Szapolyai János király és Cserni Jován

I. János magyar király arcképe. Erhard Schön (1491–1542) fametszete (Forrás: Wikipédia)

A törökök Európát is fenyegető magyarországi terjeszkedésének megfékezése nagyban függött az ország ellenállási képességétől, és kétségtelen, hogy Mohács után Szapolyai János volt az a személy, aki itthon a legnagyobb erőket tudta mozgósítani. Ezeket az erőket viszont Habsburg Ferdinánd a János király elleni hadjáratokkal, a János-párti főemberek megkörnyékezésével folyamatosan gyengítette, sőt támogatta a szerb Cserni Jován vezette délvidéki felkelést is.

Ha a szerencsétlen kimenetelű mo­hácsi csata utáni, 1526-os székesfehérvári országgyűlést Báthori István nádor hívta volna össze, akkor Szapolyai János erdélyi vajda trónra lépését jogilag nem lehetett volna megkérdőjelezni. Az egymással vetélkedő vajda és a nádor azonban régóta rossz viszonyban voltak (1519-ben pél­dául Báthorit választották nádornak Szapolyaival szemben), vagyis annak a valószínűsége, hogy Báthori országgyűlést hívjon össze Szapolyai királlyá választásának érdekében, egyenlő volt a nullával. Két magyar főúr személyes ellentéte persze nem jogi kategória, ám látható, hogy mégis súlyosan befolyásolta a Magyar Királyság sorsát.

Mohács után sajnálatos módon két királyunk lett, és ez az adott korban az ország hátrányára vált. A magyarság és Európa érdekeihez fűződő viszonyuk alapján azonban különbséget tehetünk köztük, és már különbséget tettek a kortársak is. VII. Kelemen pápa (Giulio de’ Medici) a mohácsi csatát követően például Szapolyai János hatalomra jutását támogatta, mert nem nézte jó szemmel a Habsburgok magyarországi térhódítását. Szapolyai nyomban a koronázása után felvette a kapcsolatot a pápával, hogy trónra lépéséhez megerősítést nyerjen tőle. VII. Kelemen ismerte és helyesen ítélte meg a magyarországi helyzetet.

Ezzel kapcsolatban Fraknói Vilmos a Századokban (1902), János király és a római szent-szék című tanulmányában fontos részletekre világított rá. Szerinte a pápa „az európai egyensúlyt és a szentszék függetlenségét még inkább fenyegetve látván, nem tartotta kívánatosnak, hogy Ferdinánd foglalja el a magyar trónt. Emellett a nemzeti párt erejét és elszántságát ismervén, előre látta, hogy Ferdinánd megválasztatása esetén az ország, a belső béke hiányában, az ellenállási képesség föltételeit nélkülözni fogja.” VII. Kelemen ennek megfelelően örömmel üdvözölte I. János királyt, az új uralkodót.

A törökök Európát is fenyegető magyarországi terjeszkedésének megfékezése valóban nagyban függött az ország ellenállási képességétől, és kétségtelen, hogy Mohács után Szapolyai volt az a személy, aki itthon a legnagyobb erőket tudta mozgósítani. Ezeket az erőket viszont I. Ferdinánd a János király elleni hadjáratokkal, illetve a János-párti főemberek megkörnyékezésével folyamatosan gyengítette. A két uralkodó megítélése szempontjából érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy miként viszonyultak a „fekete embernek” nevezett Cserni Jován vezette felkeléshez, amely éppen a Mohács utáni vészterhes időszakban fenyegette az ország biztonságát. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme című, 1929 és 1942 között írt hatalmas munkájában beszámolt a szerb „cár” felbukkanásáról és a Magyarország területi épségét veszélyeztető tevékenységéről. Cserni Jován (Csernoevics Iván) a mohácsi csatát követően került előtérbe, amikor a környékbeli lakosság a Maros–Tisza–Körös közének vidékére menekült.

A menekülők között „nagy számban voltak szerémi és bácskai szerbek, illetve rácok is, akiknek deszpotája a mohácsi csatát megelőző időben Beriszló István volt. Mivel azonban ez a veszély idején megszökött és népét a fosztogató töröknek prédául hagyta, megcsalatkozott hitsorsosai minden további összeköttetést megszakítottak vele és új deszpotát kerestek maguknak”.

És jött a „fekete ember”

Cserni Jován az erdélyi vajda udvarában nevelkedett, így Szapolyai hűséges hívének számított. Azt állította magáról, hogy a Mátyás király uralkodása idején uralkodó (majd méltóságától megfosztott) Brankovics István despota özvegyének, a szerbek által szentnek tartott Angelina anyának a vérrokona. Amikor a vajda seregével elhagyta Erdélyt, Jován azt a feladatot kapta, „hogy a déli megyék görög hitű népét hadcsapattá szervezze s a vajda seregének gyarapítására Tokajba utána vezesse”. Ez a megbízás teremtett lehetőséget arra, hogy a Jovánt prófétaként tisztelő szerbek a zászlaja alá gyűljenek. Hamarosan 12–15 ezres, főként parasztokból álló tömeg sereglett össze a táborában.

Szapolyai ekkor Tokajba rendelte Jovánt, aki hűséget esküdött a királyjelölt vajdának. Szapolyai lovakkal és pénzzel látta el új hadvezérét, majd „a nemesség és a föld népe által elhagyatott Bács megyébe küldte, azt tűzvén ki feladatául, hogy a Duna–Tisza közét és a Szerémséget a török ellen megvédelmezze”. Cserni Jován Bácskába érve azonnal hirdetni kezdte, hogy a Délvidéken alakulni fog egy Magyarországtól független, önálló szerb fejedelemség. „Ezt az eszmét csakhamar magukévá tették a mohácsi csatából megmenekült Radics Bosics, Bakics Pál, Petrovics Péter, a Jaksicsok és a szerbek többi fejei is, mire a »fekete ember« cárnak kezdte magát címeztetni és nádort, kincstartót és más magas hivatalokat viselő egyéneket nevezett ki maga mellé.”

Jován „cár” a jószágaikra visszatérő magyarokat nem engedte a lakhelyeikre, mondván, hogy az egész délvidéki föld az övé, mert azt elhagyatva találta. Szapolyai nem volt abban a helyzetben, hogy a hozzá érkező panaszokat érdemben orvosolja, így Jován azt is megengedte magának, hogy télen Szabadkán, Török Bálint birtokán üsse fel a főhadiszállását. Katonái mindenfelé fosztogattak és garázdálkodtak. Az igazsághoz tartozik, hogy ezt célzottan, Ferdinánd tartományaiba törve is szerette volna megtenni, de János király erre nem adott neki engedélyt.

Árulás után vereség

A vitéz Török Bálint (feltehetően királyi jóváhagyás nélkül) haddal vonult a „fekete ember” ellen, de János király erről értesítette Jovánt, aki így Szabadkánál felkészülve várhatta ellenfelét, akit le is győzött. A szerb „cár” serege ezután Temesvárt, valamint Csáky László várát, Csomát dúlta fel, majd Apátinál legyőzte Temes vármegye nemességének csapatait is. Török Bálint kihasználva Jován távollé­tét, egy éjszakai rajtaütéssel elfoglalta Szabadkát. A „cár” lemondott a város visszavételéről, helyette Szegedet foglalta el 1527 februárjában. Ez lett fejedelemségének székhelye.

Jován itt, Szegeden fogadta Ferdinánd király küldöttjét, Révay Ferencet, aki mindent elkövetett, hogy a „cárt” Ferdinánd oldalára állítsa. Nem volt nehéz dolga. Ferdinánd értékes posztót és ezüst serlegeket küldött Jovánnak, és megígérte, hogy átállása esetén megkapja azokat a magyarországi várakat és uradalmakat, amelyek Zsigmond király alatt Brankovics György tulajdonában voltak, továbbá elismeri a szerbek despotájának.

Jován „cár” engedett a kísértésnek, és megígérte, hogy amint Ferdinánd serege bejön az országba, ő is János király ellen fordul. Ferdinánd annyira elégedett volt Révay Ferenc küldetésével, hogy (1527-es királlyá koronázása után) birtokadományban részesítette, és kinevezte a királyi tábla elnökévé.

Cserni Jován árulásának híre eljutott János királyhoz, aki emiatt fölrendelte őt Budára. A „cár” nem tett eleget a hívásnak, sőt ellenséges katonai akciókba fogott. János király ekkor Perényi Péter erdélyi vajdát (1526-tól töltötte be e tisztséget) küldte Jován ellen. Perényi április vége felé az Aradtól délre fekvő Szőllősnél megtámadta a rácok túlerőben lévő seregét, de csúfos vereséget szenvedett, és ő maga is csak a Maroson keresztül tudott Nagylakra menekülni. Jovánt a győzelem fellelkesítette. Szászvárosig törve pusztította Erdélyt, Ferdinánd hí­veit sem kímélve. János király megelégelte a randalírozást, és sereget gyűjtött Jován megfékezésére. Czibak Imre váradi püspök és Perényi egyesített, körülbelül 13 ezer fős serege július 25-én, az Arad és Lippa közötti Sződ- vagy Szőgyfalvánál csapott össze Jován nyolcezer főre olvadt seregével.

Ferdinánd valódi szándékait és Jován „cárral” kapcsolatos vélekedését jól tükrözi az a levél, amelyet július 29-én intézett Révay Ferenchez, aki a szerb naszádosok vezére is volt. „Megkaptuk Szent Illés napján [július 20.] írt leveledet s megértettük, hogy mit tettél eddig a naszádos vajdákkal együtt érdekünkben. Tudomásodra hozzuk, hogy mindent teljes megelégedésünkre végeztél. Egyszersmind komolyan intünk, hogy amint az első alkalmat megragadhatod s az idő és körülmények megengedik, csatlakozzál előbb Jován Nenád cár, szeretett hívünk csapataihoz s aztán haladéktalanul siess fel hozzánk.”

A sződfalvi csata Jován vereségével végződött. A „cár” felbomlott hadával Szeged felé vonult vissza, de a polgárok visszaverték. Bánlaky (Breit) József írta: „A rác vajdák a súlyosan sebesült Ivánt Tornyos faluban visszahagyván, ők maguk Bács megyébe, sőt nagy részük még tovább a Szerémségbe vonultak vissza. Török Bálint Tornyoson Csernoevicsre ráakadván, őt nyomban megölette s fejét Budára küldette.”

A magyarok végzete

A két királynak a magyarországi szerbek felkelésével kapcsolatos magatartásából figyelemre méltó tanulságok vonhatók le. Szapolyai János hűséges alattvalójának s egyben szövetségesének tekintette Cserni Jovánt, aki udvari embere volt, s akitől azt várta, hogy délen szembeszáll a török hódítókkal. Szapolyainak még a felkelés kitörése után sem állt szándékában Jován elidegenítése. Csak akkor szállt szembe vele, amikor Jován – Ferdinánd aknamunkája következtében – egyértelműen ellene fordult. Szapolyai magyar uralkodóként viselkedett, akinek ekkor még a török jelentette a legfőbb veszélyt, s esze ágában sem volt ellenséggé tenni az ország területén élő nemzetiségeket.

Ferdinánd magatartása magán viselte a Habsburgok hataloméhségének jellemző vonásait. Számára csak térkép volt a magyar táj, s ez megmutatkozott a Cserni Jovánhoz fűződő viszonyában is. Pontosan ismerte a török veszély nagyságát, ennek ellenére csak az lebegett a szeme előtt, hogy leszámoljon riválisával, János királlyal. Ellene – lényegében a magyarok ellen – hangolta Jovánt, amivel súlyosan veszélyeztette Magyarország területi épségét, és az országot kitette a török hódításnak. Habsburg-uralkodóink tanultak Ferdinándtól, és a következő három évszázadban többször is előhúzták a nemzetiségi kártyát a lázadozó magyarok ellen.

János király nem volt hibátlan, több ballépéséről tudunk, de számára a Magyar Királyság egészen mást jelentett, mint ellenfelének. Nemcsak a pápa pártfogásában bízott, hanem abban is, hogy riválisával valamilyen egyezségre tud jutni. Ebben csalatkoznia kellett, mert Ferdinánd a bátyja, V. Ká­roly német-római császár segítségével kiszorította őt az országból, s elérte, hogy ne maradjon más választása, mint szövetséget kötni a szultánnal.

I. Szulejmán 1529-ben hatalmas, kétszázezres seregével elindult Magyarország felé, és szeptember 8-án – mindössze ötnapi ostrom után – elfoglalta a német zsoldosok által föladott Budát. Ezután átadta János királynak a várost, valamint a birtokába került Szent Koronát. A császári diplomácia a történtek nyomán azzal vádolta a pápa előtt I. Jánost, hogy elárulta a kereszténységet. VII. Kelemen ekkor már nem tudott ellenállni V. Károly nyomásának, és december 21-én meghozta döntését: I. János magyar királyt kiközösítette az egyházból.