Történelem

A világháború 1944 tavaszán érkezett meg hazánkba

Hetvenkét évvel ezelőtt szállta meg a német hadsereg Magyarországot – A tragikus következmények hamarosan világossá váltak

A második világháború borzalmai nagyrészt 1944 tavaszáig elkerülték Magyarország lakosságát. Hetvenkét évvel ezelőtt, 1944. március 19-én azonban tíz hadosztálynyi német haderő néhány óra alatt megszállta Magyarországot.

német harckocsizók 20160318
Pihenő német harckocsizók, két magyar tiszt és a rettegett Tigris II Budán, 1944-ben (Forrás: Wikipedia)

Bár Horthy kormányzó a helyén maradt, és március 23-án – a német ultimátumnak engedve – kinevezte a némethű Sztójay-kormányt, vitathatatlan, hogy Magyarország 1944. március 19. után éppúgy nem volt többé szabad és független állam, ahogy az 1945-ös szovjet megszállás után sem volt az.

A második világháború utolsó előtti évében, 1944 elején több szövetséges bombatámadás érte Bulgáriát, Szófia bombatölcsérekkel szabdalt utcái siralmas látványt nyújtottak. Eközben Budapesten mintha kizökkent volna az idő, úgy is tűnhetett tán, hogy a naptárak fejléce még a békeévek valamelyikét mutatja. Esténként színházba mentek az emberek, a közelgő tavasz ki is csalogathatott sokakat a Duna partjára. A budapestiek még alig gondoltak arra, milyen borzalmas események zajlanak majd egy éven belül a folyó két oldalán elterülő gyönyörű városban. Az Európa más tájai­ról érkező hírek természetesen okot adhattak komor hangulatra, mégis Budapesten egymást követték még a diplomáciai fogadások, és úgyszólván a békeidők hangulata uralkodott.

A szófiai magyar követség pusztulása és az épp ott tartózkodó munkatársak halálhíre nem volt képes különösebben felzaklatni a közvéleményt, amely csak keveset tudhatott arról, milyen titkos diplomáciai manőverekkel próbálja elérni Kállay Miklós miniszterelnök, hogy Magyarországnak ne kelljen hamarosan hadszíntérré válnia. Egyet mindenki tapasztalhatott azonban: nem hullottak bombák hazánkra, miközben Berlinben egymást érték a légiriadók. Arról sem tudhattak a főváros lakói, hogy látszólagos nyugalmuk órái már meg vannak számlálva, mivel az angolszász szövetséges hatalmak februárban elvi döntést hoztak Magyarország stratégiailag fontos területeinek bombázásáról.

Hitler, bár kétségtelenül felingerelte Kállay miniszterelnök politikája, jó ideig nem tervezett fellépést Magyarországgal szemben. Bár 1942-ben – ahogyan azt akkor Sztójay Döme berlini követ, későbbi miniszterelnök nyomatékosan hangsúlyozta jelentéseiben – az úgynevezett „zsidókérdés” immár „aktuálissá” vált, és emiatt a magyar kormányt utóbb fel is szólították a már érvényben lévő zsidótörvényeket felülmúló intézkedések meghozatalára, felvetve a deportálások szükségességét, Kállay a vonatkozó német jegyzéket elutasította, fellépve a németek által megszállt európai területeken élő magyar állampolgárságú zsidók érdekében is. Mindez persze negatív megítélést vont ugyan maga után Berlinben, mégsem járt azonnali következményekkel. 1943 áprilisában, hivatalos megbeszéléseik egyikén a Führer szembesítette Horthyt az angolszász irányban tett magyar tapogatódzásokról szerzett értesüléseivel, a német vezérkar azonban ezután sem tett előkészületeket az ország megszállására.





A Margaréta terv és a Nyugat

Az 1943-as esztendőben két ízben is vizsgálódott Budapesten a német Külügyi Hivatal fontos tisztségviselője, Edmund Veesenmayer, aki a délkelet-európai kisállamok gazdasági és politikai függőségbe vonásának, a bábállamok létrehozásának ekkorra valóságos szakértőjévé lépett elő. Jelentései mértékadó módon befolyásolták a későbbi német döntéseket, azonban az is kitűnik belőlük, hogy Berlin elsősorban egy belső, másként szólva „evolúciós” megoldásban volt érdekelt. Arra törekedtek, hogy a német győzelemben bizakodó, a zsidóság viszonylag tűrhető helyzetét is kifogásoló politikai erőkkel együttműködésben, lehetőleg külső beavatkozás nélkül buktassák meg a regnáló magyar kormányt. Ez az elképzelés illúziónak bizonyult, ugyanis a Horthy kormányzó bizalmát élvező Kállay helyzetét parlamenti úton vagy a közvélemény befolyásolása által nem lehetett megingatni. Bizakodni azonban mégis lehetett abban, hogy a szovjetektől való félelem, az angolszászok megjelenésének elmaradása és politikai garanciáinak értéktelensége idővel a Duna mentén is megfordítja majd a politikai széljárást.

Hitler régóta tudatában volt ugyan annak, hogy a magyar kormány célja – ahogyan ő maga fogalmazott – az, hogy „olcsón veszítsen”, 1943 kora őszéig mégsem vette komolyabban fontolóra Magyarország megszállását. Mussolini bukása és az olaszok elvetélt átállási kísérlete azonban fontos tanulságokkal szolgált. Ezután Hitler hangsúlyozta, hogy feltétlenül el kívánja kerülni egy hasonló „disznóság” megismétlődését. Így a német Wehrmacht vezetési törzse 1943 szeptemberében utasítást kapott egy Magyarország megszállására vonatkozó hadműveleti terv kidolgozására. A hónap végére készen állt a Margaréta („Margarethe”) fedőnévvel ellátott terv. Egyelőre azonban, további politikai döntésig, a terv még a fiókban maradt.

A következő év, 1944 elején előállt az a fronthelyzet, amely mellett az angol–amerikai fölényre alapozó, a szovjetek Kárpát-medencén belüli megjelenését ugyanakkor elkerülni kívánó, úgynevezett angolbarát politika zsákutcába jutott. Egyelőre nyoma sem látszott azonban németbarát politikai fordulatnak, miközben Románia és Finnország kiugrási erőfeszítései felgyorsulni látszottak, e folyamatokat pedig az ellenfél propagandája rendszeresen ismertette. A merész lépésektől a kisállamokat visszatartotta a szovjet fennhatóságtól való rettegés, így lényegében Németország védőpajzsa mögött próbálták egyengetni a saját jövőjük felé vezető utat.

A náci Németország délkelet-európai hátsó udvarában 1940-től kényes egyensúly állt fenn mind politikai, mind gazdasági, mind pedig katonai és stratégiai értelemben. A britek – korábban is inkább csak Churchill által szorgalmazott – balkáni partraszállási tervei papírkosárba kerültek ugyan a teheráni konferencia döntései következtében, ezzel azonban Magyarország jelentősége korántsem vált elhanyagolhatóvá. Német szempontból a „magyar térség” jelentette az összeköttetést a Balkán erőforrásai felé, de éppúgy a román kőolajmezők vagy a keleti front déli szárnya irányában is. Akár a legcsekélyebb zavar Magyarországon jelentős mértékben járulhatott hozzá mind a szovjetek, mind pedig – a küszöbön álló észak-franciaországi partraszállás (Overlord) érdekeit tekintve – az angol–amerikai hadműveletek átütő sikeréhez. Svájcban jó ideje folytak már bizalmas eszmecserék Allen Dulles (az amerikai stratégiai hírszerzés európai kulcsembere, a CIA későbbi igazgatója) és a magyar kormány képviselője (Bakach-Bessenyey György követ) között. Az amerikai fél 1944 elején új ütemet kezdett diktálni, fokozódó nyomással ösztönözve Kállayt kiugrási lépéseinek felgyorsítására. Hasonló nyomást érzékelhettek a magyar kormány képviselői valamennyi tárgyalási színtéren Lisszabontól, Stockholmon át egészen Isztambulig, ahol a magyar vezérkar képviselője is kapcsolatba került az amerikai titkosszolgálati tényezőkkel. Bár a titkos hálók mindegyikének jelentőségét, valamint a magyar kormány aktuális szándékait nehéz volt Berlinből megítélni, mégis egyértelművé vált, hogy a béketapogatódzások folyamata minőségileg új szakaszba lépett. A kedvezőtlen politikai hatásokon túl immár katonai síkon jelentkező következményekkel kellett számolni.

Az angolszász hatalmak abban voltak érdekeltek, hogy előidézzék Magyarország és Románia mihamarabbi kiugrását, tekintet nélkül arra, hogy mindez milyen következményekkel jár. A politikai fordulat sikere vagy sikertelensége az angol–amerikai szempontok alapján irreleváns volt, mert a Magyarország megszállására felvonultatott német erőket másutt – elsődlegesen a nyugati partraszállás várható helyszínein – kellett Hitlernek így nélkülöznie, nem meglepő tehát, hogy a magyar diplomácia képviselőivel tárgyaló személyek is ennek megfelelő utasításokat kaptak Washingtonból vagy épp Londonból. Svájcban megegyezés született arról, hogy az amerikaiak ejtőernyősöket küldenek különleges összekötő szereppel Magyarországra. A máig homályos „Veréb-misszió” tagjai szerencsésen földet értek ugyan, de érkezésükről Berlinben már előzőleg értesültek, s később ezt Ribbentrop különösen fontos indokaként jelölte meg Magyarország megszállásának (egyébként hasonló brit misszió érkezett Romániába is).





Horthy Hitler csapdájában

Annak fő indító oka azonban, hogy Hitler február végén sürgősnek látta végre is hajtani a Margaréta tervet, az volt, hogy a keleti front déli szárnyán, főleg Galíciában, válságos helyzetbe került a frontot tartó német haderő, ezzel párhuzamosan Románia kiugrásától lehetett tartani, a magyarok pedig folyamatosan a keleti front mögött tartózkodó megszálló alakulataik visszavonását kívánták elérni. A bizonytalanság Berlin számára nem volt tovább tűrhető.

A művelet részleteiben, valamint időpontjában sok változtatás következett be, míg végül a tervezettnél körülbelül két héttel korábbi napot hagyott jóvá Hitler. Nagyon fontos szempont volt a végrehajtásnál a megtévesztés, illetőleg Horthy helyén tartása az akciót követően is, valamint az, hogy ő mint Legfelsőbb Hadúr ne legyen az országban, amikor a megszálló erők átlépik a határt, így végül ne is igen merüljön fel az egyébként teljesen kilátástalan katonai ellenállás gondolata. A magyar vezetés, bár értesült a küszöbön álló megszállás előkészületeiről, mégsem kezelte azt azonnali kihívásként március közepén, továbbá – a súlyos fronthelyzet miatt – nem is tekintette azt az adott pillanatban kivitelezhetőnek. A német hadmozdulatokat így inkább politikai nyomásgyakorlás gyanánt értékelték.

Március 15-én kézbesítették a kormányzónak Hitler meghívását. Rövidesen tanácskozásra került sor. Kállay és Csatay Lajos honvédelmi miniszter (meglehet, később helyesnek bizonyuló rossz előérzetük alapján) határozottan állást foglaltak a ki­utazással szemben, míg a vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc és – némiképp meglepő módon – a külügyminiszter is, a kiutazás mellett érvelt. A kormányzó számára, ugyancsak elég meglepően, a feltétlen bizalmát élvező Kállay véleménye nem nyomott eleget a latban, Bethlen hasonló értelmű figyelmeztetését pedig szintén figyelmen kívül hagyta, majd március 18-án vonattal elhagyta Budapestet.





Történelmi felelősség

A klessheimi kastélyban tárgyalva, ígéretek és fenyegetések révén Hitlernek sikerült rávennie Horthyt a megszállás tudomásulvételére. A katonai műveletek ismertetésétől itt már eltekintve leszögezhető, hogy a német vezetés kedvező időpontot választott, és politikai céljait is nagyrészt elérte. A korábban remélt fordulat lezajlott, katonai segédlettel ugyan, de az erők igen hatékony és rövid ideig tartó bevetése mellett. Sikerrel tartották helyén a kormányzót (noha Horthy hazatérését követően Kállay ismét tanácsolta számára a lemondást), megakadályozva azt, hogy valamilyen kisebb és demonstratív ellenállással ország és világ színe előtt világos kép alakuljon ki, így a legitimitás látszatát ugyancsak sikerült fenntartani, miközben a politikai elit angolbarát részét – letartóztatások révén – kivonták a forgalomból.

A kormányzó sikerként könyvel­hette el ugyan, hogy a javaslata alapján a németek első számú jelöltje, Imrédy Béla helyett a jóval szürkébb, Quisling-szerepet demonstráló Sztójay Döme lett a kormányfő, mégis a továb­biakban jó ideig az eseményekkel sodródott csupán, és maradék hatalmát csak részben tudta kamatoztatni. A német megszállás tragikus következményei hamarosan napnál is világosabbá váltak, amiképp a meginduló gettósítás és a deportálások látványos embertelenségei ezt megmutatták.

Miközben 1944 borzalmai nyilván nem következtek volna be a német megszállás nélkül, de továbbra sem kerülhetjük meg a magyar állam 1944 márciusát követő történelmi felelősségének felvetését. Ez utóbbi lezárt kérdésnek aligha minősíthető, méltányos ítéletre pedig csak elmélyült kutatások, valamint az őszinte és tárgyilagos nézetütköztetés juttathatja majd nemzeti emlékezetünket.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa