Történelem
A kisgazdák nagy harca a magyar termőföldért
Hazánk akkor hatmillió hektáros mezőgazdasági területéből kétmilliót érintett a kárpótlás az 1994 decemberéig számított 21 237 árverésen

Nem is olyan rég egy körúti terasz rácsozott faasztalánál egy balga ismerősöm épp a valahai földprivatizációról elmélkedett, zárszóként (immár gyöngyöző korsójáért nyúlva) azt is hozzátéve, „Na, [Torgyán – KJE] Józsi bácsi azt is szépen elintézte”. Nem az aranyló angol sör hibája, inkább a tévedéstoposzokat építő szürkülő emlékezeté, hogy tévedett, ahogy negyedszázadnyi távlatból sokan mások is tennék. Valójában az FKGP sorsává válni akaró, majd annak végzetévé vált (ma már bizony agg) politikusnak igen kevés köze volt a magyar föld kérdésének 1991-es (újra)rendezéshez – s ez épp így igaz valahai (közép)pártjára s annak akkori valódi vezetőjére, az Antall-kormány első földművelésügyi miniszterére, Nagy Ferenc Józsefre.
Az 1990 tavaszán parlamentbe jutó hat pártból sem a kormánykoalíciót alkotó hármas (MDF–FKGP–KDNP) képviselői, sem az ellenzék (SZDSZ, Fidesz, MSZP) erői nem bírtak kiforrott – pláne nem egységes – koncepcióval a tulajdonszerkezettel magát a társadalmat alapjaiban átalakító privatizációt illetően. A jobbára versengő és ütköző elképzelések közt különösen kényes témát jelentett a földkérdés, amelynek megoldatlanságát évszázadok óta cipelte (megkockáztatom: cipeli 2016-ban is) a magyar politika, illetve hazánk össztársadalma. A föld tulajdonlása/birtoklása rendkívül komplex problémát jelent, egyszerre politikai, gazdasági, jogi, társadalmi, kulturális és pszichológiai kérdés. Ebből fakadóan a föld privatizációjának/reprivatizációjának koncepciója (és törvényesülése) csak az Országgyűlés jogkörei szintjén jogi/politikai kérdés, megvalósulásában a legbonyolultabb és legösszetettebb kérdések egyike. A kormánykoalíció saját, egységes elképzelésének/tervezetének kialakításában meghatározó ütközőpontot és polémiát jelentett, hogy az 1990-es választási kampányban a kisgazdapárt egyértelműen az 1947-es állapotokhoz való visszatérés, azaz földreprivatizáció mellett foglalt állást – ez volt a párt legfőbb (túlzó kritikusai szerint egyetlen) programja. Az egyes felmérések szerint a jobbára az idősebb és/vagy kevésbé iskolázott szavazók körében népszerű felvetés azonban szembement gyakorlatilag mind az öt másik parlamenti párt elképzelésével. A korábbi jog- és vagyoni sérelmek bizonyos módon és mértékben történő orvoslása, azaz a kárpótlás saját helyi értékkel bírt ugyan a magyar politikai pártok körében (a kárpótlást annak minden formájában elutasító Fidesz kivételével), meghatározó módon azonban az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatások magánosítása és nem valamely egy az egyben az eredeti tulajdonosoknak vagy örököseiknek történő fizikai visszaadás/direkt jóvátétel (azaz reprivatizáció) volt a cél. Mindezek ismeretében több mint jelzésértékű volt, hogy a hosszas koalíciós viták után 1990. szeptember 25-én megjelent Nemzeti Megújhodás Programjában, az Antall-kormány részletesen kidolgozott gazdasági programjában már az szerepelt, hogy a kormányzat „a korábbi tulajdonok természetbeni visszaadását általában nem támogatja”, s a termőföld esetében csak az 1947-es tulajdoni állapotokat „is figyelembe vevő” (s nem azt visszaállító) tulajdonjogi rendezését szorgalmazza.
A személyek (és ambíciók) szintjén ez Antall József és Nagy Ferenc József között konstruktív, míg Antall és Torgyán szintjén egymást nyíltan elutasító szembenállást okozott. Kevesebb mint két héttel később, az alkotmányosság újonnan kialakított intézményrendszerét és annak működési keretét maximálisan kihasználó kormányfő elérte, hogy 1990. október 4-én az Alkotmánybíróság – Antall normakontrollkérésére – az 1990 szeptemberében elfogadott úgynevezett előprivatizációs/kisprivatizációs törvénnyel összhangban kimondja, hogy a földek reprivatizációjára (visszaadásukra) nincs lehetőség. Mindezek után, egy bő hónappal később került sor az 1990. november 17–18-i kiskunmajsai tanácskozásra, a hat parlamenti párt agrárszóvivőinek találkozójára, ahol is a privatizáció/földtörvény ügyében ötpárti egyezségként született meg a kárpótlás, a földkárpótlás és a kárpótlási jegy gondolata – ezzel gyakorlatilag végleg elvetették az FKGP földrestitúciós programját. Bár ezen tervezetet végül a koalíciós pártok képviselői nem ratifikálták, az elkövetkezendők irányvonal innentől aligha lehetett kétséges.
Miközben 1990. december 10-én megkezdődtek a kárpótlási törvény parlamenti vitái, az FKGP-ben magában felerősödtek a belharcok. December 14–15-én a párt nagyválasztmányi ülésén ismét Nagy Ferenc Józsefet választották a párt elnökévé, a főtitkár pedig Oláh Sándor lett, Torgyánt, az addigi pártfőügyészt egyetlen párttisztségre sem választották meg. Nagy megerősítése elvben hozzájárulhatott volna egy konstruktívabb MDF–FKGP-dialógushoz a földkérdésben, illetve immár direkt formájában a kárpótlásban, ám Antall József a koalíciós feszültségek közepette végül erővel lépett fel, s 1991. január 16-án átalakította kormányát: Nagy Ferenc Józsefet leváltották az FM éléről, s helyére az MDF saját emberének tartott Gergátz Elemért nevezték ki (miközben Nagyból paradox módon a kárpótlásért felelős tárca nélküli miniszter lett). A személyi változások minden, az FKGP által irányított minisztériumot érintettek, de Nagy vezéráldozatánál aligha kellett beszédesebb üzenet – mindkét irányba. Az FKGP újonnan megerősített pártelnöke – saját elmondása alapján – konstruktívan állt a kárpótlás kérdéséhez (s Torgyánnal ellentétben nem ragaszkodott mindenáron a reprivatizáció immár amúgy is bukott koncepciójához), de szakminiszterként és vérbeli kisgazda politikusként nem engedett Antall József zsarolásának, s nem volt hajlandó elfogadni a földárverések elvét.
Az immár végleg kiéleződött helyzetben, 1991. január 26-án, az FKGP országos vezetősége és parlamenti képviselőcsoportja a kormány által 1020. számon benyújtott kárpótlási törvényjavaslatot még a módosításokkal együtt is elfogadhatatlannak minősítette, s később – nyilván nem a fenti koalíciós belharc részeként – SZDSZ-es képviselők kérték a törvényjavaslat előzetes alkotmánybírósági vizsgálatát. Mindezek mellett és ellenére 1991. április 24-én az Országgyűlés végül (miután a kisgazda politikusok visszavonták módosító indítványaikat, illetve képviselőtársaik leszavazták azokat) megszavazta a kárpótlási törvényt.
Bár Göncz Árpád megbízott köztársasági elnökként az ekkor elfogadott törvényt ismét az Alkotmánybíróság elé küldte, s a törvény néhány pontját az továbbra is alkotmányellenesnek találta, e pontok korrigálása után 1991. július 11-én kihirdették az 1990. évi XXV. törvényt („a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról”), amelyet visszatekintve (az 1992. évi I. „a szövetkezetekről” s az 1992. évi XXXII. törvény „az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról” rendelkező törvények viszonylatában) már csak az első kárpótlási törvényként emlegetünk.
A kárpótlási jegyek kibocsátása elvben 1991. augusztus 10-én (a gyakorlatban az év végén) kezdődött, de a valós felhasználás lehetősége csak nagyjából 1992 közepén kezdett kialakulni. Az innentől évről évre húzódó folyamatban a legmegbízhatóbb adatok szerint hazánk akkor hatmillió hektáros mezőgazdasági területéből kétmillió hektárt érintett a kárpótlás. A kárpótlási jegyek valamivel több mint negyedét 30-32 milliárd (más források szerint 1994 végéig 35 milliárd) forintnyi értékben használták fel földvásárlás céljára – az 1994 decemberével számított 21 237 árverésen. Ezen időszakban Magyarországon tájegységenként eltérő szerkezetű birtokrendszer alakult ki: északon nem ritkák az ezerhektáros földek, amíg délen főként az elaprózódott, néhány hektáros struktúra vált jellemzővé. Mivel a birtokszerkezet alapjaiban befolyásolja a termelés gazdaságosságát, annak költséghatékonyságát, a földprivatizáció maga is hozzájárult ahhoz, hogy a kádári magyar modell „zászlóshajóját” jelentő mezőgazdaság, mely a KGST-n belül egyedül volt képes folyamatosan élelmiszer-felesleget előállítani (exportra termelni) 1993-ig folyamatosan csökkent, s bár azután valamennyit nőtt, azután is hullámozva csak az 1980-as évek termelésének hetven százaléka körül volt.
Az 1991 nyarán életbe lépett törvény egyik fő célja – nem kevésbé a reprivatizáció fizikai elmaradása okán – az erkölcsi jóvátétel lett volna, ám a gyakorlatban megvalósuló földkárpótlásnak semmi köze nem volt a jó erkölcshöz, annál inkább a haszonelvű erkölcstelenséghez, kapzsisághoz, harácsoláshoz. A licitre kerülő földek értékét aranykoronában (AK) határozták meg, 1000 forint/AK kulccsal, ám a földárveréseken jellemzően a törvényileg előírt legalacsonyabb, 500 forint/AK dominált. A kótyavetyélést csak rosszabbá tette, hogy számos (kollégáim által is rögzített) személyes visszaemlékezésből tudhatóan, a fenti névértékű kárpótlási jegyek a liciteken kívül általában 400, gyakran pedig alig 200-300 forintért cseréltek gazdát. Előfordult az is, hogy valaki a kárpótlási jegyeit hűtőért, mosógépért, televízióért cserélte, adta tovább. Ahogy egy, az ügyek ekkori lebonyolításában érintett ügyvéd megfogalmazta: „Észt nem lehetett adni az embereknek.”
A kárpótlásból gúny tárgya, sokak számára pedig utóbb szitokszó lett. Igaz, hogy betöltötte politikai és gazdasági küldetését, s alapvető részét képezte a demokratikus átmenet egyik fundamentumát jelentő magánosításnak, lévén a földek harmada magánkézbe került, de hozzájárult ahhoz is, hogy mindaz már a kezdetekkor beszennyeződjék. Hazugság lenne azt állítani, hogy lett volna tökéletes, minden érintett fél számára kívánatos és jó törvényi megoldás és ahhoz kapcsolt megvalósulás, megvalósítás. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a földprivatizáció kapcsán felelősség terheli a földárverések intézményét szorgalmazó és szabályozó szakmai gárdát s az azt ebben a formában áterőltető kormányzati vezetést. Így a körúti teraszon végszavazó ismerősnek részben talán mégis igaza van: „Józsi bácsi”-nak tényleg volt szerepe mindebben. Csak éppen nem Torgyánnak – hanem Antallnak.
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa