Megismételt út a történelembe

„Az elnök mint a nép embere áll előttünk – írta Abraham Lincolnról szóló esszéjében Ralph Waldo Emerson. – Ízig-vérig amerikai volt, sose kelt át az óceánon, s nem rontotta meg sem az angol elszigeteltség, sem a francia léhaság. Hazai földből sarjadt, őshonos ember volt, miként a tölgyfa makkja; sem idegeneket, sem hívságos tulajdonságokat nem majmolt; Kentucky gyermekeként egy farmon dolgozott, dereglyés volt, majd kapitány a Fekete Sólyom háborúban, vidéki ügyvéd, Illinois falusi törvényhozói testületében képviselő – hírnevének széles épülete ilyen szerény alapokból ívelt fel.”

Az Egyesült Államok tizenhatodik elnökének évfordulója úgy tetszik, megmozgatta az amerikai emberek fantáziáját. A 2015-ös év februárjától májusáig tartó időszak ugyanis Lincoln jegyében telt, és ezekben a napokban fejeződik be. Rengeteg különböző program idézte fel alakját: kiállítások, előadások, az 1860-as évek társadalmi és kulturális eseményei elevenedtek meg. A washintoni Ford Színház, ahol az elnököt megölték, aktuális darabokat mutatott be, felelevenítve Lincoln életútját. De teltházas publikum esetén is az elnöki páholy mindig üresen maradt… A legnagyobb érdeklődés az újratemetést kíséri. Mi magyarok pontosan ismerjük az „újratemetés” szó jelentőségét, képzeljük most hozzá az amerikai színfalakat, amelyek nem mindennapi ceremóniát ígérnek.

Ha elindul a vonat…

Mindent úgy igyekeztek megtervezni, ahogy 1865-ben történt. Ahogy 150 évvel ezelőtt Washingtonból eljutott az elnök porhüvelye végső nyughelyére. 1865 áprilisában tizenkét napon át, tizenkét város érintésével, 1600 mérföldet tett meg a vonat az utolsó állomásig. Most sincs másképpen. Április 18-tól az útvonal a következő: Washington–Baltimore–Harrisburg–Phi­ladelphia–New York–Buffalo–Cle­ve­-
land–Columbus–Indianapolis–Mi­­c­higan City–Chicago–Springfield. Az eredeti vonatot Lincoln számára építették, de az elnök sohasem használta, mert a polgárháború idején nem tartotta ildomosnak, hogy luxusszerelvényen utazgasson. Aztán ebben utazott a koporsója. A temetésre azonban átalakították oly módon, hogy a bútorok nagy részét kivették, és fekete anyaggal borították be kívül és belül. Őrzi egy fénykép a valamikori kocsit: igen hosszú, tizenkét ablaka van, minden ablak alatt és felett félkör ívben fekete drapériát helyeztek el. A vonat története 1911. március 18-án véget ért, ekkor ugyanis leégett.

Az újratemetéshez új mozdonyt és kocsit kellett építeni. Sokoldalú kutatómunkának köszönhetően, egy David Kloke nevű mechanikus tervei alapján, tíz év alatt készült el az eredeti mása, amely most Lincoln képzeletbeli koporsóját szállítja Illinois államba. Néhány elemet kellett csak modernizálni, amely a jelenlegi működéshez feltétlenül szükséges volt.

Lincolnra 1865. április 14-én, nagypénteken lőtt rá a washingtoni Ford Színházban John Wilkes Booth. „Nem a halál, a haldoklás a rettenetes” – írta Fielding. Az elnököt 22 óra 30 perckor érte a halálos lövés, de csak másnap reggel 7 óra 22 perckor adta vissza lelkét teremtőjének. Május 4-én temették el. Mivel azonban ez a nap az idén hétfőre esik, a szervezők úgy döntöttek, hogy május 3-án lesz az újratemetés. A koporsó is hasonlít az eredetire, amelyet – a kornak megfelelően – a 36 csillagos amerikai zászlóval takarnak le. A koporsót szállító halottaskocsi szintúgy a 150 évvel ezelőtti kocsit idézi. De ennél is érdekesebb, hogy a menetben csak azok vonulhatnak, akik a viktoriánus időszakra emlékeztető gyászruhát öltenek. 19. századi tűzoltó és lovas kocsik tűnnek még fel a polgárok között. A temetési szertartás pontosan követi a 150 évvel ezelőtti eseményeket, és az útvonal is ugyanaz lesz.

Út a történelembe. A rendezők ezzel a szlogennel indították útjára a visszaemlékező körmenetet, amely május 3-án Springfieldben, az Oak Ridge temetőben zárul. Az istentisztelet végén 36 ágyúlövés vet véget a nem mindennapi eseménynek. A sírkert az Egyesült Államok második leglátványosabb temetője az arlingtoni után. A második világháború, a koreai háború, valamint Illinois állam vietnami veteránjai nyugszanak itt.

A híres „kályhacső kalap”

Az egyik tárgyi emlék, amely Lincolnhoz kötődik, és mostanában gyakran mutogatják – 1994-ben magam is láttam Los Angelesben, a The Huntington Library impozáns kiállításán – a kalapja, pontosabban a cilindere, amelyet a polgárháború négy éve alatt viselt. Szokása volt, hogy a legfontosabb iratait és leveleit ebben őrizte. Éppen ezért egyik pályatársa – nagyon találóan – csak „kályhacső kalapnak” nevezte. Ha néhány szóval jellemeznem kellene a kalpagot (a top hat-et), azt mondanám rá: milyen kopott. Mint a Majakovszkij cipőtalpára vert rézpatkó a ravatalon. (Lásd Pausztovszkij: Rézpatkók.) De hát a kalap ugyanúgy ki van téve az időjárás viszontagságai­nak, mint a cipőtalp a rossz utaknak. Meg aztán az elnök nemcsak díszként hordta a kalapot, hanem élt is benne. Kész csoda, hogy megmaradt az utókornak.

Ha tehetném, és senki sem látná, egy óvatlan pillanatban felpróbálnám Lincoln kalapját. Ellenállhatatlan vágyat érzek hozzá. De akkor már a Kossuthét és a Széchenyiét is. Freud fekete kalapjával a bécsi múzeumban sikerrel jártam, mert ott lógott az egyik fogason… De Lincoln cilinderét üvegvitrin őrzi, és csak a fantázia játszadozhat vele.

Emerson írja Lincolnról: „A Get­tysburgben tartott rövid beszédét [a polgárháborús hősi halottak temetőjének felavatásán, 1863. november 19-én mondott, 260 szóból álló gondolatait – K. A.] aligha fogják bármilyen nevezetes alkalommal elhangzott szavak felülmúlni. Ezt és még egy amerikai beszédet: John Brownnak a bírósági tárgyaláson mondott beszédét [a fegyveres felkelés kísérlete miatt halálra ítélt rabszolga-felszabadító – J. B. 1800–1859 – perének tárgyalásán elhangzottakat], valamint Kossuth Lajos birminghami beszédének egy részét [1851. november 12.] lehet csak egymáshoz hasonlítani, negyedik hasonlítható nem akad.”
Megdobogtatják szívünket ezek a szavak.

A legnagyobb magyar

Az ember elcsodálkozik az újratemetés eme ceremóniáján, és örömest elvegyülne Springfieldben a tömegben, hogy lássa, hogyan fogadják a szertartást a 21. század amerikai polgárai. A szándék mögött kinyilatkoztatva az lapul, hogy közelebb hozza egymáshoz az emberi szíveket, miközben térdet-fejet hajtanak az Egyesült Államok legnagyobb elnökei egyikének.

A Széchenyi Emlékbizottság a napokban jelentette be, hogy a 2016-os esztendőt a 225 éve született Széchenyi István emlékének kívánják szentelni. Széchenyi hatalmas és – nemzetközi viszonylatban is – páratlan életműve nemcsak saját korában volt kiemelkedő, hanem manapság, illetve az utókor számára is igen fontos értékeket hordozó forrás.

Vajh, képesek lennénk-e, egy országot megrendítő, összefogó, elgondolkoztató eseménysorozat megrendezésére a 225. évfordulón?