Az embereknek missziójuk van

A generációkat felnevelő Szabad tanár úr (Forrás: Wikipedia)

Ezerkilencszázötvenötben már nagyon szorongatták, hogy legyen a párt tagja, de Szabad György azt válaszolta, hogy individualista; éppen ezért nem biztos, hogy alá tudná vetni magát a kollektíva döntéseinek. Érzékeltették vele, hogy a pártbizalom megvan, de Szabad György ellenállása „megrendítette őket”. Ekkor hangzott el a zsarolásnak tetsző mondat: noha az állások nincsenek a párttagsághoz kötve, csak akkor fogják felkérni egy bizonyos munkakör betöltésére, ha az álláspontjában változás áll be… 1956-ban tudta meg, hogy I. Tóth Zoltán történész, az ELTE dékánja őt is megnevezte azok között, akik kitűnő dékánhelyettesek lehetnének.

A forradalmi napokban kapcsolódott össze az élete I. Tóth Zoltán mindennapjaival, aki 1956. október 25-én, a Kossuth téri sortűz során vesztette életét. De már 1956. március 15-én a Kolhoz Kör vezette diákcsoport kisebb tüntetést szervezett, majd egy nagyobbat október 6-án, a Rajk-újratemetést követően. „Az ott jelen lévők közül Varga Jánossal és I. Tóth Zoltánnal kiváló volt a kapcsolatom, amit az összejövetel csak tovább erősített” – olvashatjuk Szabad György vallomását az interjúban.

„Együtt kellett volna mennünk”

A Kossuth Lajos tér déli oldala azon a tragikus októberi napon (Forrás: Fortepan)
Akkor is együtt voltak, amikor október 23-án engedélyezték az egyetemi ifjúság békés felvonulását. „Azt akartuk elérni, hogy a legjózanabbnak tartott gyerekekkel mi magunk az oszlop élén próbáljunk haladni, éppen azért, hogy az egyetem részéről hangsúlyozzuk a menet hivatalos jellegét, és amennyire csak lehet, tegyük rendezetté azt.”

Váci utca, Kossuth Lajos utca, Kiskörút, Madách tér, Margit híd, Bem-szobor – ismerős az útvonal, ahol végighaladnak. Szabad ezután nem megy el a Rádióhoz, hanem visszatér az egyetemre. Október 24-én: telefonon megállapodnak I. Tóth Zoltánnal, hogy másnap reggel közösen, egy küldöttséggel elmennek az Akadémia utcai pártházba, és magukkal viszik a diákok követeléseit. Csakhogy… Október 25-én lövöldözés tör ki Szabad Györgyék szomszédságában, akik a Szemere utcában, az ottani tiszti házak egyikével szemközt laknak. A lövöldözésre a tiszti házakból egy különítmény jelenik meg, és azzal a felkiáltással, hogy fegyveresek rejtőznek valahol, minden kaput lezárnak. Se ki, se be. Ezután kezdődik a Kossuth téri vérfürdő. Szabad György egész nap nem hagyhatja el a házukat!

„Mondtam, hogy nekem feltétlenül be kell mennem az egyetemre – idézte fel emlékeit. – Olyanok a mostani viszonyok, hogy úgysem tudnék eljutni az egyetemig! – volt a válasz. – De a küldöttséggel kell… – Semmi küldöttség! – Mondhattam akármit, nem engedtek elmennem. Próbáltam telefonálni az egyetemre, de nem értem el senkit. I. Tóth Zoltánnal előző nap beszéltem utoljára, és nagyon rossz érzésem volt. Együtt kellett volna mennünk, de én mégsem megyek…

Másnap tudtam meg a tragédiát. A Kossuth téri lövöldözésnek mintegy a folyományaként, a Pártközpont felé tartva az Akadémia utcában kaptak egy sorozatot és I. Tóth Zoltánt halálos lövés érte. Én, a szoros baráti viszonyunkra való tekintettel, alighanem közvetlen mellette mentem volna…”

Hogy pontosan hogyan történt I. Tóth Zoltán halála, erre vonatkozóan 1995–96-ban Nagy J. Lamberttel interjút készítettünk Hanák Péter Széchenyi-díjas történésszel, az MTA tagjával és I. Tóth Zoltán fiával. Álljon itt ezekből az interjúkból egy-egy részlet.

„Hanák Péter: – …a harcok során én is megsebesültem – mellettem halt meg I. Tóth Zoltán barátom – és kórházba kerültem. […] Átmentünk a Vigyázó Ferenc vagy a Zrínyi utcán, de valószínűleg az előbbin. Tudniillik a Nádor utcát lezárták, egészen az Arany János utca magasságáig. De mi még az Arany János utca előtt átmentünk a Roosevelt térre, s akkor ott megint le volt zárva az Akadémia utca. Szovjet és magyar vegyes őrség állta az utunkat. I. Tóth Zoltán igazolta magát, elmondta, hogy dékán, s közölte: felküldték a pártközpontba, a már ott lévő küldöttségek után. Ez hatott.

– Meddig álltak a szovjet tankok és páncélozott járművek az Akadémia utcában?

– Majdnem egészen a Kossuth térig. Körülbelül a Széchenyi utcától végig. Mi pár perccel tizenegy óra előtt érkeztünk meg, de akkor már nem engedtek be. Hiába mondta I. Tóth Zoltán a kapunál lévő ávósoknak, hogy mi ugyanahhoz a delegációhoz tartozunk, amelyik már bent tartózkodik, hogy a pártközpontban van a rektor is, semmi sem hatott rájuk.

– Ez érthető is, hiszen folyt Mikojanékkal a tárgyalás.

– Kérem szépen, akkor mi félreálltunk, és kisvártatva – bár az időérzéke nem pontos az embernek – nem telt bele öt perc, amikor kijött egy szovjet tiszti csoport… arra az egy szóra tisztán emlékszem, ami elhangzott: »sztreljaty, sztreljaty!« Felszólító értelemmel: Lőni! A következő pillanatban előrehúzódtak a tankok… Én először voltam ilyen közel életemben harckocsihoz, állíthatom: félelmetes látvány! Előrehúztak húsz–harminc métert, s akkor hangzott el a tüzelni vezényszó… Döbbenten hallottuk, hogy lőnek. Nem a Parlament épületét vették tűz alá, hanem a teret. […] Az embernek a fülét megüti a szó, amelyet ismer. A »sztreljaty«-ra biztosan, határozottan emlékszem. Azt nem lehet elfelejteni! Amikor tíz–tizenöt perc múltával a tűzszünet bekövetkezett, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk, s csak toporogtunk. Eközben hirtelen felbukkant a Zoltán utcából egy magyar különítmény, most már tudom, hogy határőrök, és a fejünk fölött nagy lövöldözésbe kezdtek. Még egyszer: mi azt hittük, hogy felkelők. Honnan tudtuk volna, hogy nem azok? [Pécsi határőrök voltak, akik a pártközpont védőire tüzeltek! – K. A.] Az első pillanatban nem fájt a sebem, amit a gránát okozott, de azt mondtam, Zolikám, itt nem maradhatunk, mert vagy letaposnak minket, vagy a kézigránáttól halunk meg.

„Több lövedék volt Zoltánban”

– Kívülről vagy belülről lőtték le I. Tóth Zoltánt?

– Nem tudom, de az biztos, hogy az Akadémia utca 17. bejáratánál.

– Az is lehet persze, hogy gellert kapott golyótól halt meg. Ez végzett vele.

– Nem, nem egy golyó volt. A boncoláskor több lövedék volt Zoltánban. Több.”

Kérdés ifjabb Tóth Zoltánhoz:

„– Tudomása szerint az édesapja mitől halt meg?

– Egy nyolcas alakú lyuk volt a homlokán. Pont középen. A ravatalon láttam ezt a sebet rajta. […] Utóbb kiderült, hogy a holtestét a Kossuth téri halottakkal együtt elszállították. Egyébként elgondolkoztató, hogy gondosan ki is fosztották. Nem tudom, hogy mások vonatkozásában ez a motívum ismétlődött-e… Viszont megmaradt és ma is megvan az a nagy, disznóbőr aktatáskája, amellyel otthonról elment, és amelyben az egész, nagyon jellemző – általunk tisztelettel és ismerettel kezelt – összetételű egyetemi holmija volt: az illúzió kedvéért valamiféle kutatási anyag, amihez soha nem jutott hozzá, továbbá egy Parker töltőtoll, amire nagyon büszke volt. […]

– Vajon érte-e másutt is lövés az édesapját?

– Nem tudom, de a drámának volt még egy folytatása. Az történt ugyanis, hogy a megtalálása után még egyszer elveszett, és újabb tortúra várt anyámra.”

Vajon Szabad György hogyan élte meg I. Tóth Zoltán halálhírét? Tudomásunk szerint sosem kérdezték, sosem vallott erről. Nem tartozott az „utólag bölcsek” és a „ha történészek” táborába, de a Pavlovits Miklósnak adott interjúban a három pontok is érzékeltetik a megrendülését. Arról nem beszélve, hogy I. Tóth Zoltán közelében a szellem üdítő léghuzatát érezhette.

Egy pótolhatatlan ember

Sok gondolat született arról, hogy vajon a sors (vagy a Teremtő) alakítja az ember életét. Örök kérdés marad, hogy vannak-e vagy nincsenek véletlenek és mindenkinek kiosztják születéskor a szerepét? Nem irányíthatjuk, hogy mi történik velünk, de azt igen, ahogyan reagálunk rá. Ami az aforizmák közül leginkább illik Szabad Györgyre, azt Jókai fogalmazta meg ekképpen: „Az embereknek missziójuk van. Vannak emberek, akiknek a sors azt parancsolja, hogy éljenek. Ki tudja, mire tartogatja őket.”

A válasz egyértelmű. Szabad Györgyöt egyebek mellett arra tartogatta a sors – és itt megint Kövér Lászlótól idézünk: „Ma már… pontosan tudjuk, hogy a rendszerváltoztatás korszakalkotó munkájában pótolhatatlan legyen.”

S ha már jelzőkben gondolkodunk, tegyünk alakjához újabb jelzőket a kortársak tollából. Kónya Imre politikus: „Az Antall József halálának másnapján a parlamentben elmondott búcsúbeszéde kivételével nem emlékszem olyan felszólalására, amelyet papírból olvasott volna fel…” Borsi-Kálmán Béla történész, műfordító, diplomata: „…nyitott, kíváncsi, empatikus, szerfelett rokonszenves személyiség volt, fürkésző szemmel vizslatta: kiben mi lakozik, s rendkívül okos emberként ehhez szabta mindenkori viselkedését.” Erdmann Gyula levéltáros, történész: „Lenyűgöző előadásait – melyeket csakis fejből tartott – tökéletes felkészültség, széles körű forrásismeret, a kiemelkedő történeti személyiségek iránti tisztelet, értelmi gazdagság és emelkedett érzelmek jellemezték.”

Állítólag az istenek játszanak az emberek sorsával. De hogy pontosan milyen játékot játszanak, azt csak találgatni lehet. Persze, vannak szabályok. Tudjuk, hogy igenis vannak szabályok. Csak bizakodni lehet abban, hogy az istenek is ismerik a szabályokat.