének és dezertőr katonák is. Az egyes alakulatok a belügyi vagy a hadügyi népbiztosság alá tartoztak, eltérő feladat- és hatáskörrel rendelkeztek, de eltérő volt az egyenruhájuk, fegyverzetük és szállítóeszközeik is. A fővárosban menetkészen mindig rendelkezésükre állt egy páncélvonat, amellyel órákon belül megjelenhettek az ország bármely részében, rendteremtés céljából. Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Szolnokon, Kalocsa vidékén járt többek között a halálvonat a százharminchárom nap alatt.

Szamuely a Népszava hasábjain megjelent napiparancsában tudatta, mire lehet tőle számítani: „A proletariátus osztályellenségeihez, a burzsoáziához nem fordulok semmiféle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, aki nyílt vagy rejtett módon ellenforradalmat szít vagy elősegít, illetve elhallgat, aki a Forradalmi Kormányzótanács és a Hadsereg minden rendelkezését végre nem hajtja, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk. És a rend fenntartására, minden ellenforradalmi megmukkanás csírájában való elfojtására nem fogok visszarettenni semmiféle eszköztől.”

Az országszerte lokálisan felbukkanó ellenforradalmi megmozdulások leverése, megtorlása, a túszejtések, éjjeli házkutatások, letartóztatások voltak feladataik, de kivégzések előtti kínzások, fosztogatás, nemi erőszak egyaránt köthető a nevükhöz. Előfordult, hogy a robogó vonatszerelvényből dobták ki a meggyilkoltak holttestét, vagy csak néhány perces és kizárólag szóbeli „eljárás” alapján hozták meg a halálos ítéleteket.

A leghírhedtebbek alakulatok a Cserny-, Fabrik-, Krammer-csoportok voltak, ezeket a vezetőik után nevezték el. Hírszerzés, kémelhárítás, felderítés, detektívmunka volt a belügyi népbiztosság politikai nyomozó osztályának feladata, nem voltak klasszikus értelemben vett egyenruhás egységek, de kínvallatási módszereik, rendteremtő akciókban való részvételük miatt a terroralakulatok közé sorolhatók.

A legismertebb főhadiszállása a Cserny-csoportnak volt a budapesti Batthyány-palotában (a mai Teréz körúton), amelynek kapuja fölé kiírták: „A Forradalmi Kormányzótanács terrorcsapata.” Ezen a szociáldemokraták megdöbbentek, a bolsevik vezetők pedig letagadták, hogy bármi közük lenne a megszervezésükhöz.

A fenti eseten meglepődött Forradalmi Kormányzótanács első rendeletében statáriu­mot hirdetett, a terror már március utolsó nap­jaiban kezdetét vette.

Június második felében érte el csúcspontját a magyarországi kommunisták terrorhulláma. A kezdetben önkéntes alapon felálló Vörös Hadsereg létszámának növelése érdekében sorozásokat vezettek be a fővárosban, valamint a Duna és a Tisza közötti országrészben. Történt mindez éppen akkor, mikor az agráriumban eljött az aratás ideje, és minden férfikézre szükség volt a betakarításhoz. Ezzel együtt a nagyvárosok lakossága és a haderő ellátásának érdekében a gabonafejadagot igen alacsony szinten határozták meg (72 kg/fő/év), a többi termést rekvirálták. A Vörös Hadsereg visszavonult, és feladta a csehszlovákokkal szemben, az északi hadjárat folyamán visszafoglalt felvidéki területeket.

Mindezen döntések miatt a parasztság, a megszállt országrészekből menekülők, valamint a katonák és tisztjeik tömegesen ábrándultak ki a rezsimből és fordultak szembe vele. Kalocsa környékén napokig tartó fegyveres felkelés robbant ki a parasztság körében a Tanácsköztársaság ellen, ezt szintén a terroralakulatok bevetésével tudták leverni. A Szamuely Tibor vezette megtorló intézkedéseknek csak Dunapataj községben hatvanhárom ember esett áldozatul, és több tucatnyi a környező településeken.

Bőven aratott a halál

Nem tudni a vörösterror áldozatainak pontos számát. A Tanácsköztársaság bukása után rögtön megkezdődött a terror felderítése, megtorlása (fehérterror) és az intézményes számonkérés, de a kortársak is eltérő számokkal álltak elő, sőt, eredményeiket a történészek a rendszerváltozás után kritika tárgyává tették az újabb információk tükrében.

E számháború napjainkban is tart, sőt még vitatkozni lehet azon is, hogy kit számolhatunk a bolsevik diktatúra áldozatainak sorába és kit nem. A meggyilkoltak száma ismere­teink szerint hatszáz körül mozog. Ugyanakkor nem lehet tudni, hányan haltak meg a bolsevikok börtöneiben, hányan a Tria­nonban elcsatolt országrészek településein. Az áldozatok háromnegyede a parasztság soraiból, tíz százalékuk a katonatisztek állományából került ki.

A terrorintézkedések legtöbb halálos áldozata a korabeli Pest-Pilis-Solt-Kiskun, illetve Jász-Nagykun-Szolnok vármegyékből került ki. Budapest állt a harmadik helyen a meg­gyilkoltak számát illetően.

A Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott. Ezután a megtorlás sem kerülte el a terroralakulatok tagjait. Szamuely Tibor öngyilkosságot követett el, de 1919 decembe­rében már több mint tíz Lenin-fiút végeztek ki, köztük Cserny Józsefet. Halál várt a politikai nyomozó osztály vezetőjére, Korvin Ottóra is. Vidéki bíróságokon szintén rengeteg terrorlegényt ítéltek el a proletárdiktatúra idején elkövetett bűncselekedeteikért.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom