Kistarcsa és régmúlt rossz híre

A Pest megyei Kistarcsa rossz hírű büntetőintézete országosan ismert volt a két világháború között. Maga a település most közepes nagyságú város Pest megyében, alig néhány kilométerre a főváros északkeleti határától. A H8-as nevű gödöllői HÉV halad át rajta, amelyet 1911-ben villamosítottak, azt követően, hogy még 1908-ban megalapították a Gép- és Vasút-felszerelési Gyárat, ami nagyszámú munkásnak és családjának adott kenyeret. Az 1928-as gazdasági válság azonban csődbe juttatta a vállalkozást, a gépeket és műszaki eszközöket a Ganz Vagongyár vette át. A község és vonzáskörzetének lakói a munkanélküli proletárok sorsára jutottak.

A M. Kir. Belügyminisztérium 1930–31-ben vette át vagyonkezelésre a település emeletes munkáslakásait. A második világháborút megelőző években politikai okokból megfigyelt, bomlasztó elemeket, megbízhatatlan egyéneket internáltak a rossz hírű „Kistarcsára”. Az intézményt állami őrszemélyzet felügyelte, az épületek körletét fegyveres őrség és magas szögesdrótkerítés vigyázta. Az 1944 tavaszán megtörtént német megszállást követően a helység és környéke zsidó lakosságának deportálását Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer és stábja irányította, a munka nehezét Pest környéki, fekete egyenruhás nyilaskeresztesek, önkéntesek és aktív párttagok végezték. Sokat tanulhattak mindebből az 1944–45-ben a szovjet emigrációból Magyarországra visszatért kommunisták, akik szintén használatba vették a kistarcsai internálótábort. Tömpe András – spanyol polgárháborús kommunista – rendőrtábornok és az általa irányított Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya, 1946-ban összevonta az önálló szerveket, létrehozta az Államvédelmi Osztályt (ÁVO). Aztán 1949-ben, az akkor már ÁVH, mindenható szervezetté nőtte ki magát: pusztán a főváros területén és környékén 14 internálóobjektumot létesítettek, összesen 17 ezer, bírósági ítélet nélkül elhurcolt személy számára. Köztük a kistarcsait.

Az egykori kassai nadrágszabó, Péter Gábor (Eisenberger Benjámin) ÁVH-s rendőrtábornok kézi irányítása alá került internálótáborok egyike, a kistarcsai női intézet, még valamiképpen elviselhető volt az elzárt, nappal külső-belső munkára fogott „élősdiek” – köztük neves polgárok, tisztviselők, művészek, írók, sportolók stb. – és a családtagjaik számára. Kiváltképp ha összehasonlítjuk az övéket a szintén 1949-ben, a Mátra-hegy recski kőbányáját szögesdrótkerítéssel körbezárt büntetőtáborba deportált férfiak kegyetlen sorsával. Kistarcsára kerültek az úri osztály ismert hölgytagjai, köztük világhírű balett-táncos, volt államtitkár-feleség, Váci utcai divatmodell, festőművész, műkorcsolyabajnok és a közeli rokonságuk. A politikusosztály nőtagjai – mint például a kivégzett Rajk László és Szálasi Ferenc özvegyei, Rajk Júlia és Lutz Gizella – egymás mellé kerültek a munkahelyre és a hálóterembe. Nagy Imre miniszterelnök kormánya 1953-ban helyezte őket szabadlábra. A gödöllői járás egyik központja volt Kistarcsa, és 1956 októberében a sértettek visszaütöttek a sértőknek a történelmi és politikai szabályok szerint. Azután megint vissza minden: 1957-től egészen 1960-ig újra internálás folytatódott a falakon belül, főként az „’56-osokat” vontak ki a társadalomból. Az 1963. évi nagy amnesztiarendelet idején átminősített intézményt a Belügyminisztérium vette át, rendőrök bentlakásos képzése folyt az épületekben. Sokáig laktanyául szolgált, 1990-ben a helyi önkormányzat tulajdonába került, egy ideig közösségi szállásnak használták, aminek befejezése óta kihasználatlanul romladozik a több épületből álló, lepusztult objektum.

Egy újsághír szerint a magyar állam 20. századi emlékhelyet kíván létrehozni a „hírhedt Kistarcsán”, a száz évet megélt, szomorú múltú történelmi helyszínen. Ahonnan sok férfi került Recskre is.