Tudomány

Goli otok, a földi pokol

A jugoszláv kommunista koncentrációs és átnevelőtábor évtizedekig tabunak számított – a Kopár szigeten elkövetett bűncselekményekért senkit sem vontak felelősségre

A nyilvánosságra hozott és a világhálón is szabadon hozzáférhető, a titkosítások alól feloldott horvát levéltári adatok szerint 1948-ban, a szovjet–jugoszláv szakításkor 481 főt, a következő évben 6142 személyt tartóztatott le a jugoszláv titkosszolgálat. A közfelfogással ellentétben nemcsak Sztálin délszláv híveire várt megtorlás, hanem a korabeli kulcs- és kvótarendszer alapján mindenkire, akit a Tito-rezsim az ellenségének tartott.

Goli otok, a földi pokol
Máig sem lehet tudni, hogy a Tito-rezsim haláltáborában hányan pusztultak el
Fotó: MH

A jugoszláv kommunisták a hatalom megragadását követően minden eszközt bevetettek vélt és valós ellenségeik kiiktatására. Az 1940-es évek második felében letartóztatottak négy, egymástól jól elhatárolható kategóriát alkottak. Az első csoportba a néhai kommunisták, az októberi forradalom résztvevői, valamint a spanyol polgárháború veteránjai kerültek. A második osztályt a közvetlenül a letartóztatásuk előtt magas rangú állami, katonai, titkosszolgálati vagy pártfunkciót betöltők képezték. A harmadik kategóriába került szinte mindenki, akit a jugoszláv kommunista rendszer ellenségének tartottak – a „reak­ciósok”, a „klerikálisok”, a „nacio­nalisták”, az „értelmiségiek”, „a ná-­ci koncentrációs táborokat gyanús módon túlélt zsidók”, a megmaradt polgárság tagjai, míg a negyedik csoportot a névtelen feljelentések és rágalmak alapján bebörtönzött teljesen ártatlanok képezték.

Az ilyen vagy olyan megfontolások miatt a jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA vallatószobáiban a fogvatartottakat arra kényszerítették, hogy még két személyt jelentsenek fel, s ha az illető megtört, akkor az általa bevádoltakat rövidesen szintén elnyelte az éjszaka, hogy pár nap múlva éppen a feljelentőjükkel egy cellában találják magukat. A letartóztatási hullámot a délszláv nemzetek tagjain kívül nem kerülhették el a még megmaradt dalmáciai olaszok képviselői, a koszovói albánok, de a délvidéki magyarok sem.

A hatalom célkeresztjében

A holokauszt és 1944 véres ősze után, amelynek következtében gyakorlatilag teljesen megsemmisült a másodszor is kisebbségi sorba került délvidéki magyarság értelmisége, a jugoszláv hatalom elérkezettnek látta az időt arra, hogy ismét példát statuáljon, s egyben ki is iktassa az éppen csak formálódó, a háború viharait túlélő, önmagát is még kereső és a kisebbségi létben az ébredező magyar folyóiratok, újságok, rádióadások és művelődési intézmények berkein belül éppen hogy csak szerveződő fiatal magyar értelmiséget. Az első számú célpontot a magyar lapok és a Belgrádi Rádió magyar adásának szerkesztősége jelentette (ez utóbbinál egy kivétellel annak összes munkatársát letartóztatták, majd a Kopár szigetre hurcolták.)

Nagyon sok egyszerű magyar ember is a hatalom célkeresztjébe került; olyan gazdák, mesteremberek, munkások, nyomdászok, cipészek, sőt parasztok is, akiket egy-egy korabeli vicc elmesélése vagy a provokációnak való bedőlés miatt fogott le a jugoszláv hatalom. A hozzáférhető adatok szerint 1949 és 1956 között összesen 244 magyar raboskodott a Kopár szigeten. Pontos számukat azonban még ma sem ismerjük.

1949, akárcsak 1944, egyben az utókornak való intő és figyelmeztető üzenet volt; annak az üzenete, hogy mindaz, ami akkor, úgy és ahogyan történt, az bárkivel és bármikor megtörténhet a jövőben is. Ahogyan 1944, úgy a Kopár sziget is évtizedekig tabunak számított: mindenki tudott, hallott róla, de a történtekről nyilvánosan beszélni senki sem mert sohasem. Mind az 1944-es megtorlások hozzátartozói, mind a Kopár szigetre hurcoltak évtizedekig viselték az ezzel járó bélyeget. Többen közülük kétszeresen is, mivel valamelyik rokonuk, többnyire az édesapjuk 1944-ben tűnt el örökre.

Kőtörés és agymosás

A társadalom szinte teljes rétegét és a jugoszláv állam összes nemzetét érintő informbürós időszakban bírósági ítélet az esetek többségében sosem született. A legtöbb vádlott ügyében az úgynevezett körzeti kihágási tanácsok, a köztársasági belügyi szervek kihágási tanácsai vagy a titkosszolgálat illetékes ügyosztályai hoztak végzést. A kirótt büntetés minden esetben az úgynevezett adminisztratív bírság volt, amely formailag a társadalomra hasznos közmunkára kötelezte az így megrótt személyeket. A rendszer cinizmusához és a pszichológiai hadviseléshez az is hozzátartozott, hogy az elítéltek jó részével a büntetés szóbeli kimondásakor sokszor évekkel kevesebb időt tudattak, mint amennyit a valóságban kaptak, s csak aznap, amikor azt hitték, hogy a büntetésük letelt, s már készültek haza, közölték velük, hogy továbbra is fogságban kell maradniuk.

A Kvarneri-öböltől mintegy hat kilométerre északkeletre fekvő négy és fél négyzetkilométernyi lakatlan és kietlen területen a Jugoszláv Szövetségi Titkosszolgálat ellenőrzése alá tartozó kopár szigeti koncentrációs és átnevelőtábor 1948-ban még nem is létezett. 1949. július 9-én kötött ki az az első teherhajó, amely a szigetre szállította a „társadalmilag hasznos közmunka” elvégzésére az adminisztratív bírsággal sújtott első, kettesével összebilincselt 1700 személyt, köztük a Belgrádi Rádió magyar adásának munkatársait. Rájuk várt a pokol szigetének ki- és felépítése. Az ekkor már hónapok óta letartóztatásban lévők csak a következő hónapban, augusz­tus 2-án írhattak először haza nyílt levelezőlapon, kizárólag államnyelven a hozzátartozóiknak: „Drága anyám, jelentem, hogy dolgozom. Egészséges vagyok. A címet majd egy következő alkalommal megírom.”

A valós címet azonban sosem lehetett megadni, a fogvatartottaknak az állambiztonság által üzemeltetett, Belgrád IV, postafiók 45 címre lehetett eljuttatni a pársoros üzeneteket. Az erre adható válaszokban az esetek túlnyomó többségében pedig csak az előre megírt formamondatok szerepelhettek.

Az 1949-ben a Kopár szigetre hurcolt rabok hivatalosan a MERMER (Gránit) vállalatban a társadalmilag hasznos közmunka keretén belül az akkori kommunikációban a „szép jövő elé néző” kőfejtő vállalat komplexumát, a valóságban azonban az internáló/átnevelőtábort építették. A foglyokat arra kényszerítették, hogy hajnaltól késő estig termésköveket fejtsenek, majd azokat a tűző napon a több kilométerre kijelölt célhelyre targoncával tolják arrébb. A téli hónapokban, amikor a hőmérséklet fagypont alá is lecsökkent, bevett szokás volt, hogy a rabokat a hideg tengerbe hajtották, ahol vagy homokot, vagy köveket kellett szedniük. A rabokat menetrendsze­rűen arra kényszerítették, hogy a reggel így kibányászott köveket az esti órákban, derékig a tengerbe gázolva egyesével dobálják vissza a vízbe. A szigetre hurcoltak ilyen körülmények között 1950-ig építették az első, összesen tizennégy fabarakkból álló tábort, a Stara Žicat (Régi Huzal), majd 1950-ben az első tábortól két kilométerre lévő, jóval nagyobb, tizenhét kőházból álló Velika Žica (Nagy Huzal) komplexumot. Emellett nekik kellett megépíteniük a Péter gödre vagy R–101 néven elhírhedt elkülönítő tábort, ahol a magas rangú pártfunkcionáriusokat, katonatiszteket tartották fogva.

Dragoslav Mihailović szerb akadémikus 2017-ben a belgrádi Nedeljnik hetilapban hozta nyilvánosságra, hogy 1948-ban vagy 1949-ben Aleksandar Ranković belügyminiszter és Milovan Đilas, akkor még a jugo­szláv rendszer vezető ideológusa, későbbi disszidense arra utasított két neves pszichológust, hogy dolgozzanak ki olyan módszereket, amelyekkel a fogvatartottaktól sikerrel lehet bármilyen vallomást kicsikarni, valamint az agymosás módszerét hatékonyabbá tenni. A fizikai és a pszichikai terror a tudósok által kidolgozott módszerekkel így lett végül teljes, amelyet aztán már a szigetre érkezés első percétől kezdve alkalmazni kezdtek. Minden, a Goli otokra érkezett rabszállítmánynál a meztelenre vetkőztetett embereket a hajuknál fogva egyesével dobálták ki a hajókról a tengerbe, majd ütlegelésekkel terelték őket a szárazföldre. A szigeten lévő, már előbb odahurcolt rabokat időközben hosszú sorokba rendezték a táborokig vezető úton, s minden új foglyot végighajtottak az így felállított soron. A sorfalat állókat arra kényszerítették, hogy becsméreljék, sértegessék, köpködjék s husángokkal agyba-főbe verjék az érkezőket. Aki közülük ezt elutasította vagy az őrök értékelése szerint azt nem elég lelkesültséggel és átéléssel vitte végbe, szintén a verésre várók sorába állították. Ezt követően a félholtra vert embereket azonnal a fentebb már leírt módon zajló kőfejtésre kényszerítették. Aki a megerőltető munkát nem bírta, arra fizikai és megszégyenítő megtorlás várt. A veréstől súlyos sérüléseket szenvedett s a végkimerülésig dolgoztatott embereknek a nap végén azonban újabb megpróbáltatással kellett szembesülniük: a pszichológusok útmutatása alapján kidolgozott módszertannal minimum tíz napra ellehetetlenítették az alvásukat. Így ment ez hónapról hónapra, évről évre.

A kínzás bevett formája volt az is, hogy a rabokat deszkákból ácsolt szűk ládákba zárták, ahol sem állni, sem feküdni nem tudtak, más esetben pedig a rabok fejét rögzítették az ürülékkel teli árnyékszékek kivágott járataihoz. Az alvásmegvonás, a fizikai bántalmazások, az állandó megfélemlítés és megalázás az agymosás és az ideológiai átnevelés fontos eszköze is volt egyben. A találomra kiválasztott vagy a nap során nem megfelelően teljesítő delikvenseket minden egyes alkalommal pontban éjfélkor kezdték el brutális kínzásokkal ütlegelni, illetve veretni. A fájdalmas ordítások az egész táborban hallatszottak, s ezzel gyakorlatilag mindenkinek ellehetetlenítették az alvását, mert soha senki sem tudta, hogy percek múlva esetleg nem ő lesz-e a következő, akire sor kerül.

Hogy a foglyok között ne alakuljon ki szolidaritás, a rabokat kivétel nélkül mindig a többi rabbal kínoztatták. Aki elutasította az abban való részvételt, arra még keményebb büntetést róttak ki, mint amit eredetileg neki kellett volna a másik emberen végrehajtania. Az alvásmegvonás, az állandó bántalmazások, a túlhajszolt kemény fizikai munka mellett a rabok élelmezését és vízellátását is korlátozták. A brutális kínzások miatt a pár hét alatt csontsoványra fogyott emberek közül sokan önkezükkel vetettek véget életüknek, míg mások az átélt tortúra és a látott borzalmak következtében őrültek meg.

Az egyik legelismertebb jugoszláv történész, Branko Petranović a Kopár szigeten 1949 és 1956 között fogva tartottak számával kapcsolatban 16 288 főt adott meg, közülük 11 694 személyt adminisztratív bírsággal, míg 5037 esetben jogerős katonai vagy polgári bírósági ítélettel internáltak Goli otokra. Az 1949 és 1956 között ott fogva tartottak teljes névsorát végül csak 2014 januárjában hozták nyilvánosságra s tették a világhálón elérhetővé a Horvát Állami Levéltárban őrzött (RSUP SRH SDS INFORMBIRO fond 1561), az Állambiztonság II. Ügyosztályának, 1963. július 2-án készített összesítő lajtsroma révén. Eszerint a szigeten 16 101 fő raboskodott, s közülük 413 fő vesztette életét gyilkosság, öngyilkosság és természetes halál következtében. Ezeket az adatokat azonban erős kétkedéssel kell fogadni.

Bűnök bűnhődés nélkül

A jugoszláv–szovjet enyhüléssel a Goli otok történetének első szakasza 1956-ig tartott, de a következő évtizedekben, egészen 1980-ig, Tito haláláig továbbra is a jugoszláv állam politikai koncentrációs és átvelő táboraként működött. 1971-ben, a horvát tavasz után zömében horvátokat, majd koszovói albánokat és bosnyák muzulmánokat tartottak itt fogva. A Kopár sziget iratainak túlnyomó többsége napjainkban továbbra is zárolva van, nem kutatható, így az 1956-tól 1989-ig terjedő periódusban a szigeten raboskodók pontos számával kapcsolatban semmilyen adat nem áll rendelkezésre. Goli otokról korabeli fényképfelvételek sem ismeretesek. Csupán egy, a táborról készült légifelvételről lehet tudni.

A Kopár szigeten elkövetett bűncselekményekért eddig senkit sem vontak felelősségre. Jovo Kapičić, az UDBA tábornoka, Goli otok „szellemi atyja”, 2013-ban Belgrádban hunyt el. Élete végégig tagadta a szigeten elkövetett gaztetteket. 2010-ben adott egyik utolsó interjújában továbbra is a tábor felállításának szükségességéről és annak társadalmi hasznosságáról beszélt. A Kopár szigeten raboskodó magyarok közül eddig csak egy esetben született (saját kérelemre beadott) rehabilitá­ciós ítélet.

Míg az 1944-es magyarellenes tömeggyilkosságok eseményei nap­jainkban már többé-kevésbé a széles közvélemény előtt is ismertek, a Kopár sziget története továbbra is félig-meddig tabunak számít. Az ott raboskodó délvidéki magyaroknak a magyarországi közéletben néhány publicisztikai íráson és kisebb tanulmányon túl eddig egyedül Domonkos László szegedi író (lapunk publicistája – A szerk.) 2016-ban Goli otok, a Pokol-sziget. Tito Gulágja az Adrián címmel megjelent monográfiája állított emléket.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom