A „nagodba” mind a két nemzetnek előnyös volt

Magyarok és horvátok egyesülése Szent István koronája alatt, Julius (Julje) Hühn, 1860 (Fotó: MH)

A nemzetállamok kialakulásának korában azonban a horvátok is szerették volna elérni a minél teljesebb függetlenséget. 1848-ban megszakították a kapcsolatot Magyarországgal, ezért 1867, a Habsburg Birodalom dualista átalakítása után új alapokra kellett helyezni a közjogi viszonyokat. Az 1868-ban megkötött magyar–horvát kiegyezés, a nagodba, az államközösség 1918-as felbomlásáig meghatározta a két nép együttélésének kereteit.

Horvátország a 11–12. század fordulója óta a Magyar Királyság társországának számított. A király által kinevezett bán vezetésével belső autonómiával, saját rendi nemességgel (natio Croatica) és tartománygyűléssel (sabor) rendelkezett. A két nemzet békében élt egymás mellett, vállvetve küzdött a török hódítók ellen, a 19. század elején kibontakozó nemzeti ébredési mozgalmak következtében azonban konfliktus alakult ki közöttük. Jóllehet a magyarok a rendi korszakban és később sem vitatták a horvátok önálló (politikai) nemzeti létét, ellentétes értelmezések alakultak ki a horvát autonómia keletkezése, jellege és kiterjedése körül.

Elszakadás és háború

Alig egy héttel a pesti forradalom után, 1848. március 23-án a zágrábi horvát népgyűlés által elfogadott nemzeti program Horvátországot Habsburg-jogar alatt, azonban Magyarországtól teljesen független államként képzelte el, amit csak az uralkodó személye és a közös vámterület kapcsol a dinasztia többi országához. Az 1848. jú­nius 5-én összeülő sabor megszűntnek nyilvánított minden közjogi kapcsolatot Magyarországgal. A Batthyány-kormány Deák Ferenc igaz­ságügy-miniszter javaslata alapján megpróbálkozott ugyan azzal, hogy Horvátországnak igen széles körű önkormányzatot adjon, így tartva egyben az államközösséget, de akár a horvátok elszakadását is elfogadta volna.

A Josip Jelačić bán vezette Horvátország udvarhűsége fenyegetést jelentett Magyarország számára. „Ha nem akarnak oly bolondok lenni, hogy ők legyenek a kéz, mellyel a reac­tio kiszedeti maga számára a gesztenyét – mondják meg mit akarnak? Horvátországnak mindent, magát az elszakadást is – menjenek s legyünk jó barátok – de a reactioval nem alkuszunk… Azért hát térjenek eszökre, […] ne keverjék vérbe, szerencsétlenségbe a két országot” – intette őket Kossuth. Jelačić támadásával azonban kezdetét vette a mintegy nyolcszáz éves horvát–magyar együttélés egyetlen háborúja.

Igencsak messziről kellett tehát indulni ahhoz, hogy 1868-ra új alapokra lehessen helyezni a magyar–horvát állami együttélés kereteit. A szabadságharc leverését követő neoabszolutizmus rendszere a horvátok számára is csalódás volt, megítélése ugyanúgy kettős, mint a magyar történelmi emlékezetben. Kis túlzással elmondhatjuk, hogy ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül: Bécs felszámolta önkormányzatukat, és abszolút kormányzást vezetett be, a megszüntetett vármegyék helyett ugyanúgy közigazgatási területekre osztották Horvátországot, mint Magyarországot, és a germanizáló törekvések szintén tetten érhetők. Az ígéretek ellenére nem egyesítették a Katonai Határőrvidéket és Dalmáciát a horvát magterületekkel. A csalódottságot az sem ellensúlyozta, hogy a három szlavón vármegye és a Muraköz horvát közigazgatás alá került, illetve a zágrábi püspökség érseki rangra emelésével leválasztották Horvátországot a magyar katolikus egyházi struktúráról. A polgári reformok (jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség) ellenére – Magyarországhoz hasonlóan – a neoabszolutizmus népszerűtlen volt Horvátországban is.

Ezzel párhuzamosan a magyarok iránti szimpátia nőtt, amit nyilvánosan, olykor Jelačić jelenlété­ben (sőt tudtával) is kinyilvánított a horvát közvélemény. A bán ugyanis hiába szólalt fel a horvát érdekek mentén Bécsben, úgy érezte, az udvar becsapta őt és a horvátokat. Az 1850-es évek közepétől meghasonlott önmagával, elméje elborult, s 1859-ben elhunyt. Nemcsak az egykori magyarónok (más néven unionisták), hanem – legalábbis ideiglenesen – a horvát Nemzeti Párt tagjai is osztoztak a magyarok iránt újra felerősödő rokonszenvben.

Újratervezett kapcsolat

A horvát politikusok tehát nem zárkóztak el attól, hogy új alapokra helyezzék a közjogi kapcsolatokat. Erre először 1861-ben adódott lehetőség, amikor a magyar országgyűlés és a sabor is összeülhetett. Deák Ferenc a Pesti Naplóban megjelent cikkében nagyvonalú ajánlatot tett. „Az egyesülés kérdése főként Horvátországtól függ. Ha velünk egyesülni akar, az egyesülést örömmel fogadjuk, ha […] föltételeket akar kikötni, [azokat] vissza nem utasítjuk. […] Ha minden közjogi viszonyt […] teljesen meg akar szüntetni, […] az elszakadás meggátlására tettleges lépéseket nem teendünk s erőszakhoz még akkor sem nyúlnánk, ha ezt tenni hatalmunkban volna.”

A magyar országgyűléshez hasonlóan a sabor sem fogadta el a februári pátenst, és nem küldött képviselőket a bécsi Birodalmi Tanácsba, az uralkodó mindkét testületet feloszlatta, a provizórium évei következtek.

A következő kapcsolatfelvételre 1866-ban nyílt lehetőség, amikor már zajlottak a kiegyezési tárgyalások, és Ferenc József a magyar és a horvát törvényhozást is összehívta. A magyarokhoz hasonlóan a horvát politikai elit is igyekezett több vasat tartani a tűzben. Számukra a magyarokkal való megegyezés alternatívája a Habsburg Birodalom föderatív átszervezése lehetett volna, amely esetben a horvátok vezető szerepre számítottak egy a birodalom délszláv területeit magába foglaló, a többivel teljesen egyenrangú tartományban. Zágrábban nem a feltétlen magyarbarát unionisták, hanem az egykori illír párt utóda, a Nemzeti Liberális Párt rendelkezett többséggel. Ők sem zárkóztak el a tárgyalások megindításától, 1866 tavaszán azonban a magyar ország­gyűléssel folytatott alkudozások nem vezettek eredményre, főként a területi kérdések (Fiume, a Muraköz és a szlavón vármegyék hovatartozása) miatt. Ezért 1866 decembe­ré­ben a sabor az uralkodóhoz küldött feliratában a birodalom föderalista átalakítása mellett foglalt állást.

Ekkorra azonban megváltoztak az erőviszonyok, méghozzá a horvátok rovására, ugyanis a Ferenc József és a magyar politikai elit között folyó kiegyezési tárgyalások már a célegyenesbe értek, amit Bécsben nem akartak kockára tenni. Ezért az uralkodó elutasította a sabor feliratát, az 1867. április 1-jei magyar minisztertanácsban (február végétől már működött az Andrássy-kormány) pedig kijelentette, hogy a horvát kérdést Magyarország belügyének tekinti.

Nemcsak Bécsben, hanem Pest-Budán is meggyengültek a horvát alkupozíciók. A magyar kormánypárt vezére, Deák Ferenc ugyan továbbra is nagyvonalú lett volna, ő azonban nem volt tagja a kabinetnek. Andrássy Gyula sokkal gyakorlatiasabb és intuitívebb politikusi karakter volt Deáknál, a horvát kérdésben pedig eltérő álláspontot képviselt, a lehető legszűkebbre kívánta korlátozni az autonómiát. Kezében a miniszterelnöki hatalom – szemben Deák informális pártvezéri hatalmával – döntő faktornak bizonyult. Azzal érvelve, hogy egy széles körű horvát önkormányzat veszélyes példaként állhatna a csehek vagy a lengyelek előtt, és ezáltal veszélyeztetné a birodalom integritását, Andrássy Ferenc Józsefet is meg­győzte. A magyar országgyűlés májusban a sabor mellőzésével fogadta el a Magyar Szent Korona Országai és Ausztria közötti közjogi viszonyt szabályozó kiegyezési törvényt.

Zágrábban ezek a fejlemények értelemszerűen felborzolták a kedélyeket, a sabor újabb feliratban ragaszkodott Horvátország függetlenségének elismeréséhez, és kijelentette, hogy nem tekinti ér­- vényesnek a kiegyezést. Erre az uralkodó május 25-én feloszlatta a sabort. Amikor 1867. június 8-án Budán Ferenc Józsefet fényes külsőségek között Magyarország és társ­országai királyává koronázták, a társország nem képviseltette magát.

Andrássy javaslatára az uralkodó Levin Rauch bárót, egy unionista nagybirtokost nevezte ki báni helytartóvá, azzal a konkrét utasítással, hogy törje le a horvát nemzeti ellenállást, és választasson meg egy magyarón többségű sabort, amely hajlandó megegyezni a magyar országgyűléssel. Rauch saját embereit ültette a Nemzeti Pártot támogató tisztviselők helyére, az ellenzéki sajtót pedig betiltotta. Erőteljes presszióval és megvesztegetéssel – az Andrássy-kormány titkos pénzalapokból mintegy 130 ezer forintot juttatott Rauchnak erre a célra – az 1867. decemberi horvátországi választásokon sikerült többségbe kerülniük az unionistáknak, így 1868 tavaszán újra megkezdődtek a tárgyalások.

Széles körű autonómia

A horvát autonómia ügykörét végül a beligazgatásban, a vallás- és közoktatásban, valamint az igazságügyben határozták meg. Deák Ferenc a pénzügyekre nézve is autonómiát adott volna a horvátoknak, ezt azonban az unionista horvát küldöttség is ellenezte. A közjogi egyezmény (Magyarországon az 1868. évi XXX. tc.) leszögezte, hogy Horvát– Szlavónország és Magyarország „egy és ugyanazon állami közösséget” képezi Ausztria és külországok felé. Az államközösségen belül azonban a horvátok „külön territóriummal bíró politikai nemzet”. Az önkormányzat körébe tartozó ügyeket osztályfőnökökből álló „autonóm országos kormányzat” gyakorolta, élén a sabornak felelős bánnal, akit a magyar miniszterelnök javaslatára és ellenjegyzésével az uralkodó nevezett ki. Az összes többi ügyben a magyar kormány és az országgyűlés volt illetékes, amelynek képviselőházába a sabor 29, később (a Katonai Határőrvidék Horvátországhoz csatolása után) 40, a főrendi házba két főt delegálhatott, akiknek joguk volt horvátul felszólalni. A magyar kormányban egy tárca nélküli horvát–szlavón miniszter képviselte a társország érdekeit. A törvény leszögezte, hogy Horvátország területén a hivatalos nyelv a horvát, valamint a közös minisztériumokban is horvát ügyosztályokat kell felállítani, a törvényeket és rendeleteket horvátul is ki kell adni.

A tárgyalások leginkább neural­gikus pontját ezúttal is a területi kérdések képezték. Magyarország lemondott minden igényéről a három szlavóniai vármegyét (Pozsega, Verőce, Szerém) illetően, cserébe a Muraköz magyar közigazgatásáért. Elismerték Horvátország jogigényét Dalmáciára, ennek azonban csak elvi jelentősége volt, hiszen a terület Ausztria egyik tartományát képezte. A magyarok nemcsak elvben szorgalmazták, hanem a következő években hathatósan támogatták a Határőrvidék horvát–szlavón szakaszának polgárosítását és Horvátországhoz csatolását. Nem jött létre azonban megegyezés Fiume kérdésében, mert még az unionisták sem voltak hajlandók lemondani a fontos kikötőről. A város olasz polgársága meg kívánta tartani kiváltságos helyzetét magyar uralom alatt, ez értelemszerűen megegyezett az Andrássy-kormány szándékaival. Végül 1870-ben ideiglenes jelleggel – amely aztán 1918-ig fennállt – létrehozták a fiumei provizó­riumot. A város a „magyar koronához csatolt külön testként” (corpus separatum) tartozott Magyarországhoz, a magyar joghatóság alá tartozó kormányzó vezetésével, olasz hivatalos nyelvvel és széles körű autonómiával.

Az 1868. évi magyar–horvát kiegyezés, a nagodba utólagos objektív értékelése nem könnyű feladat. Az akkori Európában példátlanul széles körű önkormányzatot biztosított a horvátoknak, amely tartalmazta az állami lét bizonyos elemeit, lehetővé tette a horvát nyelv politikai érvényesülését, nemzeti kulturális és politikai intézmények létrehozását, fejlesztését. Horvátország bekapcsolódhatott a polgári átalakulás folyamatába. Ugyanakkor a horvát politikai elit és a közvélemény többségét nem elégítette ki, elfogadtatása kizárólag erős presszió hatására valósult meg, konszolidált viszonyokról csak az 1870-es évek közepétől beszélhetünk Zágrábban. A magyar elit talán lehetett volna nagyvonalúbb, utólagos bölcselkedéssel sem egyszerű azonban meghúzni azt a határvonalat, amelyen túl a horvát autonómia már a potenciális trializmus lehetőségével veszélyeztette volna a magyarság számára végső soron kedvező dualista berendezkedést. w

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos segédmunkatársa