Egy rendíthetetlen magyar arisztokrata küzdelmes élete

Gróf Apponyi Albert Kandó László festményén (Forrás: Wikipédia)

Ki volt ez az ember, akit utolsó útján össznemzeti gyász vett körül, de akinek alakja napjainkra teljesen kiesett a nemzeti emlékezetből? A magyar országgyűlés tagja, korábbi képviselőházi elnök, vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki több mint ötven éven keresztül a jászberényi választókerületet képviselte a parlamentben.

Nehezen indult Apponyi Albert politikai pályafutása. Édesapja a feudális Magyarország utolsó kancellárja volt az 1848-as forradalom előtt. Nevének népszerűtlenségét és konzervatív nézeteit fia is megörökölte, ami megnehezítette kibontakozását. A dualizmus első szakaszában a szabadelvű erőket tekintette a közvélemény a nemzeti érdekképviselet letéteményeseinek. A konzervatívoknak a reformkori rossz emlékek keltette hátrányt kellett ledolgozniuk, hogy ne a bécsi politika szolgalelkű kiszolgálói-nak tekintsék őket. Apponyi közel két évtizedet töltött ezzel a feladattal. Csak Tisza Kálmán miniszterelnökségének végén tudott olyan meghatározó tényezővé válni az ellenzéki Apponyi, hogy már esélyes lett a kormányfői kinevezésre.





Ellenzékből a kormányba

Hogy a király soha nem nevezte ki Apponyi Albertet a budapesti kabinet élére, annak az húzódott a hátterében, hogy a 67-es kiegyezési rendszert folyamatosan kritikával illette, a közös hadsereggel kapcsolatban magyar nemzeti kívánalmakat támasztott. Úgynevezett „alvó jogokat” magyarázott bele az 1867-es kiegyezés értelmezésébe, amelyek bevezetése felfogása szerint nem érintették annak lényegét, de általa a nemzeti követelmények teljesülhettek volna. Tette mindezt annak ellenére, hogy értésére adták: az uralkodó szemében a kiegyezési rendszer és azon belül is a közös haderő érinthetetlen szent tehénnek számított. Tisza Kálmán is korábbi programja „szögre akasztásával” szerezte meg Ferenc József bizalmát, és így lett a korszak meghatározó miniszterelnöke.

Amikor az uralkodó 1894 végén egy audiencián hasonló feltételek mellett felajánlotta a kabinetelnökséget, Apponyi elutasította a lehetőséget – ragaszkodott elveihez. Ilyen jellegű gesztusai növelték tekintélyét, de a nyílt szavazásos, cenzusos választójog nem tette lehetővé, hogy képviselőházi választásokon pártformációi megszerezzék a kormányalakításhoz szükséges többséget. A korabeli magyar parlamentáris hagyományok gyengeségét és Apponyi saját integráló, pártszervező képességeinek korlátját mutatja, hogy soha nem volt képes 80-90 jelöltnél többet kiállítani egy választáson, miközben a kormányalakításhoz több mint kétszáz képviselő egyetértő, közös akaratára volt szükség.

A rendszerellenes függetlenségi és 48-as ellenzék a kormányalakítás lehetetlensége miatti elkeseredésében többször is a parlament törvényes működését ellehetetlenítő obstrukcióval buktatott kormányokat. Tisza István első miniszterelnöksége idején az alkotmányosság szempontjából megkérdőjelezhető módon akart véget vetni az obstrukciónak. Ennek hatására a 67-es ellenzéki Apponyi – aki katonai követeléseivel már egy ideje közeledett a 48-as nézetekhez – nyíltan átlépett a kossuthista táborba. Számára is meglepetést okozott, amikor az 1905-ös választást a függetlenségiek megnyerték és a harminc évig kormányzó Szabadelvű Párt elvesztette többségét.

Ferenc József király a kialakult helyzetet nem fogadta el, nem volt hajlandó a többséget szerző rendszerellenes 48-asok kormányalakításához hozzájárulni. Egy évig tartó politikai kísérletezés és nemzeti ellenállás után kompromisszum született, amelynek kivívásából Apponyi is kivette a részét – a 48-asok végül szögre akasztották programjukat. Az új kormányban a vallás- és közoktatásügyi tárca vezetésével bízták meg a grófot.

Kultuszminiszterként három irányban fejtett ki tevékenységet.

Első lépésben az elemi népiskolai oktatás fejlesztésére koncentrált. Erősítette a tanítóképzést, franciaországi színvonalra emelte a tanítói fizetéseket, átültette hazai környezetbe a legmodernebb nyugat-európai pedagógiai elveket, növelte az iskolák számát, bővítette a meglévőket. Ingyenessé tette a közoktatást, amelyet évtizedekkel korábban már Eötvös József is tervbe vett. Kongruatörvényében fizetésemelést nyújtott a katolikus alsópapságnak és valamennyi törvényesen bevett vallásfelekezet segédlelkészének. Hívő és elszánt katolikusként mindig megtalálta a közös hangot a klérussal, tárcavezetése idején volt a katolikus egyház és a kormányzat között a legkiegyensúlyozottabb az együttműködés.

Egyház- és oktatáspolitikai jogalkotásait minden fontosabb esetben összekötötte annak igényével, hogy az országban élő nemzetiségiek elsajátítsák a magyar nyelvet. A nacio-nalizmus korában természetesnek számított ilyen jellegű igyekezete, a magyar parlament ujjongva támogatta javaslatait, miközben a nemzetiségiek asszimilációnak tekintették törekvéseit. A jogszabályok a nemzetiségi gyermekek gyenge magyartudását az iskolafenntartón és a tanítón kérték számon, büntethették és ellehetetleníthették mindkettőt. A magyar állam illetékes szervei éltek is ennek eszközeivel.





Pacifistából lett háborúpárti

A Szent István-i Magyarországot az első világháborús vereség után feldarabolták. A dualizmus korában alapvetően ellenzéki Apponyi is feltette magának a kérdést, hogy a hadsereggel kapcsolatos és a – miniszterként vitt – nemzetiségi politikája mennyiben felelős az Osztrák–Magyar Monarchia és benne Magyarország széthullásáért? Az idős, mindig derűs szemléletű ember felmentést adott önmagának.

Később nem dicsekedett vele, de támogatta Károlyi Mihály kormányzatát, majd a katolikus érdekek védelmében leült tárgyalni a hatalomra kerülő kommunistákkal, hogy később meneküljön előlük.

A Horthy-kor hajnalán népszerűsége miatt felmerült mint miniszterelnök-, majd kormányzójelölt, mivel a demokratikus elvek híveként ragaszkodott a szétesett ország és társadalom jogállami módon való újjászervezéséhez.

A következő években a parlamentben a demokratikus jogok, a szociális érzékenység és a legitimizmus konszenzusra törekvő konzervatív irányzatát képviselte. A bethlenista vezetés igyekezett a népszerű ember politikai tevékenységét korlátok közé szorítani, de egyben fel is használta a revizio- nista propagandába.

De nem csupán a belpolitika teátrumában szerepelt, hanem nemzetközi fórumokon is. Az 1890-es évek közepétől tagja volt a pacifista eszméket hirdető Interparlamentáris Uniónak. A gyarmatosítás, flottafejlesztés, a tömeghadseregek szervezése korában, amikor a nagyhatalmak közötti súrlódások gyakoriak voltak a nyersanyagkészletek megszerzése, a kedvezőbb kereskedelmi pozíciók kivívása végett, kibontakozott egy nemzetközi békemozgalom, amely a háborús konfliktusok elkerülése érdekében olyan nemzetközi intézményeket és jogot akart alkotni, amely az államok közötti vitákat tárgyalóasztal mellett és döntőbíráskodással kívánta megoldani, hogy elkerüljék a vérontást. Az unió tagjaként a több nyelven kiválóan beszélő gróf nagy hatással kampányolt a pacifista elvek térhódítása érdekében.

Mégis háborúpárti lett, mikor az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, miáltal kitört az első világháború. Ellenzéki mivolta ellenére támogatta a Tisza-kabinetet, hogy a harcok a németek vezette központi hatalmak győzelmével érjenek véget. A háború idővel a Habsburgok birodalmának, ezen belül Magyarország területi integritásának megőrzéséért vívott küzdelemmé változott. Ezért a korábbi pacifista gróf még a korlátlan tengeralattjáró-háború bevezetésével is egyetértett.

Az első világháború után a magyar békedelegáció az ő elnökletével utazott Párizsba. Itt mondta el a győztes antantállamok vezetői előtt híressé vált védőbeszédét, amikor szembesült a területi követelésekkel. „Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.” Úgynevezett védőbeszéde a kibontakozó magyar revizionizmus alapeszméit foglalta össze. Nem Apponyi felelőssége, hogy a győztesek nem voltak hajlandók a békefeltételek módosítására. Ausztriával és Németországgal már 1919-ben békét kötöttek, amikor a Tanácsköztársaság miatt Magyarország meghívót sem kapott a tárgyalásokra.





A Nobel-békedíj jelöltje

Apponyi haláláig Magyarország fődelegátusaként működött a Genfben székelő Nemzetek Szövetségénél. Olyan ügyeket képviselt a közgyűlés előtt, amelyekkel az idegen államok impériuma alá került magyarok érdekeit lehetett védelmezni, illetve Csonka-Magyarország kisantant tagjaival szembeni pozícióit erősíthette.

A revízió és a pacifista eszmék terjesztése miatt 1911-től öt alkalommal jelölték különböző magyar egyetemek Nobel-békedíjra.

A Horthy-korban a revíziós gondolat mentén kultusz bontakozott ki Apponyi személye körül. Hetvenötödik, nyolcvanadik és nyolcvanötödik születésnapját országszerte megünnepelték, több mint száz település tüntette ki díszpolgári címmel, az állam kastélyt ajándékozott neki, a képviselőház miniszterelnöki nyugdíjat szavazott meg számára, hogy megírja emlékiratait.

A katolikus, konzervatív, nacionalista, revizionista főúr alakját 1945 után rövid idő alatt feledésre ítélték, de a rendszerváltás után sem tért vissza a köztudatba.

Nemzeti elkötelezettsége előtt tisztelgett a kései utókor, amikor 2015-ben posztumusz Magyar Örökség díjban részesítették, az Országház épületében pedig egy tanácstermet neveztek el róla.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa

FESTMÉNYÉN (FORRÁS: WIKIPÉDIA