Togliattiék elárulták a magyar népet

Az olasz politikai pártok közül egyedül a kommunisták minősítették az antisztálinista magyar felkelést ellenforradalomnak, szükségesnek és jogosnak tartva vérbefojtását. A Palmiro Togliatti vezette párt Moszkvához hű álláspontja nemcsak ahhoz vezetett, hogy a szocialisták megszakították a kommunista párttal való együttműködést, hanem az OKP-ben is mély válságot idézett elő, a kommunista párttagság egy részének tiltakozását és pártból való kilépését vonta maga után. Márai Sándor fogalmazta meg a legpontosabban a magyarok iránti erős olasz szolidaritás lélektani mozgatórugóit: „(…) itt Rómában s egész Itáliában, tehát abban a nyugati országban, ahol leghatalmasabb a kommunista párt, megértette egy nép, hogy a bolsevizmus nem lehet emberszabású. És minthogy ez az ország talán az egyetlen Európában, ahol a magyart nemcsak tisztelik, hanem igazán családi őszinteséggel szeretik, itt az emberek úgy érzik, egy barát kapott halálos sebet. Ez az, amiről nem írnak a lapok, de amit e napokban mindenfelé lehet érezni és észlelni Olaszországban. Nem bűntudat ez, valami más. Egy nép mélyen megértette e napokban, hogy nem lehet büntetlenül meggyilkolni azt, akit szeretünk.”

Torzítások és hazugságok

Az 1956-os magyar forradalommal az olasz sajtó is kiemelten és nagy terjedelemben foglalkozott. A sajtóorgánumok több tudósítót és fotóriportert is a helyszínre küldtek. A kommunista újságok is mozgósították munkatársaikat. A központi pártlap, a l’Unità, a kommunista képes hetilap, a Vie Nuove és a kommunistákhoz közeli római napilap, az Il Paese is Budapestre küldte egy-egy munkatársát. A l’Unità október 24-én elsőként számolt be a magyar forradalom kirobbanásáról. A pártlap állandó budapesti tudósítója, Adriana Castellani hosszú írása, amelyet feltehetőleg Rómában véglegesítettek, előre vetítette mindazokat a torzításokat és hazugságokat, amelyek a magyar eseményekkel kapcsolatban a központi pártlapban és az olasz kommunista orgánumok többsé­gében hosszú ideig napvilágot láttak. A cikk szerint ellenforradalmi, reakciós elemek előre megszervezett fegyveres támadást intéztek a demokratizálódási folyamat ellen. Október 25-én a pártlap igazgatója, Pietro Ingrao név nélkül megjelent vezércikkében már egyértelműen kifejezésre juttatta az OKP vezetőségének véleményét azzal, hogy „ellenforradalmi puccsnak” minősítette a történteket, és az 1956-os forradalmat az 1919-es fehérterrorral és a Horthy-korszakkal állította párhuzamba: „Senkinek sem lehetnek illúziói afelől, milyen tragikus és képtelen perspektívát kívántak az ellenforradalmárok Magyarországnak: visszatérést a fehér gárdákhoz, a Horthy-féle fasiszta terrorhoz, az Esterházy-típusú feudális nagyurak rezsimjéhez: visszatérést mindahhoz, ami az országban létezett, mielőtt 1945-ben a szovjet csapatok felszabadították és mindahhoz, amit a szocialista forradalom szétzúzott. (…) Amikor az ellenforradalmárok fegyverei dörögnek, a barikád egyik vagy másik oldalára állunk. Harmadik lehetőség nincs. (…) Holnap lehet vitatkozni és differenciálódni, ma meg kell védeni a szocialista forradalmat.”

A következő több mint két hétben a lap szerkesztői prágai tudósítójuknak, Orfeo Vangelistának cikkeit közölték. Ennek részben a hírzárlat, részben pedig az volt az oka, hogy a l’Unità egyik legrutinosabb különtudósítója, a külpolitikai rovatot vezető Alberto Jacoviello, aki a meglehetősen tapasztalatlan állandó tudósítót váltotta volna fel, már csak a forradalom leverését követő napokban tudott többszöri próbálkozás után bejutni az országba, és tudósításait nem tudta november 12-e előtt eljuttatni Rómába, a szerkesztőségnek. Orfeo Vangelista, aki ugyan nem tartózkodott a helyszínen, az olasz pártközpont elvárásainak megfelelően a gyűlöletbeszéd, rágalmazás és a félretájékoztatás legválogatottabb eszközeivel kelt ki nap mint nap a magyar forradalom és a forradalmárok ellen. Tudósításainak szélsőséges hangneme csak az október végi napokban finomodott valamelyest.

Cenzúrázott tudósítók

A forradalom vérbefojtását Olaszország-szerte heves szovjet- és kommunistaellenes tüntetések, illetve szolidaritási akciók követték, a közvéleményt sokkolta, hogy az olasz kommunisták a szovjetek oldalára álltak. Az OKP álláspontja szerint az első szovjet beavatkozás elkerülhető lett volna ugyan, de a november 4-i szovjet intervenciót szükségesnek és jogosnak tartották. Úgy gondolták, gátat kellett vetni a „fasiszta ellenforradalmárok rémtetteinek” és az országban eluralkodó „fehérterrort” követő „anarchiának”.
A Budapestre érkező három kommunista újságíró ugyanakkor nem minden esetben azt írta meg Rómába továbbított tudósításaiban, amit a párközpontban hallani akartak, ezért cikkeiket – a kommunikáció akadozása miatt többnyire tudtuk nélkül – cenzúrázták.

A l’Unità Budapesten tartózkodó két tudósítójának, Adriana Castellaninak és Alberto Jacoviellónak a tudósításai tükrözték leginkább a pártvezetés magyar forradalommal szembeni dogmatikus álláspontját. Castellani és Jacoviello cikkeinek közös jellemzője volt, hogy a magyar felkelők kriminalizálására, a forradalom lejáratására és ennek ellenpontozásaként a szovjetek dicsőítésére, humánusságuk bizonyítására törekedtek. Cinikus és hazug módon mindketten szembeállították a szovjetek pusztítások minimalizálására törekvő kíméletességét a felkelők erőszakosságával és alattomosságával, azt a hamis látszatot keltve, mintha a forradalmárok lettek volna felelősek azért, hogy olyan sokan, köztük civilek sebesültek és haltak meg az utcai harcokban. A kommunista lap olvasói a Budapestről tudósító újságírók cikkeit olvasva abban a téves hitben voltak, hogy a fegyveres összeütközéseket fasiszta, burzsoá és bűnöző elemekből álló bandák provokálták ki, akiknek az volt a céljuk, hogy a demokratizálódási folyamatot megakasszák, polgárháborúba sodorják az országot. A szovjetek pedig – a magyar nép barátaiként – kizárólag a fehérterror megfékezése végett, a rend- és béketeremtés céljával avatkoztak be, és csak védekezésre használták fegyvereiket. A két tudósító cikkei úgy állították be, és ezt fotókkal is alátámasztották, hogy a felkelők a legkegyetlenebb módszerekkel kínozták és gyilkolták meg a kommunistákat, családtagjaikat. A l’Unità, hogy olvasóit meggyőzze arról, hogy fasiszta elemek robbantották ki a zavargásokat, és ők akarták átvenni a hatalmat, Castellani egyik cikkében az antiszemitizmus elharapódzására is példákat hozott. Jacoviello írásainak ugyanakkor a rendet helyreállító szovjet katonák és tisztek csodálattal vegyes dicsőí­tése volt az egyik visszatérő motívuma. Az újságíró minden sorából a nyugati kommunistáknak a nácik és a fasiszták ellen harcoló Vörös Hadsereg iránti hódolata és tisztelete áradt. Első, 1956. november 13-án megjelent tudósításában például a következőket írta:
„A szovjet katonák és tisztek, a munkások, parasztok és kommunisták becsületes arcával jelennek meg. De nehéz mindmáig a feladatuk egy olyan szituációban, ahol a múlt hibái­nak és a megrázó napok történéseinek, gyötrődéseinek és ellenérzéseinek tragikus súlya van. Keserves feladat jutott tehát ezeknek
a katonáknak, a Vörös Hadsereg tisztjeinek, a szovjet nép rendes, nagylelkű fiainak, akik azért siettek ide, hogy elszigeteljék és leverjék a felkelők bandáját, hogy rendet tegyenek ebben az országban, amely kezdett széthullani. […] Az biztos, hogy mindent megtettek ebben a rendkívül nehéz helyzetben, hogy azt a benyomást keltsék a magyar népben, hogy szívük keserűséggel van telve, miközben feladatukat végzik, és kezet nyújtanak mindazoknak, akik nem fogtak fegyvert.”

A kortárs visszaemlékezők szerint Togliatti nem nézte jó szemmel azt, ahogy a kommunista meggyőződéséhez egyébként hű maradó Jacoviello a Budapesten látottakról vélekedett. A forradalomról és a forradalmárokról alkotott véleménye állítólag nem mindenben egyezett az olasz kommunista vezetés ortodox álláspontjával. Ezért is fordulhatott elő, hogy tudósításainak azokat a részeit, amelyek az olasz kommunisták szemében a legkisebb módon is eltértek a hivatalos verziótól, kivágták, lerövidítették. Feltehetőleg ezért maradt ki Jacoviello első cikkéből az a momentum, hogy az összes munkás, akivel a tudósító együtt töltötte az éjszakát egy óbudai gyár pincéjében, a szabadságharcosok mellett állt. Jacoviello erről később megjelent visszaemlékezésében írt. Az is elgondolkodtató, hogy tudósításaiban szinte kizárólag csak a szovjet halottakról lehetett olvasni. A kommunista vezetés és a Jacoviello közötti nézeteltérés oda vezetett, hogy amikor a tudósító visszatért Rómába, egy indulatos szerkesztőségi ülésen elmozdították a külpolitikai rovat éléről. Azt követően rendült meg pozíciója a lap vezetőségének szemében, hogy egy olyan írást is szeretett volna közölni, amelyben a tragikus magyar események magyar áldozatairól is megemlékeztek volna. Ebbe az olasz kommunista vezetés nem ment bele.

Árulkodó elhallgatások

Indro Montanelli, a 20. századi olasz újságírás emblematikus alakja, aki a legolvasottabb olasz napilap, a Corriere della Sera különtudósítójaként tíz napon keresztül volt szemtanúja az 1956-os forradalom győzelmének és a forradalom leverését követő drámai eseményeknek, és aki maga is elismerően írt Alberto Jacoviello olasz kollégái iránt megnyilvánuló szakmai szolidaritásáról, 1956. november 25-én a Corriere della Sera hasábjain megjelent cikkében a következőképpen összegezte véleményét az olasz kommunista sajtóról a magyarországi eseményekkel kapcsolatban: „Úgy látom, a kommunista sajtó makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a budapesti felkelés és az azt követő hihetetlen, emberfeletti ellenállás a Grebennyik-tankokkal szemben a fasiszták, a volt horthysta tisztek, a földbirtokosok, a burzsoák és az arisztokraták műve volt. Nem tudok vitatkozni ezekkel a megállapításokkal. Három kommunista kollégám, akik velünk voltak Budapesten […] már elmondták cikkeikben, amit elmondhattak, a többit elhallgatták. Bizonyos elhallgatások, bizonyos újságokban ékesszólóbbak minden beszédnél.”

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa