Tudomány

Áprilisi diadalmenet

Ma kell győzni, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell! – rivallt rá Görgei Klapkára Isaszegnél

A honvédsereg 1849 tavaszára felnőtt feladatához és alig egy hónap leforgása alatt Magyarország területének kilencven százalékát felszabadította. A honvédek győzelmi sorozata megmutatta Európának, hogy a pár hónap alatt szervezett magyar haderő képes felülmúlni és megverni a kontinens egyik patinás és legnagyobb hadseregét, a császári-királyi ármádiát. A százhetven évvel ezelőtti dicsőséges tavaszi hadjárat – a délvidéki felszabadító hadműveletekkel együtt – méltán jelenti a magyar hadtörténelem egyik legszebb fejezetét.

Áprilisi diadalmenet
A szabadságharc egyik döntő pillanata Isaszegen: Görgei rábírja a hátráló Klapkát a csata folytatására. Than Mór festménye
Fotó: Wikipedia

Egerben Klapka György táborkari ezredes március legvégén nyújtotta be a tavaszi hadjárat haditervét, amely igen merész volt, és számolt az ellenfél hadvezetésének rossz helyzetfelismerésével. Elgondolása szerint a megerősített VII. hadtest (szeniczei Gáspár András ezredes, majd vezérőrnagy) a Hatvan-Pest közötti országúton vonul fel tüntető célzattal, demonstrálandó, hogy ott a magyar fősereg áll, miközben az – vagyis az I. (Klapka György ezredes, majd vezérőrnagy), a II. (Aulich Lajos vezérőrnagy) és III. (Damjanich János vezérőrnagy) hadtest – a Jászságon és a Tápióságon át oldalazó menetet hajt végre, hogy Gödöllőnél bekerítse az ellenség főerejét. A terv kockázatos volt, mert a legkisebb hiba is idő előtt felfedhette a valódi szándékot, ám Klapka jól okoskodott, ugyanis a császá­riaknak sejtelmük sem volt, pontosan honnan várható a magyar támadás. Ebben közrejátszott a március 24-i losonci rajtaütés, amikor beniczei és micsinyei Beniczky Lajos őrnagy különítménye lepte meg és kergette szét a császáriak ott pihenő felderítő részeit, amelynek parancsnoka már azt jelentette Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagynak, hogy nagyobb létszámú magyar rohanta meg embereit, akit e hír teljesen összezavart.

A hadjárat első szakasza

A frissiben kinevezett új, ideiglenes fővezér, Görgei Artúr vezérőrnagy parancsoksága alatt április 2-án kezdődtek meg a hadműveletek. Gáspár e napon Hatvan és Hort között megállította az elbizakodott gróf Franz von Schlik altábornagy III. hadtestét, aki egy kis „magyar nyúlászatra” hívta tisztjeit, de ezen a napon a nyúl kergette meg a vadászt. Estére a Zagyva vonala magyar kézre került, s bár jelentéktelen veszteségek érték a két felet, magyar részről rendkívüli lélektani hatása volt a hatvani győzelemnek. Április 4-én Klapkát futamította meg Tápióbicskénél a horvát bán hadtestének Rastić-dandára, és a vesztésre álló ütközetet Damjanich fiai nyerték meg. Itt került sor szini Sebő Alajos huszár alezredes és báró Hermann Riedesel őrnagy pár­viadalára, illetve gróf Leiningen-Westerburg Károly és Kiss Pál alezredesek forradalmi párbajára, amelyeket Jókai Mór örökített meg A kőszívű ember fiai című halhatatlan regé­nyében. Báró Josip Jelačić altábornagy hiába jelentette, hogy nagyobb erők támadták meg, Windisch-Grätz Gödöllő körül összpontosította csapatait, ahol április 6-án – nagypénteken – került sor az isaszegi csatára. Klapka ezen a napon ünnepelte 29. születésnapját, hadteste pedig ismét felsült, és a futásban keresett menedéket, míg Damjanich egyedül tartóztatta fel a császáriakat. Görgei ekkor „robbant be” a csatatérre, és visszaemlékezése szerint „Klapka kijelentette, hogy a küzdelem félbeszakítását kénytelen tanácsolni, mert gyalogságának elfogyott a tölténye, és nagyon ki van merülve. – A győzelem – tette hozzá – ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz. Arckifejezése világosan mutatta, hogy őszinte meggyőződését mondja ki. Itt aztán fővezéri tekintélyem véget ért. Először tehát meg kellett ingatnom Klapkában a meg­győződést, hogy elengedhetetlenül szükséges a visszavonulás, és csak aztán számíthattam rá, hogy újabb támadási parancsomat teljesíti. (…) – Ma kell győzni – kiáltottam –, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!” A döntő pillanat ekkor következett be: Klapka lovát ismét Isaszeg felé fordította, és lelket öntött katonáiba. Megérkezett Aulich hadteste is, ám a VII. hadtest tétlen maradt, így a császá­riak Pest alá hátrálhattak.

Hogyan tovább?

Másnap, a gödöllői haditanácson maga Kossuth javallotta Pest-Buda haladéktalan visszafoglalását, aztán végül győzött a józan ész és a szorongatott Komárom felmentését tűzték ki célul. A Grassalkovich-kastélyban fordult barátira Kossuth és Görgei viszonya, ugyanis a bizottmányi elnök maga javasolta a tegeződést. Ekkor utalt arra, hogy méltó választ kell adni az olmützi alkotmányra, mire Görgei megjegyezte: „Nem tudom, mire van szükségük Európa népeinek; de hogy Magyarország népeinek a legkisebb győzelem a harctéren több hasznot és becsületet szerez, mint a legfönnhéjázóbb nyilatkozat, abban biztos vagyok, és még egyszer kimondom: hogy a bécsi miniszterek agyrémei V. Ferdinánd koronás király s az általa szentesített alkotmány mellett megnyert csaták adják a legjobb feleletet.”

A tavaszi hadjárat második szakasza voltaképp az első megismétlése volt: Aulich Pest alatt játszotta el a magyar fősereg szerepét, miközben az Vácon keresztül a Duna bal partján sietett Komáromot elérni. Windisch-Grätz újra tétovázott, ami a felmentéséhez vezetett, utódjául báró Ludwig von Welden táborszernagyot nevezték ki.

Április 10-én Damjanich, dacára a csúnya időjárásnak és annak, hogy Klapka nem tudta a várost északról bekeríteni, egyedül űzte ki Vácról Christian Götz vezérőrnagy hadosztályát, s a halálos sebet kapott császári generális sokadmagával magyar fogságba esett. A Gombás-patak fölött átívelő kőszentes hídnál Tápióbicske hőse, Földváry Károly alezredes ismét bebizonyította, hogy ő Magyarország első katonája. Történt ugyanis, hogy a barokk híd előtt megtorpant a lengyel légió rohama, Földváry ekkor tápióbicskei fegyvertényét akarta megismételni, igyekezett magához ragadni a lengyelek zászlaját. Azt azonban Leon Derezinski hadapród nem engedte el, mert nem akart a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóalj zászlótartója sorsára jutni, akit azért kivégeztek ki, mert Tápióbicskénél kiadta kezéből a zászlót. Földváry alól ekkor lőtték ki hátaslovát, segédtisztjét azonmód rántotta le hátasáról, és a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj zászlajával száguldott a hídra. Parancsnokukat döbbenten figyelték a szegediek, aki alól ismét kilőtték a lovat. Ezt is ép bőrrel úszta meg annak ellenére, hogy az ütközet után a zászlón és mundérján huszonöt golyó ütötte lyukat számoltak össze. Még az ellenfél meglepődött e jeleneten, olyannyira, hogy Friedrich Brandenstein százados, a hidat védő császári 12. vadászzászlóalj parancsnoka elfelejtett tüzet vezényelni. Földváry immáron gyalogosan vezette győzelemre a rohamoszlopokat és méltán érdemelte ki a bátrak bátra elismerést.

„Éljen a köztársaság!”

A magyar fősereg április 18-án és másnap kelt át a Garamon, s Nagysalló mellett Klapka bizonyította rátermettségét, amikor hadteste Damjanich honvédeivel együtt, a VII. hadtest lovasságának támogatásával ragyogó győzelmet aratott. Gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes – Damjanich egyik dandárparancsnoka – naplójában említette meg, hogy „az ellenség szétrobbantva és demoralizálva, vesztesége ezerhatszáz fogoly és sok halott, három ágyú elfoglalva. A hadsereg lelkesült hangulata. (…) Ifjú hadaink megdöntötték az ellenség legjobb csapatait.” Az ütközet megkezdése előtt érkezett meg a debreceni detronizáció híre. A hajdúsági 52. honvédzászlóalj egyik őrmestere, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc jegyezte fel naplójába ezen sorokat: „Az őrnagy leszáll a lováról, elővesz egy újságlapot, olvassa a függetlenségi nyilatkozatot, tehát nincsen király. »Éljen a köztársaság!« hangzik mindenfelől. Ezen a napon oldotta meg a magyar hadsereg a köztársaság fogalmának definícióját olyaténképpen, mint az később történelmileg helyesnek fogadtatott el. Kérdés »mi a köztársaság?« felelet: »nincsen király, dupla lénung [zsold].« (…) bizony szamár is volt, bolond is volt és még tán egyéb is, aki valaha azt mondta, hogy a hadsereg ellene volt a függetlenség kimondásának. Hiszen azt se tudta, akarja-é valaki vagy nem akarja. Bízott Kossuthban, bízott vezéreiben, bánta is az, hogy a politikával mit csinálnak. Csak a németet akarta kizavarni ebből az egész rongyos világból (…) Osztán 300 esztendő alatt megkeményedett benne az a hit, hogy az osztrák dinastia a magyarnak halálos ellensége. (…) Bizony, akár V. Ferdinánd, akár az egész osztrák haderőt fejünkre zúdító Ferenc József, a magyar honvéd szemében nem értek annyit se, mint egy fületlen pityke (…)” A trónfosztás újabb erjedést váltott ki tisztikar azon részében, amely korábban a császári-királyi hadseregben szolgált, így példának okáért Gáspár tábornok akasztotta szögre szablyáját és jelentett beteget, hadtestét Poeltenberg Ernő ezredes vezette tovább.

A nagysallói diadal megnyitotta az utat a körülzárt Komárom felé, amelynek északi részébe április 22-én érkezett meg az I. és a III. hadtest, miközben a VII. hadtest a Garam mentén vonult délre és biztosította azok hátát. A császáriak addigra feladták ottani állásaikat, és a folyam jobb partjára vonultak, majd a hajóhidat megsemmisítették. Görgeinek nem volt hadihíd-készlete, utászai a komáromi ácsok és hajósok segítségével rögtönöztek bravúros módon talphidat, hiába igyekezett munkájukat gátolni a császári tüzérség. Április 26-án hajnalban a Knezić- és Dipold-dandár átkelt a Dunán a komáromi védősereg egy részével meglepetésszerűen megrohanta, majd birtokba vette az ellenséges sáncokat. Reggel Ószőnyt foglalta el az I. hadtest, így a császáriak Ács és Mocsa között álltak harcrendbe.

A hadnaggyá avanzsált Karsa Ferenc szerint „az osztrákok lépésről lépésre tért vesztenek (…) a szakadatlan előnyomuló magyar zászlóaljak elől végre futásnak erednek. (…) No, hiszen, miattunk futhattak; rogyásig elfáradt csoszogó zászlóaljaink már alig bírták saját testeiket cipelni. Délceg huszáraink lovai úgy néztek ki, mint az utca sarkon szunyókáló fiáker ló, tüzéri fogatainkat kardlappal sem lehetett előre nógatni.” Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a lelkesültség ellenére ekkorra már a legénység és a lóállomány is teljesen kifáradt a majd egy hónapja tartó szakadatlan menetek és összecsapások miatt, utánpótlási vonalaik pedig olyannyira elnyúltak, hogy Komáromnál Görgei tüzérei a császári ágyúgolyókat hasznosították újra. A komáromi csata mégis nagy győzelem volt, a hivatalos hadijelentés szerint „Damjanich és Klapka hadtestei a megszállva tartott Komárom felszabadítását (…) végképp befejezték. A Duna jobb partján levő ütegeket rohammal bevették, és ez alkalommal hat 24 fontos ágyút és két tarackot elfogtak; továbbá 600 foglyot tettek (….) A fősereg a Duna jobb partján áll, az osztrák sereg visszavonul, amennyire kivehető, Győr felé.” A honvédek a császá­riak Bécs felé való üldözése helyett inkább Kossuth kedvére tettek: megindultak Buda várának visszafoglalására.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom