Történelem
Önállóságot is hozott a passzív ellenállás
Deák Ferenc a kiegyezéssel világpolitikai tényezővé tette Magyarországot
Deák Ferenc (1803–1876), bár az 1847–48-as országgyűlésen nem vett részt követként, a liberális reformellenzék egyik vezető egyéniségeként igazságügy-miniszter lett a Batthyány-kormányban. Batthyány Lajos és Deák 1848 nyarán mindent elkövetett, hogy a bécsi udvar és a magyar kormány közötti ellentéteket tárgyalásos módon lehessen feloldani, Jellasics bán szeptember 11-én megindult támadásával azonban a fegyverek vették át a főszerepet. Deák a kormány többi tagjával együtt lemondott, de 1849 márciusig a megszállt Pesten maradt, közben sikertelenül próbált eljutni Debrecenbe, az országgyűlésre, végül hazatért kehidai birtokára. A szabadságharc hátralévő részében távol maradt az események fő sodrától, bár beidézték a hadbíróság elé, felmentették.
A legyőzött Magyarországon a neoabszolutizmus éveiben nem volt lehetőség a nyilvános politizálásra. Bár az önkényuralmi rendszernek az egész birodalom – és így Magyarország – gazdasági és társadalmi modernizációja tekintetében sok pozitívum is a számlájára írható, ez a berendezkedés magyar szempontból elfogadhatatlannak számított. Deák azonban a fegyveres ellenállás gondolatát teljesen elvetette, a jogfolytonossághoz, az ország 1848 tavaszán kiharcolt törvényes jogaihoz viszont ragaszkodott, bízott benne, hogy a birodalomszerte népszerűtlen neoabszolutista rendszer magától is megbukik, és akkor majd eljön a cselekvés ideje.
Félreértett magatartás
Bár ő maga sosem hirdette meg a passzív ellenállást, magatartását sokan így értelmezték. Anton Schmerling birodalmi igazságügy-miniszter ugyanis 1850 tavaszán felkérte, hogy vegyen részt az új magánjogi kódex elkészítésének munkálataiban, Deák azonban válaszában leszögezte: „a közelmúlt idők gyászos eseményei után oly állapotok között, melyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy én nyilvános ügyekben közreműködhessek.” Miután Deák levelét leközölte egy bécsi lap, ezt többen a passzív ellenállásra való buzdításként értelmezték. Kehidai birtokát Deák 1854-ben eladta Széchenyi Istvánnak, aki – az ingatlan valódi értékéhez képest – nagyvonalú életjáradékot biztosított az egyébként igen puritán természetű Deák számára. Deák ezt követően Pestre, az Angol Királynő szállodába költözött, kis lakosztálya fontos találkozóhellyé vált. A passzív ellenállást azonban csak a jómódú, anyagilag független birtokosok engedhették meg maguknak. „A passzív ellentállásnak az értékét nálunk némileg túlbecsülték, másrészt meg nem is volt ez annyira általános, mint magunkkal elhitetni szeretnénk” – állapította meg 1911-ben a jeles publicista Halász Imre. Az újabb kutatások is arra mutattak rá, hogy az 1848 előtti megyei és járási tisztviselői kar túlnyomó része az 1850-es években is a helyén maradt, megyei és járási szinten a „Bach-huszároknak” mindössze huszonhárom százaléka érkezett a birodalom Magyarországon kívüli területeiről.
Az 1861-es országgyűlés
A neoabszolutizmus rendszere az 1850-es évek végére megroppant, a súlyos gondokkal küszködő államháztartás és az 1859-ben Itáliában elszenvedett háborús vereség jelezték a változtatás szükségességét. Ferenc József 1860 októberében kiadta az októberi diplomát, amely lényegében a birodalom föderalista átszervezésének irányába tett kísérlet lett volna. Magyarország számára mindez az 1848 előtti állapotokat hozta volna vissza. Az uralkodó azonban 1849 februárjában némileg módosította elképzelését és kibocsátotta a februári pátenst, amely a birodalom (korlátozott) alkotmányos-parlamentáris, de centralista átalakítását célozta: az egyes tartományok – így Magyarország, a külön tartományként kezelt Erdély, illetve Horvátország is – követeket választottak volna a bécsi Birodalmi Tanácsba.
Amikor Ferenc József e célból az országgyűlést is összehívta, Magyarországon pezsgésnek indult a politikai élet, és 1861 áprilisában Pesten megnyílt az országgyűlés. Két párt körvonalazódott, a Deák Ferenc irányította Felirati Párt és a Teleki László vezette Határozati Párt. Abban nem volt köztük nézetkülönbség, hogy magyar szempontból az októberi diploma és a februári pátens is alkotmányellenes, azokat vissza kell utasítani és ragaszkodni kell az 1848-as jogfolytonossághoz. Különbség csak az elutasítás formájában volt a két csoport között. A magyar királyok és az országgyűlés hagyományos kommunikációs formája a leirat-felirat volt. Amennyiben az országgyűlés feliratban válaszol a de jure nem király Ferenc Józsefnek, azzal de facto mégis elismeri Magyarország uralkodójának, így tapintatosan meghagyja a lehetőséget a további kommunikációra. Az elutasítás határozati formája ennél radikálisabb lépés lett volna. Bár a Határozati Párt rendelkezett többséggel, Teleki László a szavazás előtti éjszakán öngyilkos lett, párttársai pedig nem merték vállalni a radikális lépést, így az országgyűlés Deák felirati javaslatát fogadta el.
A tárgyalások
A februári pátens elutasítása miatt Ferenc József 1861 augusztusában feloszlatta az országgyűlést, és Magyarországon ideiglenesen visszatértek az 1850-es évekbeli kormányzati módszerek. A megegyezést kereső tárgyalások 1864 végén indultak újra, amikor Ferenc József egyik személyes megbízottja révén egyenesen Deákkal vette fel a kontaktust. Mindkét fél szerette volna a megegyezést, ezért folytatták a párbeszédet, amelybe hamarosan Eötvös József és Andrássy Gyula is bekapcsolódott. Deák szerint „csak akkor lehetséges a kiegyenlítés, ha Ausztriában Magyarország beolvasztásának szándékától éppúgy megválnak, mint mi a birodalomtól elszakadás szándékát nem tápláljuk.” Híres, 1865. április 16-án megjelent húsvéti cikkében Deák kifejtette a lehetséges kiegyezés alapelveit: „Arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak. […] Ennek megfelelően készek leszünk mindenkor törvény szabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangba hozni.” Ausztriának és Magyarországnak tehát az erős birodalom az érdeke, azt közösen kell védeni. Hogy mindezt hogyan képzelte el Deák a gyakorlatban, azt egy későbbi cikkében fejtette ki: „A birodalom közös védelme kétféle: békés és hadi. A békés a diplomáciai, a hadi a fegyveres erőben áll. Tehát a közös ügyek: a külpolitika; a hadsereg.” Ezekhez természetesen pénzre van szükség, tehát a két közös ügyeket finanszírozó pénzügy is közös.
Ferenc József ismét összehívta az országgyűlést, amely 1865 decemberében kezdte meg működését. Az 1866 nyarán a poroszoktól elszenvedett újabb súlyos osztrák vereség ellenére Deák nem szeretett volna további követeléseket támasztani. Ferenc József már ekkor megkérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e elvállalni a magyar kormány vezetését, amire Deák nemleges választ adott, és Andrássy Gyulát ajánlotta maga helyett.
Viták a kiegyezésről
Ferenc Józseffel az utolsó vitás kérdéseket 1867 januárjában sikerült tisztáznia Andrássynak, Eötvösnek és Lónyay Menyhértnek. Ezen a tárgyaláson Deák nem volt jelen és utólag sokallta is Andrássyék engedményeit, de nyíltan nem kritizálta azokat. Az Andrássy-kormány 1867 februárjában megalakult, de abban Deák nem volt hajlandó tárcát vállalni. Májusban az országgyűlés elfogadta a kiegyezési törvényeket. Ezt követte Ferenc József királlyá koronázása a Mátyás-templomban június 8-án. Miután legitim magyar király lett, Ferenc József szentesítette a kiegyezésről szóló 1867. évi XII. törvénycikket.
A Deák fő műveként létrejött kompromisszum következtében a Habsburg-birodalom kétpólusú, dualista állammá vált, két önálló törvényhozással és kormánnyal. A három közös ügyet egy-egy, az uralkodó által kinevezett miniszter intézte. A közös ügyek költségvetését a delegációk – az osztrák a magyar parlament által évente kiküldött hatvan-hatvan fő – tárgyalták, a közös miniszterek is nekik adtak számot működésükről. Emellett a kölcsönös érdekektől vezérelve a két ország önszántából együttműködött bizonyos gazdasági kérdésekben (vámszövetség, közös jegybank és valuta stb.).
Deák és a hazai liberális politikai elit nagy része belátta, hogy szükség van egy erős Habsburg-birodalomra, mert az Magyarország területi integritását is védi, külső és belső ellenségtől egyaránt. Élénken élt bennük annak emléke, hogy 1848–49-ben nem csak az osztrákok, hanem Erdélyben a románok, a Délvidéken a szerbek ellen is harcolni kellett. A nemzetiségek 1860-as években tapasztalható autonómiatörekvései is aggodalommal töltötték el őket.
A közös ügyeket leszámítva Magyarország minden más kérdésben visszanyerte önállóságát, sorsának irányítása magyar politikusok kezébe került. Igaz, ez némileg kevesebb volt az 1848-as állapotnál, de ahogy Deák kifejtette az országgyűlésben: „Nem állítjuk mi, hogy művünk tökéletes. Tudjuk, hogy annak hiányai vannak; de célszerűbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk.” Eötvös József úgy látta, hogy „a kiegyezés által Magyarország éppen állami életének legfontosabb ágaira olyan befolyást nyer, minőt soha sem gyakorolt. Biztosítja materiális jólétét és szellemi fejlődésének lehetőségét.” Ezt támasztja alá, hogy Magyarország gazdaságának, oktatási rendszerének a dualista korszakban tapasztalt rohamos fejlődését azóta sem sikerült megismételni.
Andrássy különbségei
Igaz, a magyarok jelentős része érzelmileg nem tudott azonosulni a dualista rendszerrel, és a teljes függetlenség álmát jelölte meg célként. Kossuth Lajos híres, Deáknak címzett nyílt levelében, a Kasszandra-levélben súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést. Szerinte Magyarország ezzel egy eleve pusztulásra ítélt birodalomhoz kötötte magát, amelyben sorsa „állami függetlenség helyett tartományi és gyarmati lét”. Deák közvetlenül nem válaszolt Kossuth levelére, de egy korábbi parlamenti beszédében kifejtette: „Nem hiszem, hogy [a kiegyezés] alkotmányos önállásunkat megsemmisítené s Magyarországot osztrák provinciává tenné; de hiszem azt, hogy […] sokkal inkább megóvja nemzetünket a végsüllyedéstől, mint a bizonytalan eseményekre épített számítás s azon sorvasztó várakozás, mely addig halasztgatja az orvoslást, míg az végsüllyedéssel fenyegető helyzetünkben késő lesz.”
Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy a közös ügyeket, vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia katona- és külpolitikáját sem a magyarok feje fölött intézték, sőt a dualista szisztéma gyakorlatilag vétójogot biztosított a magyar miniszterelnöknek, a századfordulón a közös hadsereg fejlesztését pedig pont a magyar ellenzék gátolta! Andrássy Gyula miniszterelnök, (utóbb közös külügyminiszter) szerint „Magyarországnak mindig voltak közös ügyei az összes monarchiával; a különbség csak az, hogy 1867 előtt mások intézték ezeket nálunk nélkül és ellenünkre, most pedig mi intézzük közösen azokkal, akiket illet”. Magyarország tehát maga is alakíthatta annak a nagyhatalomnak a sorsát, amelynek része volt, a nagyhatalmi státusz előnyeiből maga is részesült. Egyetérthetünk a korszak egyik elismert kutatója, Ifj. Bertényi Iván értékelésével: „Ha azt nézzük, hogy az Európai Uniónak vagy a NATO-nak milyen csekély jelentőségű tagjai vagyunk, vagy ha szembenézünk az 1920-ban függetlenné, de egyúttal gyengévé vált Magyarország nemzetközi kiszolgáltatottságával, akkor magyar szempontból az […] Osztrák–Magyar Monarchiának nevezett államalakulatot az elmúlt fél évezred talán legszerencsésebb államalakulatának nevezhetjük. A Monarchiában széles körű tényleges önállósággal bírtunk – nagyobbal, mint az 1940-es évektől a rendszerváltozásig! –, és bár a költségeknek csak valamivel több, mint 30%-át kellett megfizetnünk, egy európai nagyhatalom egyenjogú feleként, ha úgy tetszik, a jogok 50%-ával rendelkeztünk.”
A fenti eredmények elérésében Deák Ferenc elévülhetetlen érdemeket szerzett, amivel már kortársai is tisztában voltak. Már életében általános tisztelet övezte, 1876. január 28-án bekövetkezett halála után pedig nem késlekedtek hivatalos formában is kifejezni a nemzet háláját.
Nem késett a kortársak hálája
1876. évi III. törvénycikk Deák Ferencz emlékének törvénybe iktatásáról
Deák Ferenc az isteni gondviselés változhatatlan végzése által az élők sorából elszólíttatván, a törvényhozás elhatározta:
1. § Hogy Deák Ferencnek a haza körül hosszú évek során át szerzett érdemei törvénybe iktattassanak.
2. § Hogy a minisztérium egy, az elhunythoz méltó emléknek az ország fővárosában, országos adakozás útján felállítása végett szükséges intézkedéseket azonnal tegye meg.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos segédmunkatársa