Sírkő és kard: évszázadok üzenetével

– Mi teszi jelentőssé a januárban bemutatott leletet?

– Ez egy középkori sírkő töredéke, amely minden bizonnyal Pálóci Imre, Mátyás király pohárnokmestere, majd későbbi lovászmestere a végső nyughelyét jelölte. Egy vörös márványból faragott síremlék részletéről van szó, amely rendkívüli jelentőséggel bír Szolnok történetében. Erről meg tudtuk állapítani azt is, hogy mikor készült és kié lehetett. Egy egész alakos lovagi sírkőnek a mellkasi része került elő. Az elhunytat késő gótikus páncélban ábrázolták, így tehát lényegében a kőből kifaragott, liliomokkal díszített mellvért került most elő. Egy királyi lovászmesterről beszélünk, egy valódi báróról, azon öt arisztokrata egyikéről, akik Mátyás király uralkodása alatt tizenöt évnél hosszabb ideig viseltek bárói méltóságot. Ő előszeretettel tartózkodott Mátyás király környezetében Visegrádon, Budán, amerre ment az udvar, hiszen tagja volt a szűkebb királyi tanácsnak, így tehát a napi politikai élet alakítására is hatással volt. Természetesen a tágabb vagy teljes tanácsnak ugyancsak tagja volt, hiszen az volt a nagybirtokosok, a mágnás családok testülete.

– Hol láthatunk teljes egészében épen maradt, hasonló korú alkotásokat?

– A szolnoki faragványtöredék nemcsak a település késő középkori időszakának értékelésében játszik kulcsszerepet, hanem hazánkéban is. A Lővei Pál nevével fémjelzett művészettörténeti kutatás már évtizedekkel ezelőtt megállapította, hogy az 1460-as évektől kezdődően az elhunyt zászlót tartó alakját ábrázoló síremlékek párhuzamba állíthatóak az örökös – nem a hivatalviselésen, hanem a családi nagybirtokon alapuló – bárói rend, a „zászlósurak” 15. század végére intézményesen is kialakult rétegének magára találásával. A Pálóci-sírkőtöredék a bárói elit lovagalakos sírköveinek korai időszakához kapcsolódik, de sajnos a hasonló korú, teljes egészében épen maradt alkotások kivétel nélkül a mai Magyarország határain kívül találhatók. Később, a Jagelló-korból, amikor ez a típus általánossá vált, nálunk is fellelhetők ép példányok. A szolnoki tehát egy nagyon fontos lelet, legjobb párhuzama a Felvidéken, Tőketerebesen található, Perényi István tárnokmester Mátyás-korabeli sírköve. A Pálóci sírkő miden bizonnyal központi, talán budai, esetleg esztergomi kőfaragó műhelyben készült, és itt került elő, Szolnokon, egy mélygarázs építése közben, 1996-ban, éppen húsz éve. Azóta egy padláson őrizték.

– Anélkül, hogy tudták volna, mi van a birtokukban?

– Látták, hogy faragott kőről van szó, tehát tudták azt is, hogy értékes, de igazából nem nagyon tudtak vele mit kezdeni, ezért is rakták el a padlásra, így őrizték meg. Én búvárrégészettel is foglalkozom, s együtt merültem a tulajdonos fiával. Ő mesélte, hogy van nekik egy régi kövük, és kérte, hogy nézzem már meg, hátha fontos. Gyakorlatilag így indult az egész kutatás. Utána D. Mezey Alice művészettörténésszel közösen közöltük ennek a sírkőnek a leírását, bemutatását.

– Hogyan sikerült azonosítaniuk, hogy kinek készült?

– Nem volt egyszerű feladat, mert nincs rajta felirat, de a rendelkezésre álló adatokból kiindulva sikerült egyetlen személyre leszűkíteni a kört. A faragvány stílusa alapján számba vehető időszakban Szolnokot a Pálóci família birtokolta. A Pálóciak családfájának elemzését követően pedig kijelenthető, hogy a sírkőtöredék a legnagyobb valószínűséggel az 1483-ban elhunyt Pálóci Imréé lehetett. Nagyon érdekes kérdés azonban, hogy őt miért éppen Szolnokon temették el. Úgy tűnik, hogy a Pálóci család egyes ágai között rivalizálások voltak, amelyek olykor erőszakba is torkolltak. Imre unokatestvére, István, aki egyébként felépítette a sárospataki várat, kiszorította Imrét a családi fészekből. Ő ezért egy Sárospataktól viszonylag távol eső, másik, de ugyancsak jelentős Pálóci-birtokon alakította ki a saját rezidenciáját, és itt is temették el.

– Mikor láthatja a közönség ezt a sírkövet?

– Ez a sírkő továbbra is magántulajdonban van, a tulajdonosai nem ajándékozták a múzeumnak, és egyelőre eladni sem akarják. Meggyőződésem szerint nem szabad ezt a folyamatot siettetni. Egyelőre az a lényeg, hogy nyilvántartásba került, és a szakemberek megvizsgálhatták, feldolgozhatták. A tulajdonos érzelmileg kötődik a sírkőhöz, és szeretné, ha idővel majd az unokájának adhatná. Tehát nem anyagi megfontolások miatt ragaszkodik hozzá. Ezt tiszteletben kell tartanunk. Május utolsó hétvégéjén lesz a Régészet Napja elnevezésű országos rendezvény, amelyhez a szolnoki Damjanich János Múzeum is csatlakozott. Már megbeszéltem a tulajdonossal, hogy akkor majd ezt a sírkövet is bemutatjuk a múzeumban. A továbbiakban pedig az analógiák alapján megpróbáljuk majd rekonstruálni a teljes sírfedlapot is. Mert annyira kánonszerűen ismétlődnek az egyes részletek, amelyek megjelennek, hogy lényegében ez megoldható.

– Mennyi lehet egy ilyen lelet eszmei értéke?

– Nagyon fontos, hogy eszmei értékről beszélünk, mert forgalmi értéke természetesen nincs. Úgy gondolom, hogy több millió forint is lehet.

– Előbb-utóbb majd a kardról is meg tudjuk állapítani, hogy kié volt?

– Nem. Ez egy nehézlovassági kard, amely a 14. század második felére keltezhető, nyolcszög alakú markolatgombbal. Viszonylag pontosan meghatározható a kronológiája. Mivel aránylag könnyű volt, a markolata pedig hosszú, két kézzel is lehetett fogni, de egy kézzel is lehetett forgatni. Ez egy nagyon hatékony fegyver volt, viszonylag sokat készítettek belőle abban az időszakban. Azt sajnos soha nem tudjuk meg, hogy kié volt, de munkahipotézisek már felmerültek azzal kapcsolatban, hogy kié lehetett. Teljesen biztosat azonban nem tudunk majd mondani róla. Ez a fegyver nagyon komoly értéket képviselt akkoriban, és nagy becsben tartották, sok esetben pedig még később, a török időkben is használták ezeket a jól elkészített kardokat.

– Milyen állapotban találták meg?

– A kard el volt görbülve, amikor megtalálták, és sajnos megpróbálták kiegyenesíteni. Akkor tört le a penge vége. Most még megpróbáljuk ezt a hiányzó töredéket is begyűjteni, és akkor lenne egy teljesen ép fegyverünk.

– A letört végét kidobták a megtalálók?

– Azt a lelőhelyen hagyták. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a fegyver hosszú időn át a földben volt, amely évtizedek óta intenzív mezőgazdasági művelés alatt áll, tehát kész csoda, hogy egyáltalán még ilyen állapotban van. A restaurátor kollégák szakvéleménye alapján azonban helyre lehet állítani a kardot, mert a belső részét a rozsda nem károsította. Persze nem lesz olyan szép fényes, mint újkorában, de egy abszolút konzerválható, restaurálható fegyverről van szó, és azon vagyunk, hogy a hiányzó töredékét is felkutassuk.