Történelem
Ilyen barátokkal ellenség sem kell
Bangha Béla páter a bolsevizmusnak, a nemzetiszocializmusnak és az új liberalizmusnak egyaránt kérlelhetetlen ellenfele volt
Bangha Béla pap létére katonás, kemény ember volt, és biztosan nem értene egyet azzal, hogy lassan nyolcvan évvel halála után apológiát írok neki. Ennek ellenére mégis megteszem, mert vannak olyan, az ember személyénél nagyobb folyamatok, melyek el tudják torzítani a szónok, író vagy prédikátor emlékezetét. Bangha Béla jezsuita páter, hitvédő és „sajtóapostol” bátran küzdötte meg élete harcait, de még az ő kitartásával és egyenességével sem menekülhetett el a kommunista történetírás rágalmai, az utókor identitáspolitikára építő, színvak ítélete és barátainak életével kapcsolatos hazugságai elől.
Bangha emlékezetének eltorzítása ugyanis nem 1945-től kezdődött, hanem mindjárt halálának évében, 1940-ben, amikor egykori kollégája és barátja, Nyisztor Zoltán jezsuita pap és történész kiadta a páter első életrajzát Bangha Béla élete és műve címmel. Az összes többi, későbbi életrajz – a páter katolikus munkásságát méltató és az őt szélsőségesen elítélő munkák is – mind erre a könyvre épült, s mivel a hazugságok már itt elkezdődtek, azokat rendre át is vették az utókor munkái.
Azaz, hogy nem vehették át – Nyisztor legnagyobb csúsztatása ugyanis nem a hazugságok terjesztése, hanem az igazság elhallgatása volt. Azzal ugyanis minden érdeklődő tisztában lehet, hogy Bangha a liberális, „zsidó” sajtóval szemben – éppen száz évvel ezelőtt – megszervezte a katolikus Központi Sajtóvállalatot (KSV), hogy prédikációk, cikkek és rádióbeszédek tömkelegében ostorozta két fő ellenségét, a kapitalizmust és a marxizmust, s hogy áldását adta az ébredő magyarok szervezetére – szubjektív csodálói szerint maradandó teljesítmények, szubjektív elítélői szerint szörnyű bűnök; objektíven ítélve leginkább szélmalomharc.
Azt viszont nem tudjuk meg a nyilasbarát Nyisztor könyvéből – és következésképp a későbbi életrajzokból sem –, hogy Bangha élete utolsó évtizedében új ellenfeleként a nyilas mozgalmat választotta. Bangha Béla öröksége többszörös torzításon esett át: ellenkező elgondolásból, de nyilasnak próbálták őt beállítani pap-történész barátai és a kommunista történetírók is. Pedig Bangha egy 1937-es cikkében büszkén tekintett vissza arra, hogy „a nemzetiszocializmus világnézeti veszedelmére mi már akkor felhívtuk a figyelmet, amikor Magyarországon semmit sem tudtak a mozgalomról”. Való igaz, hogy az általa szerkesztett Magyar Kultúrában már 1932-ben azt írta a páter, hogy a náci fajelmélet nevetséges és alaptalan bolsevista eszme, ami rövid úton nemcsak a zsidók, de a katolikusok vesztére is tör majd.
A páter elolvasta Adolf Hitler Mein Kampfját, és a könyvről lesújtó véleménye volt: kiábrándító, ellentmondásos, unalmas, hibás, bűzös, demagóg műként jellemezte azt. Mivel Bangha konzervatív katolikusként nem óhajtotta a liberális demokrácia pártját fogni a nácizmussal szemben, ezért érvelése sajátos formát öltött: a nácizmust a liberális individualizmus szülöttének nevezte, a fajiságot, a véreszmét pedig a szekuláris egyénközpontú logika végeredményének, a régi liberalizmust felváltó „új, soviniszta liberalizmusnak”. Bangha azt írta, hogy Hitler faji őrületében a nemzet nem más, mint a „nemzetté bővített én abszolút kultusza”, párhuzamot vonva így a liberális individualizmus és a nácizmus között – ez utóbbi egy vitatható, ám kétségkívül érdekes tétel. Hitlernél „csak egy isten van, s az a nemzet, a vér, a magamfajtákkal kiszélesített én” – írta Bangha.
Mindazonáltal Banghának választ kellett adnia a nyilasok totalitárius és diktatórikus állameszméjére, és ezért – ha nem is a liberális demokrácia, de – a konzervatív, katolikus jogállam szükségessége mellett tette le a szavazatát. „Mintha a világ ráunt volna a szabadság gondolatára” – kezdte a páter Jelszavak uralma című 1938-as cikkét –, mintha „megbabonázta” volna az embereket az eszme, melyet Bangha az „erős kéz,” „totalitarizmus,” „diktátori önkény” és „rendőrállam” szavakkal illetett. Ezekkel szemben a páter egy katolikus körökben talán kevéssé népszerű gondolatot, a hagyományos magyar szabadságeszmét elevenítette fel. Mint írta, a haza végső soron az állampolgári szabadság elvére épül, és ezért a szabadságot eltipró szörnyállam gondolata magától értetődően hazafiatlanság, és nem sokban különbözik a kommunista nemzetköziségtől. Az általa felvázolt állameszme „nem liberális demokrácia” volt, „de nem [is] fasizmus, sem horogkereszt, sem parancsuralom,” csupán a hitéleti szabadság és „a kereszténység védelme a zsarnoksággal s izgatással szemben,” mely „akár vörös, akár barna, akár zöld oldalról jöjjön [is], mindnyájunknak szent ügye”. A páter másutt azt is hozzátette, hogy az efféle államban a parlamentarizmus pajzsa nélküli katolicizmus védtelen marad a fajvédelem és az antiszemitizmus rémeivel szemben.
Az egyetlen hiányzó dolog Bangha írásaiban korábbi antiszemitizmusának felülírása és meggondolása volt. Írt ugyan arról, hogy a zsidó származású katolikusokat meg kell óvni, ám cikkeiben – talán hiúságból, talán büszkeségből, talán mert nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy megingott volna – továbbra is támadta a „zsidó lelkületet”. Az pedig sajnos nem sokat nyom a latban, hogy valaki faji alapon vagy vallási alapon gyűlöli a magyarság zsidó részét, és mindössze a két háború közti antiszemitizmust jellemzi, hogy egy csupán vallási alapon zsidóellenes pap már pozitív kuriózumnak számít.
A páter nyilasellenes tevékenysége persze nem lehetett volna teljes a részletes, pontos és cselekvő ellenhadjárat terve nélkül, és ezért Bangha javaslatot tett a nyilas sajtó betiltására, a nyilas politikusok bebörtönzésére és a nyilas közéleti szereplők bojkottálására. Mint írta, „ellenségeink,” a „római hóhérok” és a „félvad germánok” „legfőbb ereje és fegyvere a tévedés, a hazugság és a bűn,” és ezek ellen kell folytatni a „könyv- és röpiratharcot,” a „prédikációkat katakombákban,” a „tanítást az egyetemi katedrákon”. Bangha legrészletesebb náciellenes értekezése Egy fel nem használt hadsereg című 1939-es írása volt, s a páter sorai – ismerve a náci megszállás és a nyilas hatalomátvétel történetét – látnoki benyomást keltenek: „Az újpogányság nálunk is lehetséges, és máris gyakran mutatkozó támadásaival szemben tehát éppúgy fel kell készülnünk, mintha az ellenség máris a nyakunkon volna, s máris új jelek, nem Krisztus keresztje felé orientálódnának a tömegek. Amikor a vész már beteljesedett a fejünk fölött, akkor úgyis hasztalan minden elővigyázati intézkedés; a gátat nem akkor kell építeni, amikor az árvíz már itt van… akkor későn lesz már arról elmélkednünk, mit kellett volna tennünk, hogy a váratlanul ránk törő újpogány gátszakadást megelőzzük.”
Bangha Béla mindig is büszkén küzdött nézeteiért: ahogy mondta, többre tartott a harcot, mint a „jámbor papolást”. Fenti, korábban fel nem tárt cikkei szerint a páter nemhogy a nyilasok körében mozgott volna a magyar közélet 1930–40-es éveiben, mint ahogyan azt korábban gondolták, hanem egyenesen a legharciasabb nyilasellenes katolikus írók közé tartozott. Bangha helyesen és idejekorán mérte fel a nyilas és nemzetiszocialista veszélyt, és aktív, konkrét, tételes programja volt „az újpogány gátszakadás” leküzdésére. Pontosan tisztában volt az általa megrohant ellenség halálos erejével, ám mint írta, nézeteiért bármit kész volt vállalni, akár „halált [is] a bárd alatt,” „elégést máglyákon”. Munkásságában egyedül a klasszikus antiszemita nézetek megtagadásának és a liberális oldallal való együttműködés felvetésének hiánya fájó, melyek egyértelműbbé tehették volna állásfoglalását az utókor számára. Tekintve a páter örökségét kezelő jezsuita atyák nyilas szimpátiáit, a történeti emlékezet nem jegyezte fel Bangha munkásságának talán legnagyobb, záró fejezetét. w
A szerző történés