Tudomány

A csernobili atomkatasztrófa és a nagyhatalmi versenyfutás

„Már nem az oroszok ellenségeskedéseitől félünk, hanem mi az ő reaktorbaleseteiktől, éppúgy, mint ők a mieinktől, az embereket közel hozza a közös fenyegetettség érzése”

Az alábbi írás az 1986. április 26-án bekövetkezett, áttételesen a csernobili reaktorbalesethez vezető, az atomhatalmak közötti fegyverkezési versenyfutás állomásait mutatja be, szól a bipoláris világ titkos diplomáciájának elveiről. Nem célja a katasztrófa technikai körülményeit, következményeit elemezni, ezt már sokszor, sokan megtették előtte. Fő törekvése ráébreszteni a Tisztelt Olvasót azokra a feszítő etikai, morális dilemmákra és alternatívákra, amelyek a tragikus események óta is válaszok nélkül maradtak, és fenyegető valóságként a 21. századi emberiség előtt tornyosulnak.

A csernobili atomkatasztrófa és a nagyhatalmi versenyfutás
A baleset után hetekkel is csak helikopterről merték mérni a megsérült reaktor radioaktív sugárzásának szintjét
Fotó: AFP/Sputnik

A neves amerikai publicista, Thomas L. Friedman És mégis lapos a Föld (A XXI. század rövid története) című könyvének szellemes parafrázisa azt sugallja, hogy bolygónkon a távolságok összezsugorodnak, lassan valóban „világfaluvá” redukálódunk, így a minden mindennel összefügg hálózati paradigmarendszer alapelve szerint érthető a csernobili katasztrófa globális kataklizmaként való interpretálása.

A fegyverkezési verseny

A fegyverkezési versenyfutás keretei között zajló, köztörténeti folyamatként is értelmezhető, 1970-től kezdődő „détente” (enyhülés) időszakát az 1979-től 1985-ig tartó korszak követi, amelyet a történettudomány a „kis hidegháború” szakaszaként definiál.

A korábbi időszakban a bipolaritásra épülő kényes katonapolitikai egyensúlyt a Szovjetunió afganisztáni agressziója, valamint az Egyesült Államok által indukált csillagháborús program felborítja, mindez a globális sakktáblán játszó nagyhatalmaktól új taktikai variációk alkalmazását követeli meg. Ennek a folyamatnak a főbb állomásai: a többször is felhasználható Columbia űrrepülőgép 1981-ben történő fellövése, két év múlva a csillagháborús program, a földközeli űrtérbe telepítendő, hadászati támadófegyverekre is alapozó, 1983. március 23-án bejelentett Hadászati Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defence Initiative). Az Egyesült Államok 1984. június 20-án végrehajtja az első rakétaelhárító kísérletét az „űrvédelmi pajzs” kialakításának keretei között, 160 km magasságban megsemmisítik egy interkontinentális rakéta robbanófejét. A másik fél, a Szovjetunió tükörreflexként megsokszorozza az SS–20-as rakéták számát Közép-Európában. Az így megváltozott geopolitikai helyzetet legkifejezőbben talán Everett Dolman: Astropolitik. Classical Geopolitics in the Space Age (Űrpolitika. A klasszikus geopolitika az űrkorszakban) c. művében fogalmazza meg: „Aki ellenőrzi az alacsony magasságú orbitális röppályát, ellenőrzi a Föld-közeli űrteret. Aki ellenőrzi a Föld-közeli űrteret, uralja a Földet. Aki uralja a Földet, meghatározza az emberiség sorsát.”

A történészek és geopolitikusok gyakran használják a globalizáció szimbólumaként a sakkjátszma kifejezést. Elsődleges törekvésük annak a fél évszázados szimultán partinak a megjelenítése, ahol több főtáblán játszik egymással a két kiemelt erőnyerő – az Egyesült Államok és a Szovjetunió –, miközben ugyanők a fontosabb lépesek meghívottjai (vagy éppen kéretlen multiplikátorai) a melléktáblákon folyó küzdelmeknek is. Azt már a szerző teszi hozzá, hogy az atomütőerő fejlesztésére épülő fegyverkezési versenyben, a csillagháborús program által gerjesztett globális, valamint az intergalaktikus térben lejátszódó hatalmi aspirációk árnyékában azért nem mindig a sakk konvenciói szerint követik egymást a pro és kontra húzások.

Egy másik közkedvelt játék, a kártya s annak politikailag motivált cinkelt lapjai is fel-feltűnnek időnként, s igazából egyszerre görgetik a fejleményeket az asztal feletti, „lovagias” küzdelem és az asztal alatti (vagy kulisszák mögötti), sötét, gyakran titkosszolgálatok által folytatott játék elemei. Másképp alig képzelhető el, hogy a mellékszereplő partnerek időnként egyik vagy másik védhatalom oldalán tűnnek fel, illetve hogy esetenként a már egyszer kiütött bábuk visszakerülnek a sakktáblára. Megannyi bizonytalanság, amelyekről máig nem tudjuk, hogyan befolyásolják az „atompartiban” a magát végső, mindent megnyerő győztes szerepébe navigálni igyekvő, a titkos diplomácia eszközeivel „leárnyékolt” szuperhatalmak döntéseit, szándékait. Ezért a folyton változó, sokvektorú, képlékeny történelmi, politikai, gazdasági folyamatnak az átlátása, modellezése korunk geostratégáinak, diplomatáinak is komplex, embert próbáló feladat.

A tudomány felelőssége

A közelmúlt történelmének bemutatását két módszer jellemzi. A modern technika lehetővé teszi a globális trendek objektívnek látszó dokumentálását, amely a tények sokaságának feltárásával, adatsorok, statisztikai csoportosítások – többnyire célhoz rendelt – dominanciájával jár. A másik szemlélet elsősorban a nemzetek szintjén zajló történelmet elemzi. A dokumentatív történetírás a kommentálást is megköveteli, ez gyakran a szubjektivitás veszélyével járhat. Remélhetőleg a jövő történészei számára is olyan, kutatások alapján születő tudományos teljesítmények lesznek fontosak a bipoláris világra vonatkozó történeti, politológiai, szociológiai szakirodalom bőséges ismeretének birtokában, amelyek a komparativitás elve alapján, az adatokat adatokkal, a forrásokban tükröződő burkolt ideológiai magyarázatokat az „ellenideológia” argumentumaival is ütköztetik. Eközben nem mulasztják el mindvégig szigorú (ön-)fegyelemmel „kézben tartani” dokumentumaikat, és tárgyszerűen lábjegyzetekben kommentálva a közelmúlt történéseinek fordulatait, következetesen araszolnak előre a változó világpanoráma, valamint a korabeli titkosszolgálatok „boszorkánykonyháiban” kifőzött különböző szakmai és ideológiai interpretációk bemutatásában.

A hidegháború szakirodalmában járatos kutatók az antagonisztikus kooperáció ambivalens, de plasztikus fogalmával érzékeltetik a rövid 20. század második felének fő dichotómiáját. E két kifejezéssel világítják meg a kis hidegháború, gyakran a történelemoktatásban is sok félreértést okozó fogalmát.

A ’80-as évek második felének egyik legtragikusabb, az emberi felelőtlenség által előidézett katasztrófája során a magyarországi médiának nemcsak a Szovjetunió tájékoztatási politikájához kell kapcsolódnia, hanem a sugárzás honi szintjének állandó változásairól, valamint annak esetleges negatív egészségügyi hatásairól is informálnia kellene a közvéleményt. A csernobili kataklizmáról az első tudósítások a televízióban április 28-án, az írott médiában csak április 29-én reggel jelenhetnek meg. Az átlaghírolvasó a katasztrófa eseményeivel konkrétan összefüggő mozaikokból csak a május 5-e után megjelenő híradásokból állíthatja össze saját, valószínűsíthető verzióját.

A Tömegkommunikációs Kutatóközpont által készített jelentések primer forrásoknak tekinthetők, a korabeli dokumentumokból egyértelműen kirajzolódik az a feloldhatatlan ellentmondás, hogy a tömegmédia, akkor, amikor már nem működik a totális elhallgatás intézménye, látszólag egyszerre feleljen meg a pontos, gyors, hiteles tájékoztatás kritériumainak, de egyidejűleg ne sértse a szovjet külpolitikai érdekeket, legyen tekintettel a legfőbb szövetséges tájékoztatáspolitikájára. A szocialista tömbhöz tartozó kelet-európai államok számára biztosított egyirányú szovjet kommunikáció minden esetben elsőbbséget élvez a Nyugatnak szóló híradásokkal szemben, ez a keleti tábor ideológiai egységének, a Szovjetunió nemzetközi tekintélyének megőrzését szolgálja.

Az azóta ránk maradt korabeli dokumentumok kutatása során egyértelműen kiderül az „információs deficit” jelenléte. A kommunikációs „kármentés” és „veszteségoptimalizálás” fő iránya annak hangsúlyossá tétele, hogy az atomkatasztrófa nem a technológiai elmaradottság, hanem az emberi hibák, felelőtlenség egyenes következménye.

Etikai dilemmák

„Csernobil után a világ megváltozott, nem olyan, mint volt” – így összegezhető a világ vezető politikusainak, tudósainak, valamint az akkori közélet jelentős személyiségeinek véleménye egy mondatban, amelyeket közvetlenül a reaktorbaleset után tesznek közzé nyilatkozataikban. Véleményük szerint bekövetkezik a technikai fejlődés emberiségre ártalmas oldalának tudatosodása.

Karl Otto Hondrich német szociológus rámutat arra a tényre, hogy az atomenergiának a politikai határokon átnyúló fenyegetése háttérbe szorítja az emberiségnek atomháborútól való félelmét: „Az Ukrajnából a Nyugat felé húzódó atomfelhő meggyorsítja és kiszélesíti az érdekeltek közötti egyetértést. Már nem az oroszok ellenségeskedéseitől félünk, hanem mi az ő reaktorbaleseteiktől, éppúgy, mint ők a mieinktől. Alig valami hozza az embereket olyan bensőséges közelségbe, mint a közös fenyegetettség érzése.”

Horst-Eberhard Richter orvos és pszichoanalitikus párhuzamba állítja az atomenergia békés és katonai felhasználását, és aláhúzza, hogy valamennyi ipari államban az atomenergia a fejlődés ideológiai hajtóereje: „Itt éppúgy, mint odaát (Nyugaton és Keleten) a tulajdonképpeni hajtóerő a csupán technikai fejlődést szem előtt tartó mértéktelen hatalomvágy, ahelyett hogy az élet tisztelete lenne egy vezető ipari társadalom alapvető irányzata.”

Érdekes Adolf Birkhofer, a technokrácia egyik képviselőjének a véleménye, ő akkor a német Reaktorbiztonsági Bizottság elnökének tisztségét tölti be: „Kockázatmentes energiaellátás nincs. Rövidlátás lenne Csernobil miatt nálunk is eltekinteni a magenergiától. Természetesen a jövőben is mindent meg kell tenni a biztonság érdekében.”

Szemléletes Joseph Höffner kardinális, a Német Katolikus Püspöki Konferencia korabeli elnökének hitvallása, amelyben szembeállítja az atomenergia gazdasági hasznosságát az emberiség egészségre gyakorolt hatásaival: „A mégoly szorító hasznossági követelményeknek sem lehet a tétje a ma élő emberek, illetve a következő nemzedék genetikai épsége, egészsége.”

Végül jól tükrözi a kérdés komplexitását, a tudományos és a gazdasági élet jelentős szereplőinek különböző, megosztott nézetrendszerét az, amikor Hans Blix, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség korabeli elnöke a csernobili atombaleset következményeit más káros hatásokkal veti egybe: „Normális körülmények között egy magerőmű kevesebb radioaktivitást sugároz ki, mint egy szénerőmű, és így az elektromos energia előállításának a legtisztább módja.”

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom