Isonzói csaták végkimerülésig

Miután Olaszország 1915 májusában hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, a két ország döntően hegygerincek mentén húzódó határán hosszú frontszakasz alakult ki. Tekintettel arra, hogy Róma elsődleges célja Trieszt elfoglalása volt, az olasz hadsereg hadászati műveletei e front keleti szektorára irányultak, amely az Isonzó völgyét jelentette. Ezen a területen húzódik a Doberdó-plató, amely természetes erődként szolgálhatott a védők számára.

A kezdetben érvényesülő nyomasztó olasz erőfölény ellenére állásháború alakult ki, és öt isonzói csatában lényegében jelentéktelen területnyereséget könyvelhetett el Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök. Ezt követően 1916 elején osztrák kollégája, Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredes ellentámadásra szánta el magát azon 1915. évi sikerek után, amelyeket a központi hatalmak a keleti, majd a balkáni fronton vívtak ki. Conrad elképzelései szerint a Monarchia mind az Isonzó mentén, mind pedig az addig viszonylag nyugodt, de igen nehezen járható dél-tiroli fronton támadásba lendült volna, azzal a céllal, hogy harapófogóba szorítsa és bekerítse az olasz hadsereg zömét Veneto tartományában. Miután ez megtörtént, a Pó vonalának elérése, a legiparosodottabb olasz területek elfoglalása, valamint a különbéke megkötése már nem jelenthetett volna problémát. Conradnak grandiózus elképzelései­ből azonban már sokadszorra kellett engednie a háború folyamán, miután maga is belátta, hogy a dualista állam hadserege képtelen az ehhez a tervhez szükséges erőt előteremteni. A k. u. k. haderő így továbbra is defenzívában maradt az Isonzó mentén, de Dél-Tirolban igen komoly összpontosítás kezdődött az olaszokkal történő leszámolás érdekében. Tekintettel azonban arra, hogy a németek ekkor már megindították verduni offenzívájukat, a Monarchia ezúttal önerőből hajthatta végre ezt a feladatot.

Árulás és büntetés

Conrad merész döntése érzelmi szempontból lelkes támogatottsága talált a haderő ciszlajtán, azaz osztrák felében. Az olaszok „árulása”, vagyis hogy szövetségesből egy év alatt az antant oldalára álltak, heves reakciókat váltott ki a német-osztrákok köréből, akiket amúgy is fűtött az 1866. évi háború miatti reváns vágya: jelenünktől számítva százötven éve ugyanis a poroszoktól szenvedte el Ausztria a döntő vereséget Königgrätznél, de a Bismarck vezette állammal szövetségben harcoló Olasz Királyságra mind a szárazföldön, mind a tengeren súlyos vereséget mért a Habsburg Birodalom. A porosz diplomácia nyomására azonban Venetiát át kellett adni az olaszoknak, akik most olyan ősi német ajkú városokat is el akartak foglalni, mint Meran, Bozen vagy Brixen. Ráadásul a Monarchia délszláv népei is gyanakvással fogadták az olasz imperialista terveket, amelyek jelentős, horvátok és szlovének lakta területek elfoglalását irányozták elő. A támadás melletti érvként szólt továbbá, hogy a háború első évében kizárólag az olaszok kezdeményeztek offenzívákat, míg a Monarchia folyton csak védekezett, és azt Clausewitz tanai szerint minden stratéga tudta, hogy a védekezésnek csak akkor van értelme, ha azt ellentámadás követi.

A Monarchia a hadművelet – amelyet a korabeli forrásokban gyakran büntetőexpedíció néven is emlegettek – végrehajtására két hadsereget különített el: a 11. hadsereg Dankl tábornok vezetésével, a 3. hadsereg pedig Kövess Hermann vezérezredes parancsnoksága alatt várta a támadási parancsot. Ez utóbbi egység hajtotta végre Montenegró és Észak-Albánia pacifikálását az év elején, így ezek a katonák igen jártasak voltak a nehéz hegyi terepen való harcászatban. A Monarchia mindösszesen mintegy 157 ezer katonával kezdte meg az offenzívát. Velük szemben az olaszok 114 ezer emberrel védekeztek. Önmagában a támadók száma nem tűnik túlzottan magasnak első világháborús viszonylatban, viszont számításba kell vennünk, hogy hegyi viszonyok között ez volt a háború legnagyobb támadó vállalkozása – az érintett hegyvidéki körzetet ekkor még mindig húsz centiméter vastag hótakaró borította. Conrad a birodalom haderejének krémjét tömörítette a támadó haderőben: a keleti frontról a bécsi II. hadtest kivételével a mai Ausztria területéről kiállított összes német alakulatot az olaszokkal való leszámolásra különítette el. Az osztrák vezérkari főnök jelentős tüzérségi összpontosítást rendelt el, amely sűrűségét tekintve a háború folyamán az addigi legnagyobb volt: 62 nehézüteget irányítottak a hadszíntérre, köztük két-két 42 cm-es és 38 cm-es mozsarat. Dél-Tirolban kapott először parancsnoki beosztást a trónörökös, Károly főherceg, aki a XX. hadtest parancsnoka lett. Kinevezését egyébként heves vita előzte meg, mert esetleges halála esetén, valamint az agg Ferenc József elhunyta után a háborúban álló Monarchia uralkodója az ekkor hároméves Ottó főherceg lett volna…

Jóllehet a támadást eredetileg 1916. április 15-re tűzték ki, az időjárási körülmények és különösen a lavinaveszély ezt nem tette lehetővé. Eddigre az olasz hírszerzés is tájékoztatta Cadornát a fenyegető veszélyről, aki azonban elmulasztotta a szükséges erősítéseket Dél-Tirolba küldeni, és továbbra is Trieszt elfoglalására koncentrált.

Váratlan segítség keletről

Borzalmas tüzérségi össztűz zúdult 1916. május 15-én az 1. olasz hadsereg állásaira, és a támadók rövidesen áttörték a frontot Asiago térségében. A megzavarodott olasz egységek pánikszerű visszavonulásba kezdtek, több ezer foglyot, valamint mintegy háromszáz löveget hátrahagyva. Május 21-én a magyar sajtót Görgei Artúr halálhíre mellett a döntő győzelem híre járta be, és ezúttal nem az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokság kincstári optimizmusáról volt szó. Ferenc József elrendelte, hogy Jenő főherceg közvetlenül neki jelentse a fejleményeket, abban bízva, hogy hamarosan olyan sikerekről értesül, mint fél évszázada Albrecht főherceg-tábornagytól. Berlinben a hivatalos körök éltették Conradot, miközben a német vezérkari főnököt egyre komolyabban bírálták a franciaországi kudarcok miatt.

Csakhogy pontosan ekkor kezdett megfordulni a hadiszerencse: az olaszok védekezése szervezettebbé vált, és a Monarchia hadvezetése túlságosan óvatos manőverezésre utasította parancsnokait az emberveszteségek minimalizálása érdekében. Különösen óvatos módon használták a trónörökös hadtestét. Ez lehetőséget és mindenekelőtt időt adott az olaszoknak, hogy lefékezzék a támadók kezdeti lendületét. Ám az offenzíva végső kudarcát nem az olasz fegyverek okozták: Cadorna szerencséjére június első napjaiban Bruszilov orosz tábornok offenzívája is megindult, amely két osztrák–magyar hadsereg gerincét roppantotta meg, és a keleti front jelentős szakaszán áttört az ellenség. Az orosz csapatok ismét megközelítették a magyar határt. Ebben a helyzetben Conradnak nem maradt más választása, mint hogy leállítsa a dél-tiroli támadást, és erősítést küldjön keletre. Ebbe a körbe tartoztak olyan, addig az Isonzónál lévő csapatok is, amelyeket a dél-tiroli siker kiaknázása érdekében eredetileg ide irányítottak volna, most azonban Volhínia felé vették útjukat. Mindennek fényében joggal állapította meg egy olasz parlamenti képviselő: „Az oroszok mentettek meg minket!”

Olaszországban a dél-tiroli offenzíva komoly politikai vihart okozott, amelybe belebukott Antonio Salandra kormányfő. Magyar fül számára kicsit vészjósló módon tizenhárom tábornok és egy ezredes ellen indult hadbírósági eljárás az 1. olasz hadseregen belül. Cadorna drákói szigorát az olasz veszteségek részben megmagyarázzák: negyvenezer, hadifogságba esett katona mellett további ötvenezer harcos dőlt ki a csatasorból. A Monarchia veszteségei kétezer halottra és mintegy negyvenezer sebesültre és betegre rúgtak – a veszteségek jelentékeny részét a természeti elemek okozták.

A hatodik isonzói csata

Cadorna a Monarchia e kiélezett helyzetében, valamint a nyugati antantra nehezedő nyomás csökkentése érdekében, augusztus 4-én ismét támadásra küldte katonáit az Isonzónál. Az olasz hadszíntéren eddig is itt folytak a legvéresebb és legelkeseredettebb küzdelmek: dacára az osztrák–magyar erők sikeres védekezésének a küzdelem itt felőrlő jellegűvé vált, ahol minden négyzetméterért kegyetlen harc zajlott, még az isonzói, „nagyobb” csaták szünetében is. Jú­nius 29-én a Doberdón harcoló VII. hadtest parancsnoka, József főherceg elrendelte a Monarchia által első ízben végrehajtandó gáztámadást, amely az olaszokat felkészületlenül érte. A Monte San Michele tövében megközelítően hatezer gázmérgezett olasz halott feküdt. Bár ez a lépés átmenetileg enyhítette a Monarchiára nehezedő nyomást, utóbb csak az isonzói pokol egy újabb bugyrát tárta fel: ezt követően mindkét fél alkalmazta a harci gázokat.

Az olaszok ekkor már az új harcászati elvek szerint készítették elő a támadást: lövegeik minden korábbinál hevesebb tüzet zúdítottak az osztrák–magyar állásokra, majd ismét rohamra indult az olasz gyalogság. A lövegek terén háromszoros, katonák terén pedig kétszeres erőfölényt élvező támadók erőfeszítéseit ezúttal siker koronázta: a Doberdón már nem sikerült megfékeznie a támadást a Monarchiának, és az arcvonal átszakadt. Az olaszok sikerrel aknázták ki az áttörést, elfoglalva a kulcsfontosságú és eddigre már tömegsírrá alakuló Monte San Michele és Monte Sabbatino csúcsokat, így a fennsík elveszett.

A doberdói harcok ezzel véget értek az első világháborúban, miközben 1917 végéig még hat Isonzó menti csatára került sor – ebben az értelemben szét kell választanunk a magyar köztudatban gyakorlatilag szinonimaként rögzült két helynevet. Az olaszok egyetlen nap alatt nagyobb előrenyomulást és területi nyereséget könyvelhettek el, mint a háború megelőző tizenhat hónapja során! A támadók rövid időn belül elfoglalták a mai olasz–szlovén határon fekvő Görzöt, és innen már csak a comeni fennsík választotta el őket Trieszttől. Érthető volt tehát, hogy ezért igen véres harcokat folytattak, amelyek egészen augusz­tus 17-ig tartottak. Ekkorra kifulladt az olasz támadás. Mindkét fél vesztesége meghaladta az ötvenezer főt, és a Monarchia hadvezetésén eluralkodott a pánik, mivel a még mindig a Bruszilov-offenzíva hatása alatt lévő tábornokokat valósággal megbénította Görz elvesztésének híre. A hatodik isonzói csata következményeit a dualista államnak esélye sem volt felszámolni, mivel tíz nappal később egy újabb ellenség támadta meg a birodalmat annak délkeleti felén: Románia. Ezzel 1916 nyarának válsága, amely mintegy előrevetítette a két évvel későbbi összeomlást, kiteljesedett.

Az a tény, hogy 1916 nyarán egyik fél sem tudta győzelemmel befejezni a délnyugati fronton a háborút, mind Rómára, mind Bécs–Budapestre végzetes hatással volt. A győzelem helyett mind a Monarchia, mind Olaszország kénytelen volt folytatni a felőrlő háborút, amely további hat isonzói csatát eredményezett 1916 őszén, illetve 1917-ben. Az egyre fokozódó hadianyag- és élőerő-felhasználás továbbra sem hozott döntést, és az olaszok nem tudták megismételni a hatodik csatában nyújtott eredményeiket. Végül a németek 1917. évi megjelenése az Isonzó völgyében lezárta az itteni csaták sorát, és a 12. isonzói csata a központi hatalmak fényes győzelmével ért véget, lezárva az itteni összecsapások ekkora már két és fél éves történetét. Bár utóbb ez sem vezetett Olaszország összeomlásához, az 1916. évi belpolitikai válság ismét fellángolt, és alapjaiban rázta meg az olasz alkotmányos monarchiát, amely ezzel visszavonhatatlanul megtette első lépéseit a fasizmus felé.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa