Hiába van „jó” és „rossz” pártfogolt, ötven százalék sajnos így is visszaeső

– Mindenekelőtt tisztázzuk: mit jelent a reintegráció, a pártfogás?

– A börtönviselt személy visszailleszkedésének segítése, módja, hogy újra megtalálja a helyét a társadalomban. A tennivaló többirányú. Az úgynevezett reintegrációs gondozás – röviden rg – teljes mértékben az intézeteken belül zajlik, amikor együtt dolgozunk a fegyőrökkel, a nevelőtisztekkel, az osztályvezetőkkel stb. A jogszabályt úgy találták ki, hogy közösen hallgassuk meg azokat a fogvatartottakat, akik a közeljövőben normális életet kezdhetnek. A munka még nem gördülékeny, folyamatos egyeztetésre szorul. Sok mindent megoldottunk, de még sok kérdést kell tisztáznunk. Kormánytisztviselőnek neveznek bennünket, de néhány hónapja már nem a bv országos parancsnokságához tartozunk, hanem az egyes bv-intézetekhez.

– A kiszabadulást megelőzően mennyivel korábban kell elkezdeni a fogvatartottak reintegrációs gondozását?

– Változó. Annak a függvénye, hogy milyen büntetést kapott valaki. Van, akinél egy-két hónap, van, akinél hat hónap, esetleg egy vagy két év. Aki tizenöt évet vagy annál többet ült, azzal a szabadulása előtt két évvel el kell kezdeni a „foglalkozást”. Ezenkívül adva van az úgynevezett külső pártfogás, amely egy másik ügycsoportot jelent. Amikor valaki feltételessel jön ki, és pártfogó felügyeletet rendelnek el számára, a szabadulása előtt nyitunk neki egy aktát, de nem a bv-intézetekben fogadjuk, hanem egy külső irodában, amelyet a gyámügyi és igazságügyi szolgálat bocsát a rendelkezésünkre. Innentől kezdve egyszerűbb a dolog: rendszeresen berendeljük az elítélteket magunkhoz. Jegyzőkönyvezünk, és megkezdődik a pártfogói felügyelet.

– Milyen típusú elítéltekkel hozza össze a sors?

– Nagyon egyszerű az osztályozás, vannak „jó” és „rossz” pártfogoltak. A jó pártfogolt az, aki tisztelettudó, mindig jelentkezik, és végig akarja csinálni a tennivalókat a feltételes alatt. Ez független attól, hogy valaki szegény vagy gazdag családból jön, egy vagy húsz évet kapott. Egyszóval nincs vele gond. Bejár hozzám, elmondja, hogy van munkája, van hol laknia és így tovább. Ebben az esetben az ember úgy érzi, hogy tudott segíteni, és ez a legfontosabb. A kudarc egyrészt az, ha az elítélt nem jár be az irodába, vagy ha megjelenik ugyan egy alkalommal, de aztán többet nem látom. A másik véglet, ha azt akarja: márpedig neki minden kell, segély, menjek utána a papírjainak, írjam meg ezt meg azt, kérjek illetékmentességet a személyi igazolvány elkészítéséhez, és miután az ember sok energiát áldoz rá, egyszer csak azt látja a rendszerben, hogy megint ül.

– Ha az eddigi munkáját összegezi, a sikerélmény több mint a kudarc?

– Sajnos nem. Kevés elítéltnek lehet igazán segíteni. Mert az nem siker, hogy bejönnek az irodába, hozzák a papírjaikat, de valójában nem akarnak a pártfogás részesei lenni. Nem kérnek semmit, csak arra várnak, hogy a pártfogási idő leteljen, s akkor futnak, amerre látnak. Hasztalan azzal próbálkoznunk, hogy olyanokon segítsünk, akik nem akarnak önmagukon segíteni. Nem tolhatok fel senkit a létrán, ha ő maga nem akar feljebb mászni.

– Emberismeretből is vizsgázik a pártfogó?

– Igen, ez nagyon izgalmas feladat, de nehéz kérdés. Ugyanis a dolgok ritkán olyanok, amilyennek látszanak. Még a kifutott tej is habnak álcázza magát. Számos olyan pártfogolt akad, aki arra a mondatra, hogy „ne kövessen el semmit a jövőben”, azt feleli: „én soha többet!” De az ötven százalékuk sajnos visszaeső. Megértem én, hogy megvan bennük a jó szándék, és sok mindent elhiszek nekik, de aztán kénytelen vagyok tudomásul venni a tényeket.

– Április óta egy új reintegrációs forma is létezik, erről szeretnénk hallani valamit.

– Ennek is szép nevet találtak: reintegrációs őrizetnek hívják. Hat hónappal a feltételes szabadlábra helyezés előtt részesülhet benne a fogvatartott. Az veheti csak igénybe, aki börtön vagy fogház végrehajtási fokozatban van, öt évnél nem hosszabb az ítélete, nem erőszakos bűncselekményért kapott letöltendőt, és természetesen ő maga is akarja. Ebben az esetben a büntetés-végrehajtási bíró reintegrációs őrizetbe helyezheti, ami azt jelenti, hogy a munkakörnyezetében dolgozhat, élhet, és a hatodik hónap végén, az utolsó napon vissza kell mennie a börtönbe, hogy az elektronikus eszközt – amelyet egyébként lábperecnek hívunk – visszaadja. A reintegrációs őrizet előtt a pártfogó környezettanulmányt készít, és a bv-bíró ennek alapján dönti el, hogy a környezet, a család, a légkör alkalmas-e az elítélt befogadására.

– A megfigyelési eszköz hogyan működik?

– Műholdvevő segítségével. Számítógéppel rögzítik, hogy a fogvatartott milyen területeket érinthet. Elviheti az óvodába, az iskolába a gyerekét, elmehet a munkahelyére és így tovább. A jelnek a kijelölt helyszíneken meg kell jelennie. Vannak extrém esetek, amikor a fogvatartottat például elüti egy autó, s ilyenkor a pártfogó ellenőrzi, hogy mi történt. Gond lehet az is, ha történetesen nincs a lakásban áram. Tudniillik a lábperecet mindennap fel kell tölteni. Az elítélt lábára helyezik, tusolhat is vele, de a kádból vagy a medencéből már nem ad jelet. Drága, több mint egymilliós eszközről van szó, amely azonban húsz-harminc évig is hasznosítható. A pártfogoltakért mi vagyunk a felelősek, a reintegrációs őrizetért az adott bv-intézet.

– Hogy érzi, a pártfogói munkát mindenki támogatja a bv-intézetekben?

– Azt hiszem, igen. Ugyanakkor a pártfogói felügyelet a büntetés-végrehajtásban idegen test. Civil dolog. Mi nem tartozunk a fegyveres erőkhöz, másrészt pedig problémamegoldással foglalkozunk, és sokat dolgozunk külső területen. A büntetés-végrehajtás pedig zárt falak között zajlik. Más a szemlélet. Viszont úgy érzem, hogy sok támogatást és segítséget kaptunk és kapunk, megbíznak bennünk. Ráadásul kiemelt feladatot végzünk. A pártfogói felügyelet viszonylag drága mulatság. Sok helyszínt keresünk fel, rendszerint autóval, ezt is ki kell fizetni, a telefonhívásainkat, a ruhát, a cipőt.

– Női pártfogók is vannak?

– Vannak, de véleményem szerint nagyobb a tisztelet a férfiakkal szemben. Azt tapasztaltam, hogy az elítéltek sokkal inkább elfogadnak egy férfi pártfogót, és tiszteletlenebbek a nőkkel szemben. Egy nőnek nehezebb a dolga velük. Álmaim pártfogásában az szerepel, hogy egy nagyon megnövelt létszámú csoport végzi ezt a munkát. Amíg iparosként működünk, amíg nagy a teher, s amíg egy-egy pártfogóra sok elítélt jut, addig az eredmény sem olyan, amilyet remélünk. A Budapesti Fegyház és Börtönben négy pártfogóra ötszáznyolcvan elítélt jut. Rossz az összehasonlítás, mert más a büntetés-végrehajtási rendszer, de Hollandiában például egy pártfogóra négy fogvatartott jut. Igaz, ők civilszervezetek munkatársai. De itthon is az elítéltek szemében „pártfogó urak” vagyunk, a börtönszleng szerint pedig „porfogók”.

---

A pártfogók felvételét komoly eljárás előzi meg

Schmehl János bv. dandártábornok, az országos parancsnok biztonsági és fogvatartási helyettese: Évtizedek óta fennálló igény volt a büntetés-végrehajtási szakma részéről, hogy a pártfogók a bv szervezetén belül működhessenek, és ily módon eredményesebben segíthessük az elítéltek visszailleszkedését, valamint a bűnismétlés megelőzéséből is jobban kivehessük a részünket. Éppen ezért komoly pályáztatási eljárás előzi meg a pártfogók felvételét. Akik korábban szociális munkásként dolgoztak, előnyben vannak, de az a harminc, akikkel megállapodtunk – a számuk most országos szinten ötvenre emelkedett –, zömében hasonló munkát végzett, és így került át hozzánk. A kezdet nyilvánvalóan nem problémamentes, mivel eddig nem dolgoztak zárt körülmények között. Az intézeteken belüli biztonsági rendszabályokat maradéktalanul be kell tartaniuk. A felvételi elbeszélgetés jóval több, mint hogy megtudjuk, mi az illetők végzettsége, érdeklődési köre, tárgyalási képessége. Rendkívül fontos, hogy érzékenyek legyenek azokra a problémákra, amelyekkel találkoznak. A pártfogó felügyeleti státusokat a bűnözési térkép alapján osztottuk el. Jelenleg 3500 elítélt kap pártfogót. Nem ritka, hogy egy-egy pártfogónak 150–200 üggyel is kell foglalkoznia. Ez nagyon sok, de nem megoldhatatlan feladat, és a helyzet reményeink szerint csak javulni fog. Közel kilencven reintegrációs őrizetest tartunk nyilván, de ha ez a jogintézmény kiteljesedik, akkor akár százötvenre is nőhet a számuk. Számos példa mutatja Európában, hogy a reintegráció sokat lendíthet a börtönviselt emberek helyzetén. Ha segíteni akarunk nekik, gyorsan kell cselekednünk, mert az idő röpül. Egyetlen lehetőséget sem szabad elszalasztanunk, hiszen ezt az utat még egyszer nem lesz módunk végigjárni.