Negyven éve tért haza a Szent Korona

Cyrus Vance amerikai külügyminiszter ünnepi beszéde a Parlamentben (Fotó: MTI - Papp Jenő)

Az amerikai magyar emigráció korántsem egésze értett egyet azzal negyven éve, hogy az 1945-ben az Egyesült Államok hadseregének birtokába került Szent Korona hazatérjen. Sőt, minden változat jobbnak tűnt annál, mint hogy a kommunista Magyarország birtokolja azt a tárgyat, amelynek szimbolikus antitézisét sikerült hathatós szovjet támogatással megvalósítania. Visszaadni a koronát Magyarországnak az Egyesült Államok politikusa számára egyet jelentett volna hátba szúrni a felszabadítással hitegetett magyar emigrációt s elismerni a magyar diktatúrát, mint a nép akaratából létező rendszerszintű normalitást Kelet-Közép-Európában. Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímás határozottan kiállt amellett, hogy a Szent Korona csak akkor érkezhessen haza, amikor az országnak szabadon és demokratikusan megválasztott politikai vezetése lesz.

Egy csábító csere illúziója

Az már 1945-ben eldőlt, hogy a koronát valamikor vissza fogják adni Magyarországnak. Gyöngyösi János külügyminiszterrel 1945. július 30-án közölték, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem emel kifogást sem a korona, sem a koronázási ékszerek visszaszolgáltatása ellen. Az ereklye pontos hazatérési időpontját azonban nem állapították meg. Az 1945. augusztus 18-án Ausztriából visszakapott Szent Jobb is alapot adott arra, hogy többen is azt gondolják, hamarosan visszakerülhet a hagyomány szerint Szent István koronázási fejékének tartott korona Budapestre. Magyarország azonban megszállt ország volt, s ahogy a két szuperhatalom távolodni kezdett egymástól, illetve Rákosi Mátyás és a Magyar Kommunista Párt egyre tovább jutott a szovjetizálásban, valamint romlottak a kapcsolatok az Egyesült Államokkal, annál messzebbre került a korona hazatérése is. Nem sok jóval kecsegtette az amerikaiakat az sem, hogy a hagyományos nemzeti és vallási megemlékezés, az augusztus 20-i Szent István-nap 1947 után már nem számított állami ünnepnek. Augusztus 20-a, ahogyan a Szent Jobb és a Szent Korona is, nemcsak a magyar történeti szimbólumrendszer részei voltak, hanem azt is jelentették, hogy Magyarország a Nyugatot választotta a Kelet helyett. A Róma–Bizánc helyzet könnyen értelmezhető volt úgy is, mint a Washington–Moszkva szembenállás. Sem kulturális, sem nyelvi, sem egyéb kapcsolat nem fűzte Moszkvához Budapestet. A szovjet hadsereg és a Szovjetuniót kiszolgáló magyar politikai réteg megteremtette diktatúra fenntartása nem igényelte a nemzeti ereklye jelenlétét. Sokkal inkább a visszaszerzésének aktusa, a visszaadásnak a hatalmat szimbolikusan is legitimáló ténye csábította magát Rákosit is.

Az 1949-ben letartóztatott amerikai származású Robert Vogeler, a Standard-ügyben érintett üzletember sem kerülhette el, hogy egy rövid és félreértésekkel tarkított epizód erejéig a részese legyen a Szent Korona körüli anomáliáknak. A magyar kommunisták számára a lehetőséget groteszk módon az amerikai sajtó teremtette meg. Szenzációs cikkeket szellőztettek meg azzal kapcsolatban, hogy a magyar politikai vezetés a Szent Koronát kérte Vogeler szabadulásáért cserébe. Ezek a publikációk ösztönözték Rákosit is, hogy megkísérelje a korona visszaszerzését. Ilyesmire nem gondoltak maguktól, s nem is számítottak sikerre. Az egész felesleges próbálkozás volt.

Paradox módon nem Magyarország, hanem az Egyesült Államok változtatott a hozzáállásán. Végső soron az amerikai elnökök kezében volt a döntés. A vérbe fojtott 1956-os forradalom és szabadságharc döbbentette rá az Egyesült Államok politikusait arra, hogy a kelet-közép-európai országokat veszélyes olyan ígéretekkel lázítani, amelyek betarthatatlanok. A kényes szuperhatalmi egyensúly megbontása a felszabadítási szólamokkal túl veszélyesnek bizonyult. Taktikát váltottak, s azokat a kommunista vezetőket kezdték el támogatni, akik számukra nemzeti érzelműnek tűntek. Ilyenek látszott a lengyel Władysław Gomułka és később a lágyszívűnek egyáltalán nem nevezhető román Nicolae Ceaușescu. Kádár János sorsa is ide vezetett az 1963-as amnesztia után – egyre gyorsabban javult Magyarország kapcsolata az Amerikai Egyesült Államokkal. Ezt jelezte, hogy 1967-ben ismét nagyköveti szintre emelkedtek Budapest és Washington kapcsolatai. Mindszenty József 1971-ben elhagyhatta a budapesti amerikai nagykövetséget és Magyarországot, s amikor 1975-ben meghalt, az utolsó nagyobb akadály is elhárult a korona hazahozatalának útjából. 1975-ben véget ért a vietnami háború, és még négy év volt hátra a Szovjetunió afganisztáni intervenciójáig. Így 1977 őszén komoly nemzetközi bonyodalom nem befolyásolta James Earl „Jimmy” Carter amerikai elnököt, aki eldöntötte a Szent Korona visszaszolgáltatását Budapestnek.

Carter és a magyarok

A gondot egyedül a magyar emigráció hozzáállása jelentette. Tartottak attól, hogy milyen reakciókat válthat ki a korona hazatérését támogató elnöki döntés. Ám a magyar emigráció sohasem volt homogén, és nem volt egységes véleménye. Nagy Ferenc egykori magyar miniszterelnök kiállt Carter döntése mellett, és egyéni tragédiája, hogy elhatalmasodó betegsége és 1979-es halála miatt nem láthatta a koronát a Nemzeti Múzeumban. A döntés előkészítése során a magyar emigrációt leszerelendő az amerikai diplomaták többször is javasolták, hogy a magyar egyházfők írjanak olyan leveleket, amelyekben támogatást kérnek az amerikai egyházaktól a korona hazahozatala kapcsán. A magyar politikai vezetés elutasította ennek a lehetőségét. Még a látszatát is el akarták kerülni annak, hogy úgy tűnjön, a magyar Szent Korona hazahozatalát egyházi vonalon oldották meg. Számukra fontos volt, hogy Szent István fejéke ne egyházi és nemzeti ereklyeként, hanem egyszerű, bár rendkívül értékes és fontos történelmi tárgyként legyen kezelve.

Robert C. Mudd, az amerikai nagykövetség ügyvivője hiába próbálta arról meggyőzni 1977. április 29-én szóban is Nagy János külügyminiszter-helyettest, hogy pusztán a Szent Korona sorsáról érdeklődő leveleket írjanak az egyházfők. Erre nem kerülhetett sor. Pedig ahogy arra számítani lehetett, a magyar emigráns szervezetekből többen is felszólaltak Carter elnök hivatalos bejelentése után, amit elég szerencsétlen módon 1977. november 4-re időzítettek. Egyrészt 1944. november 4-én Szálasi Ferenc éppen a Szent Korona előtt tett esküt mint nemzetvezető, másrészt az 1956. november 4-én elindított második szovjet fegyveres beavatkozás, az 1956-os forradalom és szabadságharc bukásának emléke is fájdalmas volt a magyar emigrációnak. Bár ez utóbbi esetben azt is gondolhatnánk, hogy ezzel a november 4-i dátumválasztással akartak valamilyen jelképes kárpótlást nyújtani a magyar népnek az 1956-os és azt megelőző amerikai politikáért. Ám nem erről volt szó.

Esztergályos Ferenc washingtoni magyar nagykövet jelentése szerint összesen nyolcvanhét kiemelkedőbb személy és tizenhat, zömében emigráns magyar szervezet szólalt meg, vagy írt valamilyen állásfoglalást a döntés után. Pusztán huszonhárman helyeselték Carter döntését, miközben hatvannégyen ellenezték a Szent Korona hazatérését. Tizenhat szervezet egyöntetűen elítélte az amerikai elnök döntését. A támogatók soraiban azonban nemcsak Nagy Ferencet találhatjuk meg. Király Béla tábornok, az 1956-os Nemzetőrség egykori parancsnoka, és Haraszti Sándor, aki a döntés idején az Amerikai Magyar Baptista Szövetség nemzeti titkára volt, szintén kiálltak Carter elnök mellett.

Az amerikai diplomácia kikötötte, hogy Kádár János nem lehet jelen az átadáson. Érdekelte őket az is, hogy mi lesz a Szent Korona további sorsa. A kiállítás gondolatát támogatták. A két ország eltérő hozzáállása ebben a kérdésben találkozott. A magyar politikai vezetés azért akarta kiállítani az ereklyét, hogy hangsúlyozza annak történelmi emléktárgy voltát, miközben az amerikai diplomácia ezzel kívánta kidomborítani, hogy a Szent Koronát a magyar népnek és nem a magyar kormánynak vagy a magyar kommunistáknak adják át.

Miután az elnök nem engedett, 1978. január 5-én Ferihegyen leszállt az ereklyét szállító gép, amerikai diplomatákkal, magyar emigránsokkal, tudósokkal és civilekkel – összesen huszonöt fő –, ezzel is kiemelve, hogy egy kormányok feletti aktusnak tekintik az eseményt. Ám a biztosítás mást sugallt. Összesen 565 fő vett részt a rendőrség oldaláról a reptéri átadáson. Szinte többen voltak, mint a magyar fogadó bizottság és az érkező vendégek együtt. Nem volt zászlóerdő, nem álltak az érdeklődők sorfalat azon az úton, amerre vitték a Szent Koronát a másnapi ünnepélyes parlamenti átadásra. Nehezen is tehették volna, mivel késő este érkezett a gép a repülőtérre. Mindez persze alaposan megzavarta a nyugati újságírókat, akik szabadon érkezhettek Magyarországra. Ennél sokkal többre számítottak. Az ünnepélyes átadásra csak másnap érkezett meg Cyrus Vance amerikai külügyminiszter és felesége. Az Országgyűlés elnökének, Apró Antalnak a beszédét magyar egyházfők, művészek, színészek, írók, családtagjaik és kiválasztott munkások is hallgathatták. Az amerikai oldalon szereplők között megtalálhatjuk Szent-Györgyi Albert és Deák István professzorokat is. A beszédeket követően rég nem látott emigráns barátokkal ölelkezhettek össze, és beszélgethettek a Szent Korona érkezésének okán az itthoniak. Másnap újabb diplomáciai tárgyalás kezdődött, amely arra irányult, hogy Magyarország is megkapja a „legnagyobb kereskedelmi kedvezményt” az Egyesült Államoktól. Ez volt Kádár számára igazán fontos. A Szent Korona hazatérése újabb okot adott a kapcsolatok további mélyítéséhez.

Zarándoklás a koronához

Az egyszerű magyar emberek számára 1978. január 24-től nyílt meg a lehetőség, hogy a Nemzeti Múzeumban megtekinthessék a koronázási ékszereket. Hosszú, a Bródy Sándor utcában is kígyózó sorokban várták, hogy egy pillantást vethessenek az ereklyére. Annyian voltak, hogy módosítani kellett az állandó kiállítás látogatási idejét. Kezdetben kedden, csütörtökön és szombaton érkezhettek az érdeklődők 10 és 18 óra között. Aztán február 15-től már szerdai napon is délelőtt 10 órától délután 5 óráig fogadták az előre bejelentett iskolai és vállalati csoportokat. Azt persze senki sem tudta, hogy két-két állambiztonsági és bűnügyi tisztet „beépítettek” az érkezők közé biztonsági okok miatt. Ám ez az óvatosság teljesen feleslegesnek bizonyult.

Később némileg csökkent az érdeklődés. Májusig havonta átlagosan 170 ezren nézték meg a Szent Koronát, ezt követően nagyjából százezerre csökkent a látogatók száma, ám így is 1978 nyarának végéig közel félmillió ember láthatta az ereklyét. Ennek ismeretében kijelenthető, a magyar nép, ha eltekintünk némely különös kádári paranoiától és amerikai óvatoskodástól, valóban birtokába vehette Szent István koronáját.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa