Történelem

A Tanácsköztársaság és az egyházak

Az orosz és a magyar bolsevikok minden módon és eszközzel felléptek a vallással szemben

Száz évvel ezelőtt bocsátotta ki Kunfi Zsigmond közoktatásért felelős népbiztos a vallás szabad gyakorlatáról szóló rendeletét, amely június 23-án a rövid életű tanácsalkotmánynak is részévé vált. A magyarországi kommunisták az egyházak elsorvadását terrorral is igyekeztek elérni.

A Tanácsköztársaság és az egyházak
Kun Béla kül- és hadügyi népbiztos csepeli munkásokat agitál 1919 májusában
Fotó: MTI-repro

A Tanácsköztársaság egyházpolitikájának „lenini öntőformáját” 1917 óta Szovjet-Oroszországban készítették. Amikor Szamuely Tibor 1918 őszén az orosz hadifogságból hazajött, magával hozta azokat a lenini irományokat és pamfleteket, amelyeknek célja a magyarországi kommunista mozgalom szellemi megalapozása lett volna. Az ezekben olvasható lózungszerű propagandaszólamok az alábbiak voltak: a proletárdiktatúra kívánja a lelkiismeret korlátozás nélküli szabadságát, melynek alapja az állam és az egyház azonnali teljes szétválasztása. A proletárdiktatúra a dialektikus materia­lizmus alapján áll, a tudományos oktatás, felvilágosítás és propaganda minden eszközével fellép a vallásos világnézettel szemben. Az állam és az egyház viszonyának problémája eredendően és kizárólagosan a kapitalista társadalom problémája. Ez a probléma az állam és az egyház teljes szétválasztásával, valamint a vallásnak a magánszférába utalásával eleve meg fog oldódni. Az egyházak az imperializmus szolgálatába szegődtek, és az imperialista háborúk haszonélvezőjévé váltak. Az ellenük való fellépés annyiban jogos, amennyiben esetükben a kizsákmányoló kapitalista társadalmi rend, illetve az imperialista politika elleni fellépésről van szó.

Totális megfélemlítés

Kun Béláék legfőbb álma a békekonferenciára való meghívás és ezáltal a nemzetközi elismerés megszerzése volt. Ehhez életfontosságú volt a még Magyarországon megmaradt nemzetközi szervezetek biztosította vékonyka köldökzsinór. A kisebb antantmissziók tagjai közül Smuts tábornok kálvinista búr protestáns volt, Romanelli olasz tábornok budapesti tartózkodásai pedig a katolikus egyház számára jelentettek némi védelmet. A kiváló svájci, német, francia és angol kapcsolatokkal rendelkező (idősebb) Biberauer Richárd el tudta érni, hogy a Filadelfia Diakonisszaegylet fenntartásában lévő református Bethesda Kórház kapujára, az ott lévő néhány vöröskeresztes alapítványi ágyra tekintettel, a Külügyi Népbiztosság hirdetményeként legyen kirakva: „Ez az épület a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll.”

A totális iskolaállamosítás azonnali hatállyal szocializálta a közoktatási intézményeket. Formálisan
nem tiltották be a vallástanítást, a társadalmi ismeretek előírását azonban mindenki a hittan helyett értette. A közügy jellegétől megfosztott vallás képviselői, ha tudták (és elnézték nekik), szigorúan oktatási időn kívül összegyűjthették a gyerekeket a tulajdonukban hagyott parókiális épületekben. A szerzetestanároknak nyilatkozatban kellett (volna) vállalniuk „kiöltözésüket”, és hogy önmagukat világi személyekké nyilvánítják. A tanítókat és tanárokat kötelező módon szakszervezetbe tömörítették. Az államosítással kapcsolatban (gyakran önjelölt) propagandisták olyanokat híreszteltek, hogy még a templomépületeket is közhasznú célokra fogják igénybe menni, mozik, kultúrházak, koncerttermek, színházak, varieték lesznek belőlük. E híreszteléseket az április végi válság kapcsán maga a Forradalmi Kormányzótanács fogta vissza.

Az ellenséges és „reakciós” propaganda tilalom alá esett, ami vonatkozott az egyházi beszédekre is. A tilalom szigora a Tanácsköztársaság politikai helyzetének változásaival együtt hullámzott. Ennek következtében a nagypénteket prédikáció nélkül kellett megülni, a húsvétot azonban a Kunfi-rendelet következtében szabadabban lehetett ünnepelni. Áldozócsütörtökön szigorodott a prédikációfigyelés. A rosszindulatú félreértelmezések és besúgások akkor számos túszejtő akciót eredményeztek. Pünkösd alkalmával kicsit enyhült a szigor.

Jó néhány tragi(komi)kus történet maradt fenn az agitációs munkások igeértési képességeivel kapcsolatban. A „kereszténység megígérte, a proletárdiktatúra beteljesíti” és a „Munkások! Ti vagytok a világ megváltói!” kötelező propagandaoptimizmusa általános volt. Olyan is előfordult ugyanakkor, hogy amikor egzaltált és hitében megrendült római katolikus pap „népámításként” szólta le az evangéliumot, saját egyházközségének hívő tagjai utasították őt rendre a padok közül.

A debreceni (állami egyetembe bekebelezett) református hittudományi fakultás tanári kara hajbókoló szervilizmussal köszöntötte a „názáreti proletár állambölcseletbe szűrődött, földre szállt istenországát”. A katolikus pásztorlevelek békességre intettek, vagyis a „nincs hatalom, hanem csak Istentől” elv alapján az engedelmesség oly fokát írták elő, mely nem ad alkalmat megtorlásra a hatalmat megragadók részéről. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök az „add meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené” elv alapján tényleges elismerésben részesítette volna a Tanácsköztársaságot. Ezt maga a helyi direktórium akadályozta meg, mivel cenzúrája „az Isten parancsolatainak nem ellensége” kitétel előtt a „ha” kötőszót „mert”-re kívánta változtatni. A Tanácsköztársasággal való kacérkodás már csak azért sem nagyon kísértette meg a katolikus egyházat, mert leginkább őt fenyegette az a helyzet, hogy a kommunisták az oroszországi létharchoz hasonlót kezdenek ellene. A Dunapatajon és Szentendrén kibontakozó úgynevezett ellenforradalmi mozgalmak leverése kapcsán a vörösterror gépezete kereste ugyan a felsőbb egyházi ideológust mint „izgatót”, de nem találta. Ezek a megmozdulások sokkal inkább a magántulajdon szentségének megsértése elleni ösztönös paraszti tiltakozóakcióknak bizonyultak. Az itteni megtorlások nyilvánvalóvá tették a kommün azon gyengeségét is, hogy a végtelen orosz távolságokkal szemben a megszállt Magyarországon gyakran mindössze néhány tíz kilométeres futás után idegen megszállókhoz (szerbekhez, románokhoz, csehekhez, franciákhoz) lehetett futni menedékért.

A vörösterror áldozatai

A vörösterrornak jelen tudásunk szerint kilenc katolikus papi minőséggel rendelkező, egy kivégzett és egy börtönben elhunyt apáca áldozata volt. Közülük mindössze egyet, a fülesi (Sopron vm.) „ellenforradalmi felkelés vezetésében bűnösnek talált” Szedeniker Antal plébánost végezték ki „forradalmi törvényszéki ítélet” alapján. A többi haláleset
a terrorkülönítményi önkénynek tekinthető. Református, evangélikus lelkészi és izraelita rabbiáldozatról nem tudunk. A reformátusok legmagasabb egyházi tisztséget viselő mártírja a kecskeméti egyházmegye világi tanácsbírója, tiszteletbeli egyházi ügyésze volt, aki vármegyei ügyészi minőségében került a szolnoki terror áldozatai közé. A rablómentalitásnak, irigységnek, „burzsujkapitalizmus-üldözésnek” negyvennégy izraelita vallású áldozata is volt. A veszteség mértéke a vörösterror áldozatain belül messze felülmúlja a zsidóság akkori országos arányát.

A „viszonylag kevés egyházi áldozat” ténye egyáltalán nem jelentette azt, hogy a ténylegesen végrehajtott bűncselekmények mögött nem lett volna hitellenes gyűlölet, valamint nem lett volna szándék hasonló gyűlölet-bűncselekmények tömegessé tételére. A tiszai támadás alkalmával bántalmaztak, majd az ellenséggel való összejátszás és kémtevékenység vádjával halálra ítéltek két református lelkészt. A román áttörés és a fejvesztett menekülésbe átcsapó visszavonulás nyomán azonban ezeket az ítéleteket nem hajtották végre, ahogy a budapesti „osztályidegen” polgárság kiirtására vonatkozó, folyamatosan lebegtetett fenyegetéseket sem. Az általam átnézett, jelentős mennyiségű egyházi forrásban refrénszerűen térnek vissza a trágársággal fűszerezett fenyegetések. Az iskolaállamosítás és a Mindszenty-per 1948–49-es időszakától eltekintve a magyar történelemnek nem volt még egy olyan szakasza, amelyben a vallás- és egyházellenes verbális agresszió olyan erős és koncentrált lett volna, mint éppen a Tanácsköztársaság időszaka alatt. A halálos atrocitások mellett kevésbé ismert ugyanakkor az a tény, hogy a szintén traumatizáló erejű és a dualizmus kor tényleges jogbiztonságérzetét sárba tipró túszejtési akcióknak számtalan egyházi személy lett szenvedő alanyává.

Variációk a likvidációra

A vallásügyi likvidáción a francia típusú szeparációt kell értenünk, melynek során elkülönítették és szocializálták az egyházi vagyonon belül a közcélokra szánt közvagyont, és meghagyták volna az egyházaknak a szigorúan vallási (tehát kommunista felfogás szerint magán-) célokat szolgáló vagyonrészt. A célra felállították a több néven is nevezett Vallás(ügy)i Likvidáló Hivatal/Bizottság/Helyettes Népbiztosság szervezetét. A különböző névva­rián­sok mögött vezetőjének, a kiugrott piarista szerzetesnövendék Fáber Oszkárnak az a törekvése állt, hogy népbiztossá léptessék elő, ám a Népbiztosok Tanácsának ellenállása meghiúsította ezt a vágyát. Az egyházügyi likvidáció egyébként helyileg nagyon különböző módon ment végbe. Budapesten például először „hatásköri túlterjeszkedés” történt, hogy aztán az 1919 húsvétjára megjelent Kunfi Zsigmond-féle rendelkezés nyomán némi ingatlan-visszaszolgáltatásokra is sor kerüljön. A kevés dogmatikus kommunista azt hitte, hogy a nép „felszabadítása az egyház vallásos elnyomása alól” az egyház általános elsorvadását fogja eredményezni, ráadásul néhány héten belül. Váratlanul és kellemetlen meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy sajátos városi közegük körülöttük képezett olyan burkot, amelynek következtében saját társadalmukat sem értik. Az ideoló­giai valóság „realitásával” való szembesülés azonban legfeljebb taktikus visszavonulásba torzult, a nép iránti megvetésük paradox módon még tovább is erősödhetett.

Vidéken a helyi likvidáló bizottságok gyakran nagyon korrekt módon jártak el. Előre figyelmeztették az egyházakat a likvidálásra (hogy tényleges vallási értékeiket az ateista hatalom mohósága elől elrejthessék), a prédikációfigyelésre, szinte bocsánatot kértek kényszerű tevékenységükért, és fontos dolgokat hagytak meg vagy biztosítottak pótlólagosan az önfenntartáshoz. Ennek oka alapvetően az volt, hogy a kommün valódi kommunisták nélkül működött. A népbiztosok a helyi vezetőket azokból voltak kénytelenek verbuválni, aki éppen adódott: szociáldemokratákból (de még ők is nagyon kevesen voltak), agrárszocialistákból, lelkiismeretlen törtetőkből, a háborúban elszegényedett és egyházi felsőbbségeik részéről sérelmeket hordozó felekezeti népiskolai tanítókból, különböző (kis)polgári elemekből. Ezen emberek még vallásos nevelést kaptak, és józanabbik részük tisztában volt az egyházaknak a nemzeti közművelődés előmozdításában játszott szerepével is. Tragikus lehetett ugyanakkor, ha a helyi hatalom gyakorlására a „korábbi nagyszájú elégedetlenkedők”, gyáva vagy karrierista „túlteljesítők”, „lógósok” (a terrorkülönítmények tag­jainak jelentős része is ilyen volt vagy ilyenné vált a világháború folyamán) kaptak lehetőséget.

Hogy minden taktikai visszavonulás mellett is milyen vallásügyi viszonyok várhatók a rendszertől, azt a tanácsi választójog kérdése is nyilván tudtul adta. Ez a papi személyeket a valamikori „kizsákmányolókkal” (az arisztokraták és nagypolgárok mellett azok is ilyennek számítottak, akiknek alkalmazottaik voltak), a deviánsak, prostituáltak és elmebajosok előkelő társaságába sorolta, és kirekesztette a választójogból. A Tanácsok I. Országos Gyűlése a Kunfi-féle vallásszabadsági rendelet mellett ezt a rendelkezést is a tanácsalkotmány részévé tette.

Összefoglalásképpen elmondhat­juk, a Magyar Tanácsköztársaság kommünárjai sok tanúbizonyságát adták, hogy meg lett volna az igényük a bolsevik vallásüldözés radikális módszereinek bevezetése iránt. A magyar helyzet azonban volt annyira sajátságos, a rendszer fennállása pedig olyan rövid, hogy a „nagy lenini utat és iránymutatást” éppen a valláspolitikában csak ímmel-ámmal tudták követni.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom