A „magyar ugar” lázadó költőjének felemás nézetei

Az Ady által 1902-ben emlegetett „kultúrnépek” fogalma később, 1919 elején visszaköszönt Károlyi Mihálynak a Nemzeti Tanács ülésén tett kijelentésében: „Ha bárki betör, tiltakozunk ellene, fölemeljük óvó szavunkat és apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük.” Károlyi még láthatta, hogy a nyugati világ művelt, az első világháborúban győztes „népei” 1920-ban miként ajándékozták szomszédjainknak a történelmi Magyarország kétharmadát (a költő ezt már nem élhette meg, mivel az előző év elején elhunyt).

Az 1877. november 22-én született Ady Endre újságíróként és költőként a legjelentősebb magyar véleményformálók közé tartozott az előző századelőn. Politikai nézetei szembeállították az „úri világgal”, azon belül a magyar nemességgel, amelyről szinte semmi jót nem tudott mondani. Következetes egyoldalúsággal szemlélte ezt a réteget (miként a magyar történelmet is). Kossuthon, Rákóczin, no meg persze Dózsa Györgyön kívül nem sok nemesről tudott dicsérően nyilatkozni. Károlyi Mihály, a „vörös gróf” e kevesek közé tartozott, de gróf Tisza István miniszterelnök már nem.

Tisztelet, majd gyűlölet

Ady nézeteinek tükrében a Tiszával való viszonya igen érdekesen alakult. A költő 1901 őszén ezt írta a Nagyváradi Naplóban Tisza István s a bihari dzsentri címmel: „Tisza István még mindig több vagy kevesebb a grófnál: a közélet, a politika embere, kinek tettei sokunkat érdekelnek…” Ugyanebben a lapban még két évvel később (1903. február 4.) is így vélekedett: „Gróf Tisza István nagy tudású, tiszta szemű ember, igazi európéer. Határozott egyéniség.” Tiszáról később is szépeket írt, s valamiért úgy gondolta, hogy ő lehet a magyarországi liberalizmus zászlóvivője. 1903. június 17-én jelent meg Gróf
Tisza István című írása (részletek):

„A hosszú tespedés után ez az ember vihart hoz. Tisztító vihart… Voltaképpen örvendeznünk kell. Hogy Széll Kálmán, ez a hiú, önimádó, kokott lelkű, paktáló elmúlik: már ez magában szerencse. […] Reménykedéssel nézünk gróf Tisza István ideje elé. […] Magyarországon erősebb liberalizmusú lehetséges politikus nincs gr. Tisza Istvánnál.”

Adynak – fenntartásai dacára – 1903-ban még mindig imponált Tisza István, akit a király november 3-án nevezett ki miniszterelnökké. 1904. március elsején Tisza rendeletet adott ki a vidéki szocialista agitáció megfékezésére, vagyis Adynak már nem lehettek illúziói Tisza politikai nézeteit illetően, mégis, március 30-án támogatást kért Párizsból a miniszterelnöktől. Részlet a levélből:„Ha emlékszik reá Kegyelmes Uram, azt voltam bátor kérni, hogy néhai Borostyáni Nándor öröke képen s jogcímén mint közoktatásügyi s esetleg mint sajtóügyi tudósító némi kis anyagi segítséget nyerjek párisi tanulmányaimhoz. Nem tudom lehetséges-e. Most megismétlem e kérésem, Kegyelmes Uram. Tenni és dolgozni akarnék e támogatás fejében. Igen nehéz viszonyok között tartom itt fönn magam s akármilyen kicsi segedelem nekem igen nagy és megmentő volna. Kegyelmes Uramnak, ki olyan kegyesen és szívesen fogadott volt, jóságába és kegyességébe ajánlva kérésem vagyok legalázatosabb tisztelője Ady Endre”

A kérést nem teljesítették. Ebben közrejátszhatott, hogy jól ismerték Ady ellenzéki nézeteit. Levelét nem iktatták (jóval később, véletlenül került elő), választ sem kapott rá. Többen innen eredeztetik Ady meg nem alkuvó gyűlöletét Tisza Istvánnal szemben. A költő ugyanis igen gyorsan hangot váltott Tiszával kapcsolatban, s egyszeriben fölfedezte benne a politikai ellenfelet. Még ugyanazon évben, 1904. július 21-én a Budapesti Hírlapban már így írt (A magyar szocializmus – francia világításban): „Bár a Tisza-kormány teljes erővel igyekszik a munkásmozgalom útját állani, nincs benne kétség, […] hogy az ifjú magyar proletárság – szenvedélyes, kemény, nagy harcok árán bár – visszatarthatatlanul fog haladni céljai felé.” A japánokkal szembeni vereség nyomán kitört orosz forradalom hatására ezt írta a Budapesti Naplóban 1905. április 8-án: „Még Oroszországban is megindult a leszámolás. Meddig késik még – nálunk?” Ady elégedetlen volt a magyarországi állapotokkal, pedig ekkor már napilapként működött a Népszava, és Budapesten megjelent Marx és Engels válogatott műveinek I. kötete, amelyet Szabó Ervin (eredeti nevén Schlezinger Sámuel Ármin) szerkesztett. Szabó Ervin később a „forradalmi szocialisták” csoportjának egyik szellemi vezetője lett (e csoporthoz tartozott Lékai János, a Tisza-ellenes, 1918. október 16-i sikertelen merénylet végrehajtója).

Egy év múlva, 1906-ban Franciaországban egy újságíró-lapszerkesztő, Georges Benjamin Clemenceau lett a miniszterelnök. Ady hozzá is nagy reményeket fűzött. Nizzából írta november 4-én (Clemenceau és az újságírók): „Clemenceau kormányhatalma tényleg csoda-e avagy az új demokrácia egyik hőstette? […] Igen, úgy látszik, hogy Clemenceau sikere a rettegett demokráciának egy gyönyörű diadala. […] És nemsokára az analfabéták legföljebb csak Magyarországon boldogulhatnak, még a politikában is. […] S Clemenceau-ért kell lelkesednie minden országok újságírójának.”

És nemcsak Tisza, hanem a kultuszminiszter, gróf Apponyi Albert is bekerült Ady célkeresztjébe. Apponyi egy alkalommal állítólag ezt mondta: „Védeni kell a magyar társadalmat az ellen a nyavalya ellen, amely Franciaországban pusztít.” Ady ezt nem hagyhatta szó nélkül, s 1907. január 11-én így reagált a Budapesti Naplóban: „Hinnünk kell azt, hogy az Európa-ellenes, kultúraellenes koalíció nem élhet örökké. Addig tomboljon az álkultúra, a gyalázatos maradiság, Franciaországot pedig nem sikkaszthatja el a glóbuszról Apponyi Albert. A francia példákon pedig csak azért is nevelődik, épül és okul az új magyar generáció. Igenis, e nagy nemzet nyomába akar lépni az új Magyarország. Új társadalmat, humanizmust, radikális demokráciát, új kultúrát akar. Apponyi s a koalícióval győzedelmeskedett kultúrátlanság hiába handabandázik.”

A fanatikus forradalmár

Ady Endre valamiért feljogosítva érezte magát, hogy ledorongoljon olyan kiváló közéleti embereket, mint Apponyi, aki minisztersége alatt többek között rendezte a néptanítók fizetését, szabályozta az állami és nem állami iskolák jogviszonyait, s törvénybe foglaltatta az ingyenes népoktatást.

A költő szinte az anarchisták szenvedélyével várta a magyarországi társadalmi robbanást. Még 1910 karácsonyán is A robbanó ország címet adta írásának (Világ, december 25.), melyet így fejezett be: „Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokrá­ciák fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennük s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében. A robbanó Magyarország evangéliuma szállja be a városokat és falvakat a békességnek ezen a hagyományos ünnepén.”

Talán Ady ihletésére 1912. június 7-én Kovács Gyula Justh-párti képviselő megpróbálta lelőni a képviselőház ülésén elnöklő Tisza Istvánt, de a golyók célt tévesztettek. Két nappal később Adynak megjelent a Rohanunk a forradalomba című verse, benne a geszti uradalom birtokosára, Tiszára utaló, sértő versszakkal:

„Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.”

Láthattuk, Ady korábban le tudta írni: „Gróf Tisza István nagy tudású, tiszta szemű ember, igazi európéer. Határozott egyéniség.” Vajon miként lett a nagy tudású, tiszta szemű európéerből vad, geszti bolond, gyújtogató csóvás ember, valamint úrnak, magyarnak egyként rongy? S miféle lelkülettel lehetett közreadni ezt a verset két nappal azután, hogy Tisza megmenekült a halál torkából?

Ady keményen bírálta a magyar nemességet, a régi és az új arisztokrá­ciát, valamint a polgárságot, de a kommunistákat nem. Olykor báró Eötvös József megállapításaira is hivatkozott, így ismerhette Eötvös 1864-ben megjelent művét is (Gondolatok), amelyben a kommunistákról ez áll: „A kommunisták a birtok közösségének védelmére az első keresztyénekre hivatkoznak. A különbség e kettő között csak abban fekszik, hogy az első keresztyének vagyonukat azért osztották meg, mert magasabb cél után törekedve azt megvetették, míg a kommunisták a közösséget azért követelik, mert az anyagi élvezetet mindenek felébe tévén, az egyenlőségnek csak annyiban tulajdonítanak fontosságot, amennyiben az a vagyonra és anyagi élvezetre is kiterjed.”

Eötvös csaknem fél évszázaddal korábban tisztán látta azok valódi cél­jait, akik a nép érdekeire hivatkozva, a nép nevében akartak forradalmi úton hatalomra kerülni. Ady ezt nem látta. Vakon bízott a „szocializmus tömegeiben”, akik majd megdöntik a régi rendet és megteremtik a várva várt szabadságot.

A szeretett Románia

A költő Erdély szomorú sorsára is ráérzett a maga felettébb bizarr módján, 1912 végén írta S ha Erdélyt elveszik? címmel: „Román barátaimnak, testvéreimnek, szeretettjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem egész hittel mondogatom el régi, komoly tréfámat:
– Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is, a magam külön hazácskáját szintén, de nem hal-e majd [bele] ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt?”

Igaz, egy ilyen tréfa másként csengett 1912-ben, mint nyolc évvel később, amikor Erdélyt a költő által szeretett Romániához csatolták. Ady 1920-ban már nem élt, de azért ez az ő idejében is otromba tréfa volt. Az értelmetlen, milliók tragédiáját okozó első világháborúból a Monarchia vesztesen került ki, 1918. október 31-én győzött az „őszirózsás forradalom”, és Károlyi Mihály lett a miniszterelnök.

Még ugyanezen a napon Károlyi közeli munkatársa néhány felbérelt fegyveressel gépkocsin Tisza István otthonához hajtott. A csoport néhány tagja felesége szemeláttára agyonlőtte a volt miniszterelnököt. A gyilkosok ezután Károlyi jóváhagyásával jelentős vérdíjakat kaptak. Az előrehaladott betegségével küszködő Ady Endre állítólag sajnálkozott Tisza halála miatt, ugyanakkor nagy szimpátiával és várakozással tekintett Károlyira s azokra, akik 1918–19-ben „forradalmi úton” hatalomra kerültek Magyarországon. November 19-én a Pesti Naplóban köszönetet mondott „a forradalmi magyar nemzet tanácsának”, amiért meglátogatták. „Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Dadogva, mert életemben sokat kiabáltam – dadogva is mondom, milyen jól esik nekem ez a mindennél nagyobb kitüntetés. Úgy érzem, hogy való és bekövetkezett az én forradalmam!”

Egyes versei és publicisztikai tevékenysége alapján úgy tűnik, mintha Ady nem tekintette volna dicséretes eredménynek a 19. század végén és a századforduló tájékán bekövetkezett ipari és gazdasági fejlődést. Sok jelét adta annak, hogy Budapestnél jobban csodálja Párizst és Clemenceau Franciaországát. Nagyon sokat tett a francia demokrácia népszerűsítéséért, de tudjuk, hogy Clemenceau a trianoni békediktátum megalkotása során nem viszonozta az Adyéhoz hasonló magyar gesztusokat.

Ady Endre költői tehetsége vitán felül áll. Ez a tehetség röpítette őt a magyar költészet legnagyobbjai közé. Forma tekintetében mindenképp. Ami a tartalmat, illetve az ő világlátását illeti, azzal kapcsolatban az idő eldöntötte és eldönti, hogy abból mit tarthatunk igaznak, becsületesnek és maradandónak.

Részletek a szerző 44 meghökkentő eset a magyar történelemből című új könyvéből
Athenaeum Kiadó, 2016