Zadravecz István és a holokauszt

Zadravecz páter embermentő tevékenységét nem ismerték el (Forrás: wikipédia)

A kommunista történetírás képe Zadravecz István ferences szerzetesről és tábori püspökről egy sunyi, korrupt, reakciós pap képe volt. Ez a kép pedig máig virul a közéletben, noha lennének dokumentumok, melyek más képet adhatnának róla. Népbírósági peranyaga és hagyatéka egy ismeretlen történetet mond el, mely eddig elkerülte az utókor figyelmét: a páter számos üldözött megmentésében járt közre a soá alatt. Személyes hagyatékában fennmaradt szentbeszédei és írásai pedig azt látszanak bizonyítani, hogy már jóval a német megszállás előtt, a zsidótörvények éveiben is szót emelt a meghurcolt zsidóság mellett.

Zadravecz Istvánt 1949-ben fogták perbe, s noha eredetileg nyilas­ellenességgel vádolták, ezt a vádat hamar eldobták. A páter ugyanis már egy 1938-as írásában felszólalt a hungarizmus ellen, kifejtve, hogy „katolikus nem lehet nemzetiszocialista,” s arra jutva, hogy a hungarizmus és a katolicizmus „konfrontálódása elkerülhetetlen”. Mint írta, ezért a híveknek és a papságnak is készen kell állnia, hogy vállalja „a halálba menetelt, a mészárlást, az elűzést, a nyomorúságot, a börtönt és a guillotine-t,” mert nem szabad „behódolnunk”. „Miért? Mert katolikusok [vagyunk] … Akiknek szemeik vannak, lássanak, akiknek füleik vannak, hallják!” – zárta cikkét a páter.

Az egyértelmű vallomások, illetve a benyújtott cikkek és iratok a népbíróságot meggyőzték arról, hogy Zadravecz nem volt nyilas, azonban az antiszemitizmus kérdésével többet foglalkozott az ügyészség. Zadravecz azt állította, hogy a zsidók ellen „sohasem szólalt fel, sőt ellenkezőleg, a felekezetre való tekintet nélküli szeretetet hirdette”, ám állításában a „sohasem” kétségtelenül nem volt igaz – ennek bizonyítására elég megtekinteni 1927-es, erősen antiszemita naplóját.

Ennek ellenére a Margit körúti ferences templomban szolgáló zsidó származású ministráns, Csillag Miklós a népbíróság előtt vallotta, hogy a páter már az első zsidótörvény előtt kritizálta a faji antiszemitizmust szentbeszédeiben, amikor pedig Csillag 1938-ban megkérdezte Zadraveczet, hogy nem kellemetlen-e számára, hogy zsidó származású ministránsa van, a páter azt felelte, hogy egyáltalán nem. Zadravecz azt vallotta a faji antiszemitizmus kérdésében, hogy „Krisztus nem csinált különbséget, előtte nincs görög, sem római, sem zsidó, sem keresztény, mert mindenki egyforma, és ő mondotta, hogy szeressük egymást”. A páter két állásfoglalása is megmaradt a második zsidótörvényt követő hónapokból: 1939 júliusában úgy beszélt, hogy a „magyar élet” megélése „Istent imádva, felebarátot szeretve, rang, faj és felekezeti különbség nélkül” történik, és 1939 karácsonyán arról írt, hogy „nincs itt helye a faj- és vérelméletnek”. A páter 1942-ben is kimondta, hogy „az itt lévő zsidók a mi testvéreink, ne bántsuk őket”.

Miután a náci csapatok megszállták az országot, a páter rendszeresen bejárt a városba misét tartani, ahol 1944 húsvétján, április 9-én azzal szembesült, hogy zsidó származású keresztény híveinek sárga csillagot kell viselniük. A budai kapucinus templomban tartott miséjén személyesen maga szaggatta le híveiről a sárga csillagokat, és A gúnyruhába kényszerített Jézus című szentbeszédében pedig így szólt: „Ó, ti mindnyájan, akiket megcsúfoltak … Krisztus lelkével hordjátok a gúnyruhát! … Én hittel meghirdetetem nektek a krisztusi megdicsőülést, a dicsőséges feltámadást.”

A páter hívei így tanúskodtak a népbíróságon: „Abban az időben, amikor a zsidóknak a sárga csillag viselését kötelezővé tették, a vádlott ismét tiltakozott beszédében a faj és vér mítosza ellen, és többek között mondotta, hogy ez csak arra jó, hogy felforgassa a társadalmat, és a családokra is szenvedést rójon, és szembeállítson férjeket, feleséget, testvéreket.” S noha a páter nem mondhatta el beszédét Krisztus király vasárnapjának ünnepén, két héttel Szálasi hatalomátvétele után a tervezett szónoklat szövegét ismerjük: „Vétettünk, igen nagyon vétettünk törvényeinkkel, Isten törvényeit, a felebarát jogait súlyosan sértő törvényekkel… Vétkeztünk testvérietlenségünkkel… Van, van mit jóvá tenni, van, van miért engesztelni az [Urat]!… Csoportokat hurcolunk végig az utcákon, sírnak a gyermekek, sápadt[ak az] anyák… ez erkölcsi gyalázat! Sem Isten, sem ember nem alkothatott törvényt ennek szentesítésére!”

A zsidó származású Haugel Ilona arról is tanúskodott, hogy a páter egy budapesti, úgynevezett „csillagos házban” is meglátogatta és vigasztalta őt és családját. Haugel szerint a páter október végén, mikor a nyilasok gyalogmeneteket indítottak a budapesti zsidók közül a nyugati határszélre, így beszélt hívei előtt: „Kedves testvéreim, a zsidók nem okai annak, hogy az Úr Jézust megfeszítették, ne hagyjátok őket elcipelni, nem bűnösök!”

Hogy milyen konkrét tettekkel járult hozzá a magyar zsidók mentéséhez, nehéz kérdés, ám egy vallomás szerint a páter „százával” hordta az illetékesekhez a kimentési ügyek papírjait. Egy zsidó származású tanú arról beszélt, hogy mikor a páterhez fordultak hét megnevezett zsidó barátjuk ügyének elintézéséhez, Zadravecz pár nap alatt előkerítette a szükséges iratokat. „Azt mondta, hogy akiket csak tudunk, mentsünk meg az üldözöttek közül, mert a kormányra nem méltó emberek kerültek, komolytalan emberek jutottak fegyverhez, és egyformán bántalmaztak zsidót és keresztényt” – szólt a vallomás.

A népbíróság a lehengerlő mennyiségű bizonyítékkal szemben nem firtatta tovább az antiszemitizmus ügyét, azonban az „antikommunizmus” vádja alól a páter már nem tudott kibújni. Zadraveczet végül kommunistaellenes szavaiért és háborús uszításért ítélték el, három évet ült börtönben, 1953-ban amnesztiával szabadult, de csak 1996-ban rehabilitálták. Zadravecz István tévesen él kegyetlen és a végsőkig antiszemita emberként a történetírásban, ugyanis a lángba boruló Európa és a fokozódó zsidóüldözések között a páter szóban és tettben is nemes jellemről, toleranciáról és bátorságról tett bizonyságot. A tárgyaláson elhangzott utolsó beszédében Zadravecz a bibliai makkabeusokhoz hasonlította magát; máshol azt állította, hogy keresztre feszítették. Való igaz, hogy a megannyi kisnyilast futni hagyó kommunista számonkérés részéről méltatlan volt a páter felett hozott ítélet, és az is Zadravecz jóhiszeműségét bizonyítja, hogy többszörös, szovjet részről történő figyelmeztetések ellenére sem emigrált nyugatra. Embermentő tevékenységének ignorálása pedig egyenesen érthetetlen, hiszen korai antiszemitizmusát meghaladva képes volt az elfogadás pártján, és a zsidótörvények ellen szónokolni a harmincas-negyvenes években.

Az 1927-es naplóját olvasva kevés mutatkozik meg Zadravecz hitéletéből; annak záró lapjain sötét átkokat szór ellenségei, főleg a protestánsok fejére, és abban reménykedik, hogy mindannyiukat túlélvén abban a tudatban halhat majd meg nevetve, hogy rosszakarói a pokolra kerültek. Kívánságának első fele megadatott neki, hiszen 1963-as halálával a korszak szereplőinek döntő többségét túlélte. Második felére pedig akkor már nem tartott igényt: rendtársai szerint utolsó éveiben rendre azon töprengett, hogy „nem tudja az ember: vajon Isten szeretetére méltó-e, vagy gyűlöletére?” „Szeressük Jézust – mondogatta az idős páter –, ennél nagyobb nincs. A szeretet örökké él. Mindent megbocsátok.”

A szerző történész