Putyin, verseny, póker

Több mint három évtized után ez rendkívül negatív fejlemény, amelyben keveredik a 2001. szep­tember 11-ét követő amerikai külpolitika és az arra onnantól folyamatosan mind agresszívabban reagáló összes hübrisze. Előre jelezném, e történetben nincsenek jó és rossz fiúk, de biztosan voltak, vannak és lesznek vesztesek és győztesek – akiknek a személye aligha változik.

Az 1986. októberi, a szovjetek által erőltetett reykjavíki csúcstalálkozó kudarca után, amelyen Reagan tudatosan és tevőlegesen hajthatatlan maradt az SDI (Strategic Defense Initiative) kérdésében – amit a sajtó 1983-tól csillagháborús tervként emlegetett George Lucas Star Wars-trilógiája nyomán – a washingtoni csúcs áttörést hozott, igaz, az SDI egyoldalúan kényszerű szovjet elfogadása mellett. Az 1988. május–júniusi moszkvai csúcson aláírt INF-szerződés kapcsán Jack F. Matlock, Reagan egyik legbefolyásosabb, szovjet ügyekben illetékes tanácsadója úgy vélekedett, hogy az több szempontból is mérföldkőnek számított: egyrészt minden korábbi, a korlátozást célzó tárgyalással-megállapodással szemben az INF egy egész fegyvernemet törölt el a nukleáris arzenálból; másrészt hozzárendelte a legszigorúbb ellenőrzést (szabályok, metódusok, validálás, stb.) is, és lényegében ez lett az új, békés világrend alapja. Matlock szerint a Reagan-adminisztráció részéről mindennek eléréséhez kellett az erő, de nemcsak az erő, hanem a tárgyalási folyamat is, mert valójában ez utóbbi volt a kulcsa a hidegháború lezárásának. Azt a néhai tanácsadó is egyértelműsíti, hogy az amerikai katonai erő alakította ki annak lehetőségét, hogy a két szuperhatalom szembenállásában a Fehér Ház érdemi tárgyalásokra kényszerítse a Kreml urait. Az INF-szerződés jelentős szovjet kompromisszumokkal való elfogadása gyakorlatilag a hidegháborús fegyverkezési verseny végét jelentette, Moszkva nyilvánvalóan alulmaradt a több évtizednyi arms race-ben, és hamarosan, 1988. december 7-én, az ENSZ 43. közgyűlésén a szovjet főtitkár egyoldalú, félmilliós kelet-európai csapatkivonást jelentett be a Varsói Szerződés három tagországából, az NDK-ból, Csehszlovákiából és Magyarországról (nem mellékesen Gorbacsov már az év elején, 1988. február 8-án teljes afganisztáni kivonulást jelentett be).

Eltekintenék annak hosszú, összevetve elemző tárgyalásától, hogy mindez távolról sem jelentette, főleg nem automatikusan a hidegháború végét, kronologikusan rögzítsük itt számunkra a tényt, hogy három évvel később, időben jóval túl Kelet-Európa, a keleti blokk regime change-én, 1991 decemberében a Szovjetunió megszűnt létezni. Innentől az amerikai média, a politikai propaganda azt kezdte sulykolni és terjeszteni, hogy Amerika a Szovjetunió széthullásában jelképesülő győzelmet aratott, és egymagában megnyerte a hidegháborút. A legalább részben fals és mindenképpen káros percepció kapcsán ismét Jack Matlockra hivatkoznék, az egykori moszkvai nagykövet szerint a hidegháború úgy ért véget, hogy annak lezárása minden félnek érdekében állt, ezért sem lehet Moszkva a vesztese annak; míg a Szovjetunió széthullása belső fejlemény volt, amelyben Gorbacsov elhibázott belpolitikája, látványos – legnyilvánvalóbban és legfájóbban az 1991. augusztusi puccsban való – meggyengülése, illetve a Jelcin alakjával fémjelezhető, Belovezhskaya Pushcha-i titkos orosz–ukrán–belorusz megállapodás volt a meghatározó.

Sivatagi viharokban

Nagyjából ezzel egy időben Amerika és szövetségesei elsöprő katonai, illetve a CNN jóvoltából globális propaganda- és médiagyőzelmet arattak az 1990-es Sivatagi Viharban, ezzel a gyakorlatban is beköszöntött a világ immár egyetlen szuperhatalmának Pax Americanája. A saját gazdasági bajaitól, társadalmi feszültségeitől, a Független Államok Közössége kísérletének kudarcától sújtott Oroszország az 1990-es évek második felében kénytelen volt végignézni a NATO keleti irányú bővítését, majd George W. Bush és Vlagyimir Putyin rövid életű barátkozása után (amelyet ott és akkor mindkét vezető hitt, mert hinni akart) Dick Cheney-nek és körének New World Order („új világrend”) koncepciója katasztrofális kifejlését. Wesley Clark tábornok szerint Cheney-ék fejében az első öbölháború pozitív tapasztalatainak birtokában hét ország lerohanása járt, Irakkal kezdve, aztán jön Szíria, Libanon, Líbia, Szomália, Szudán, és végül jöhet Irán. A tábornok azt mondta: „Azt hiszem, nem tudják, mit csináljunk a terroristákkal, de van egy jó hadseregünk, és kormányokat le tudunk váltani. Azt hiszem, olyan ez, hogy ha csak kalapács van a kezedben, akkor minden problémának szögnek kell látszani.” Ez a végletekig egyszerűsítő logika azután fogságba ejtette Washingtont éppenúgy, mint egész világunkat. A 2001. szeptember 11-e utáni afganisztáni „elfeledett háború”, illetve az iraki „örök háború” pillanatok alatt megtépázta az alig évtizedes amerikai szupremáciát és alapjaiban kérdőjelezi meg az Egyesült Államokat mint a beacon of democracyt, a demokrácia jelzőtüzét.

Kalasnyikov-reneszánsz

A Jelcin káoszából vasmarokkal (olykor kifejezetten véres kézzel) rendet teremtő Vlagyimir Putyin mindezeket látva, okulva és tanulva, illetve ezekre reagálva sokszor éppen annyira bel-, mint külpolitikai okokból exportfüggő gazdaságának erejét munkára fogva az orosz fegyveres erők megerősítése mellett döntött. Nem tegnap, és nem a hírekben. A haditechnika, a katonai fejlesztések iránt érdeklődők évek óta nyomon követik, ahogy Putyin Oroszországa újabb és újabb fegyvereket próbál ki, illetve állít hadrendbe. Sietve tenném hozzá, rengeteg kudarccal; az olyan látványos fejlesztések, mint az új T–14 Armata tank vagy a lopakodó légi fölény vadászgépének szánt Szu–57 egyránt költséges zsákutcának bizonyult, és az új AK–12-es és AK–15-ös gépkarabélyokkal is akadtak gondok – igaz, ezek kiforrva és tömegében leszállítva sikertermékké válhatnak (mert a Kalasnyikov azért csak Kalasnyikov). Ez a hagyományos fegyverzetek fejlesztésében megjelenő versengés tehát nem új keletű, és szorosan illeszkedik abba és ahhoz, ahogy Moszkva a saját helyzetét látja: szinte minden irányból Amerika fenyegeti, hol a NATO kereteit kihasználva, hol a saját erejéből. Putyin politikusi képességeit tekintve messze fölé magasodik kortársainak, sem az amerikai elnökök, sem az európai országok vezetői nem kelhettek/kelhetnek vele versenyre, újra meg újra bizonyítja, hogy a póker az ő játéka. A Krím 2014-es katonai megszállása, az eddigi legnagyobb blöffje kétségtelenül sikeres, bevált.

Világméretű póker

Az orosz képeslapokon (van itthon ilyenem) tigrisen félmeztelenül Kalasnyikovot lóbáló pózain azonban nem a lapjárásban szerencsés, hanem a pókerarcban jó. A ma körülbelül 143 milliós lakossága folyamatosan csökken, miközben két 1,3 milliárdos, gyorsan fejlődő és igencsak ambiciózus szomszédja van – Kína és India. A putyini rendszert tápláló orosz GDP-t nagyságrenddel haladja meg – majdnem a duplája – a 60 milliós Olaszország és Franciaország, úgy, hogy Moszkvát még Dél-Korea is lekörözi. Az sem mellékes, hogy ezen, arányaiban szerény GDP 36 százalékát a központi költségvetés zabálja fel, miközben az olaj- és földgázexport a kivitel 63 százalékát teszi ki. Ezzel a leosztással Putyin nem nyerhet, és ezt a lapjaival a kezében nála jobban senki nem tudja vagy érti.

Mindezek tükrében érthetetlen, hogy a regionális pókerben (Ukrajna, Szíria, a hibrid hadviselésben mozgatott Brexit stb.) miért provokál olyan kártyajátékot, amelyhez nincsenek lapjai. Az új rakétarendszerek, hiperszonikus és manőverező robotrepülőgépek, valamint más, csúcstechnikát jelentő (és igénylő) fejlesztések látványos bejelentése új játszmát nyit, de érthetetlen, miért vagy mire jó mindez Putyinnak. Az orra hegyéig felfegyverzett Pentagonnak biztosan jó, lévén 2019-re 716 milliárd lett a költségvetésük, nem mellékesen a saját drónprogramot futtató CIA is hivatalosan legalább 23 milliárd dollárt költhet el. Erre jelenleg még az elképesztő gazdasági növekedésében évtizedek óta világelső Kínának sincs válasza, hogyan lenne hát egy fogyatkozó, exportfüggő országnak? Lehet, hogy Putyin addig tanulmányozta saját legfőbb ellenfelét, hogy végül akarva-akaratlanul annak hibájába esik.

A hübrisz, a „kevélység vagy dölyf”, a hatalmasok önhitt büszkesége még soha senkin nem segített, pláne nem versenyhelyzetben. Donald Trump, de valójában inkább a környezete Putyin 2018-as provokációiban végül kiváló apropót talált, hogy bejelentse: Amerika egyoldalúan felmondja az 1987–88-as INF-szerződést. Washingtonban pontosan tudják, épp a hidegháborús fegyverkezési verseny megnyeréséből, hogy Putyin lapjai ezt már nem biztosan bírják ütni. Ha hübrisz volt azt hinni, hogy Amerika képes a világ csendőreként érvényesíteni szupremáciáját, ugyanígy kevélység azt hinni, hogy Oroszország világhatalmi tényezővé válhat.

Putyin pókerarca segíthetett megerősíteni és részben visszanyerni Moszkva regionális befolyását (ez logikus is), ám káros olyan játszmát kezdeni, amit csak egy új leosztás hozhat majd helyre. Egy olyan leosztás, amelyben jó eséllyel már Peking osztja a lapokat, folyamatosan evolválóképességekkel, mind határtalanabb ambíciókkal és egy fá­jóan hosszú kínai–orosz határral. A Pax Americana kísérlete csúfos és fájó kudarcot vallott, Pax Sinae valószínűleg soha nem lesz, multipoláris világ felé tartunk, ahol kontinens méretű „birodalmak” versengenek majd a regionális befolyásért. E versenyben egyre kevésbé lesz szerepe a blöffnek, és a győztesnek majd royal flush kell.

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa