Történelem
Jó- és balsorsban egyaránt” – egy magyar úriember emléke
Hetvenöt éve alakult meg a Kállay-kormány, amelynek vezetője megpróbálta kivezetni az országot a háborúból
Kállay Miklós igen népes és büszke család tagjaként látta meg a napvilágot 1887 januárjában. Éles esze, gyors felfogása, sőt a politikai események iránti fogékonysága is megmutatkozott már korai gyermekévei során. A kötött iskolai tanulást, a leckeírást és a nyelvtant viszont nemigen kedvelte, amint az oly sokszor jellemző is a valamilyen különleges adottsággal megáldott diákokra.
Idős korában azonban, amikor már emigrációban, messze idegenben – többek közt emlékirataihoz – számos nevet, eseményt, politikai vitát és összefüggést kellett felidéznie, s időnként akár még leveleznie is az általa kedvelt és jól bírt francia nyelven, nagy elismeréssel nyugtázta mindenki precizitását, konstatálva jóval utóbb is, hogy e tekintetben a kor és az idő rajta nemigen fogott. Emlékezetes maradt egy-egy szellemes eszmefuttatása is azok számára, akik New Yorkban asztaltársaságát képezhették.
„Semmin sem csodálkozni”
Kállay Miklós a felhőkarcolók árnyékában töltötte utolsó éveit, s ott is halt meg, s ezzel egy éles politikai küzdelmekben, sikerekben és kudarcokban egyaránt bővelkedő, kivételes életpálya zárult le. Jóllehet utolsó éveiben kevéssé volt már aktív, de az emigrációban hosszú ideig tevékeny és jelentős szereplő maradt.
A számkivetettség évei sokakat megkeserítettek, a külhoni magyarságot ellentétek szabdalták, ő viszont mindezeken igyekezett felülemelkedni, több vagy kevesebb sikerrel, de mindig megőrizve közmondásos higgadtságát. A múlt, az 1945 előtti régi rend, a történelmi vezető rétegek szerepének mérlegelése időskori töprengéseinek fontos részét képezte, s ismeretes érdekes levélváltása is Illyés Gyulával, nem sokkal halála előtt. Kritikai szemlélettel, kesernyés, de jobbára találó megjegyzéseket tett a magyar történelem 20. századi tanulságait illetően.
A szintén emigrációba kényszerült kiváló diplomata, Szegedy-Maszák Aladár idézte fel egyszer az idős Kállaynak egy sokat eláruló megjegyzését: „Nem lehet csodálni, hogy a magyar népnek nincs gerince, évszázadokon át igyekeztünk megtörni.” Werbőczy szellemét nemzeti haladásunk gátjaként jellemezte egy előadásában, hozzátéve: „a rendiség börtön volt, amelybe be lehetett jutni, de úgy látszott, hogy ki soha.” Mindez talán meglepően hangzik, Kállay azonban miniszterelnökként is nagyjából ezt gondolta. Fontosnak tartotta ugyan a szélesebb néprétegek felemelkedését, hitte is talán, hogy a nyugati eszmék és gondolatok – a demokrácia és a szociális igazságosság elve – a magyar ugarra átültethetők. Bízott még valószínűleg abban is, hogy szélesebb tömegek juthatnak idővel aktív politikai szerephez, a második világháború idején azonban semmiképpen sem látta ezt aktuálisnak. Még kevésbé kívánatosnak, legalábbis az akkori viszonyok közt. Abban hitt, hogy az úgynevezett történelmi vezető rétegeknek (a dzsentrinek és az arisztokráciának is), s a nagyrészt belőle kinövekvő politikai elitnek, megkérdőjelezhetetlen küldetése van a Horthy Miklós nevével fémjelzett történelmi korszakban, és hivatása elől nem is térhet ki. A fő veszélyt a túlzó „jobboldaliság”, a hagyományos alkotmányos rend kereteit feszegető mozgalmak jelentették számára. Kívülről pedig a nácizmus hatását és az egyre fenyegetőbb szovjet veszélyt, tehát a kisállamok alávetésének bármely irányból jövő lehetőségét akarta elkerülni.
Kállay Miklós egyéni habitusa jellemezhető volt Babits Mihály latin nyelvű szófordulatával: „nil admirari”, vagyis, magyarul szólva, „semmin sem csodálkozni”. A kihívásokat, az eszmék zűrzavarát Kállay egyfajta emelkedett nyugalommal, a „noblesse”, vagyis a régi nemesség történelmi öntudatának kissé fölényes tekintetével méricskélte. A már említett Szegedy-Maszák Aladár Kállay kíséretében volt annak 1942 kora nyarán, Hitlernél tett látogatása alkalmával. A következőképpen írta le a jelenetet, amikor a miniszterelnök és kísérete épphogy elhagyta Hitler kelet-poroszországi főhadiszállását, az utazók pedig, talán valamelyest megkönnyebbült lelkiállapotban – hiszen a Führer újabb követelésekkel nem állt elő ezúttal Magyarországgal szemben – a vasúti kocsijukban ülve, már egymás között elegyedhettek kötetlenebb beszélgetésbe: „A töretlen optimizmust a német győzelem tekintetében Sztójay képviselte. Kállayval nem volt sok szerencséje, nem tudott egy kétoldalú konverzációig elvergődni. Sztójay beszélt, beszélt, Kállay hosszú szivarját szívta, kinézett az ablakon, olykor bólintott, vagy figyelmeztette őt, hogy ez a rozs elég jó, vagy az a krumpli nagyon gazos. Bárdossy tíz perc múlva nem bírta volna tovább, és igyekezett volna Sztójayt meggyőzni arról, hogy milyen nagy szamár. De abból beszélgetés lett volna, és Sztójay elérte volna azt, amit akart. Kállay nem akart politikáról beszélgetni, illetve megelégedett Sztójay jelentésével az aktuális dolgokról.”
Titkos manőverek
A háború időszakában a külügyminisztériumnak a Várban, az akkoriban igen impozáns látványt nyújtó Dísz téren magasodó épületében, a falak mögött sűrűn működött a távíró. Gyors, szinte követhetetlen egymásutánban érkeztek (és mentek ki) a kódolt táviratok, nem ritkán a miniszterelnök személyes utasításaival és észrevételeivel. Időnként bizalmas megbeszélésekre került sor, nyitott ablaknál, a lehallgató berendezésekkel szembeni hatékony védelemként az erősen felhangosított rádió mellett közölték egy-egy megbízottal az angolszász szövetségeseknek szánt bizalmas üzeneteket. A cél az volt, hogy az országot minél inkább megkíméljék a várható német háborús vereség következményeitől, továbbá előkészíthető legyen Magyarországnak a háborúból való kiugrása is, az arra igazán alkalmas pillanatban. Eme alkalmas pillanat – tudjuk – nem érkezett el.
Súlyos titkok, súlyos elhatározások terhelték a döntéshozók lelkét. A manőverek egy része kezdettől keveset ígért, s a titkos erőfeszítésekben részt vevő személyek lépései olykor kifejezetten balul ütöttek ki. Szinte semmi köze nem volt a háborús diplomácia rejtett csatornáin folyó eszmecseréknek a békeidőben megszokott tiszteletteljes államközi megbeszélésekhez. Egy más módszerekkel jellemezhető, előre nehezen megjósolható következményekkel járó, valamint a manipuláció eszközeit egyáltalán nem nélkülöző folyamat volt ez.
Egyes személyek a semleges országok fővárosaiban kezdett titkos diplomáciai manőverek során, jó szándékkal ugyan, a nemzet megmentésének szándékával, de mégsem a kellő körültekintéssel vették a kezükbe a szálakat, és így bizony alaposabban tették próbára a „semmin sem csodálkozni” szavakkal fentebb leírt higgadtságot. Így Kállay miniszterelnök kezéből hirtelen ingerültségében csaknem kiesett a kávéscsészéje egy vélhetően borongós délutánon, valamikor 1943 végén, midőn arról informálták, hogy konkrét tárgyalásokra kerített sort az amerikaiakkal egy a magyar vezérkart képviselő katonai attasé Isztambulban, ott pedig igen határozott, fenyegető hangnemű követeléseket fogalmaztak meg a magyar kormány felé. Most azután – vélekedhetett a miniszterelnök –, ha a megindult tárgyalásokat megszakítjuk, jönnek az amerikai bombázók, vagy éppen az addigi szerény politikai eredmények válnak teljesen semmivé.
Hiszen a tét az ország belső erőforrásainak, moráljának és mozgásszabadságának a megőrzése volt a leglényegesebb időszakra, a háború végére, a döntő végkifejletre. Ahogyan Szombathelyi Ferenc, az akkori vezérkari főnök egy ízben megjegyezte: csakis a szuverenitás megőrzése mellett lehetett még egyáltalán kiút, ha ugyanis a szovjetek egy már megszállt országba érkeznek, s ott németeket találnak, akkor „felfalnak” mindent „szőröstül-bőröstül”, tekintet nélkül ilyen vagy olyan érdemekre. Ha viszont intakt marad a magyar hadsereg, akkor – esetleg – lehetőség van „egyezkedésre” is.
Tömören foglalta így össze a katona az 1944-es év kezdetének dilemmáját, míg két évvel korábban Kállay Miklós a német sikert sem látta kedvezőnek a szövetséges – így a német győzelemben elvileg érdekelt – Magyarország számára, hiszen akkor Hitlernek Romániát is meg kell jutalmaznia, s míg a mérsékelt német siker országunk szuverenitását megkíméli, ha „nagyon győznek” – vélekedett –, hazánkat „megeszik” végül.
Fogság és emigráció
Szinte elviselhetetlen feszültség tette próbára 1944 márciusában is a miniszterelnököt, aki közel érezte a döntő pillanatokat, a keleti front eseményei, a német vereségek, a frontvonalon tátongó rések a szovjet erők megérkezését már előre is vetítették. Ebben a helyzetben a német megszállás egyszerre volt igen valószínű, de a rossz fronthelyzet miatt egyben kétséges is. Végül Horthy kiutazott Hitlerhez, s ez a lépés, amelytől Kállay óva intette az államfőt, végzetesnek bizonyult.
Ezután röviddel a magyar királyi miniszterelnök a török követségre menekült, ahol 1944. november 19-ig tartózkodhatott. Miután Törökország megszakította diplomáciai kapcsolatait Németországgal, Magyarországon pedig a nyilasok jutottak hatalomra, a diplomáciai védelem lehetősége számára megszűnt, a Szálasi-kormány ultimátuma után el kellett hagynia addigi menedékét. A követség kapuján kilépve a Gestapo azonnal letartóztatta. Sopronkőhidára került, majd 1945-ben a mauthauseni és a dachaui koncentrációs táborokban raboskodott.
A háború végén Észak-Olaszországba vitték, ahonnan az őt felszabadító amerikaiak Capri szigetére szállították. Később is Olaszországban maradt, ahol 1953-ig élt, és emlékiratain dolgozott. Ezt követően telepedett le az Egyesült Államokban.
„Talpig úriember volt” – vélekedett róla Carlile Aylmer Macartney, brit történész, a háború alatt az „angol rádió”, a BBC nálunk „Elemér bácsiként” ismert, a magyarokkal szemben oly megértő hangja, aki két vaskos kötetben írta meg a Horthy-korszak történetét Október tizenötödike (October Fifteenth) címmel. A háború után Macartney gyakran találkozott Kállay Miklóssal. A volt miniszterelnök halálakor, 1967-ben emlékbeszédét ezekkel a mondatokkal zárta: „…amikor még Capriban volt, újra felkerestem Kállayt. Este sétát tettünk és a Nápolyi-öböl felett elnéztük a bíbor naplementét a Földközi-tengeren. »Milyen tündéri szép« – jegyeztem meg. Kállay helyben hagyta, de magában halkan hozzátette: »Igen, de mi közöm hozzá?« Soha nem felejtettem el.”
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa