Történelem
A hatalom hangulatjátszmája
Ha Puskás azt a tizenegyest három perccel a vége előtt nem lövi be, nem mosták volna le a csapatról, hogy lefeküdt a szovjeteknek
A hatvan évvel ezelőtti futballmérkőzés előtt a hatalom mindent elkövetett, hogy a „hangulat” megfelelő legyen, éppen ezért a jegyelosztást illetően nagy szervezőmunkába kezdett. Szeptember 14-én Czinege Lajos (a későbbi honvédelmi miniszter) feljegyzést írt Vég Bélának, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége titkárának. „Mellékelten megküldjük a magyar–szovjet labdarúgó-mérkőzéssel kapcsolatban tervezett intézkedéseket – állt a levélben. – A tervet az OTSB elnöksége jóváhagyta, majd ezt követően a Budapesti Pártbizottságnál az összes érdekelt szerv képviselői is megtárgyalták. A tárgyaláson megállapodtak, hogy az eredetileg tervezett 5 ezer jegy helyett kb. 10 ezer jegyet a budapesti párt- és DISZ [Demokratikus Ifjúsági Szövetség]-szervezeteknek fognak szétosztani olyképpen, hogy a játékosfeljárónál [ki- és bejárónál] és a stadion más részein megbízható elvtársak csoportjai helyezkedjenek el, akik a hangulatot irányíthatják. A végrehajtást az adminisztratív osztály ellenőrizni fogja.
Bp., 1955. 9. 14. Czinege.”
A hatalom tehát tartott a mérkőzés következményeitől. Egy évvel a forradalom kitörése előtt voltunk. Féltek az esetleges botránytól, amennyiben a magyar válogatott alulmarad? Féltek a szurkolók haragjától, attól, hogy könnyen elszabadulhat a pokol? Féltek attól, hogy a mérkőzés politikai tüntetéssé fajul? A magyar–szovjet sporttalálkozók egyre több indulatot gerjesztettek. Volt tehát a levegőben valami, ami arra késztette a politikai vezetőket, hogy a szovjet válogatott első budapesti vendégszereplését minden szempontból gondosan és részletesen szervezzék meg. Európa-szerte milliók figyelték a különböző nyelvű rádióközvetítéseket: huszonnégy ország küldte el tudósítóját Budapestre.
Fokozta a veszélyérzetet, hogy a szurkolók körében elterjedt: a szovjetek ellen nem szabad győzni. (1952. május 24.: Moszkva-válogatott–Magyarország 1–1; május 27.: Moszkva-válogatott–Magyarország 2–1.)
Elképzeljük, amint bizonyos kezek és agyak azon fáradoznak, hogy kijelöljék azokat a pontokat a Népsta_dion nézőterén, amelyeket majd megbízható elvtársak foglalnak el. A vörös foltok a szürke tömegben. A rendszer katonái, akiknek különleges pártfeladat jutott. Hogy miközben szórakozhatnak, őrködniük is kell a magyar–szovjet barátság fölött. Akkoriban az is magától értetődő volt, hogy a díszpáholy bal oldalán, a J szektorban és jobb oldalán, az L szektorban korlátok helyett három-három sorban pártmunkások foglaltak helyet – védőpajzsnak. Élő falnak. A díszpáholy mögött a K szektorban is elvtársak. Az utóvédharchoz.
A magyar–szovjet mérkőzésen legszívesebben az egész Népstadionba elvtársakat „telepítettek volna”, akik az ellenfélnek (bocsánat, a barátnak) szurkolnak. Mert így kívánja a nemzetközi helyzet meg a szocialista öntudat. De hát ezt mégsem lehetett. Elégségesnek látszott az ügyes szervezés. Hogy a pártkatonákon kívül olyan emberek kapják a jegyeket, akikről feltételezik, hogy nem fognak cirkuszt csinálni.
Hazai válogatott futballmeccsen aligha jegyeztek fel hasonló esetet!
„…A SZOT [Szakszervezetek Országos Tanácsa] kezelésében lévő többi jegyet úgy kell elosztani, hogy az egyesületek szétszórtan kapják az egyes szektorokba. Felelős: Losonczy Tibor. Különös gondot kell fordítani arra, hogy a jegyek milyen kezekbe kerülnek. Ezért elsősorban politikai [megbízhatósági] szempontok érvényesüljenek az illető sportműködésének figyelembevételével. Pontos kimutatásokat kell készíteni sorszám szerint, hogy a jegy kinek a kezébe kerül. A jegy tulajdonosa aláírásával bizonyítja az átvétel megtörténtét. A belügyminisztérium Bp. főosztálya a megbeszélt helyeken és időben megteszi a szükséges intézkedéseket” – fejeződik be a feljegyzés.
A hatalomnak azonban szerencséje volt. Hogy miért? A 87. percig vezetett ugyan a szovjet válogatott 1–0-ra, de aztán Puskás tizenegyesével kiegyenlített a magyar csapat, és ez is maradt a végeredmény. Ha Puskás azt a tizenegyeset három perccel a mérkőzés vége előtt nem lövi be, a mai napig nem mosták volna le a csapatról, hogy lefeküdt a szovjeteknek! És akkor tényleg kitörhetett volna a botrány. És Puskás is kapott volna hideget-meleget. Persze így is az maradt meg egyesekben, hogy „na, már megint nem sikerült, mert nem is sikerülhetett”.
Ami még a mérkőzés krónikájához tartozik: a magyar csapat nem játszott olyan jól, mint máskor. Machosnak kétszer, Hidegkutinak és Kocsisnak egyszer-egyszer nyílott lehetősége góllövésre, de hibáztak. Együttesünkből Buzánszky, Bozsik és Puskás emelkedett ki. Különösen Bozsik vállalt sokat magára, s a mezőny legjobb emberének bizonyult. Emlékezetes volt az az akciója, amikor három szovjet játékost is kicselezett, aztán ügyesen átadta a labdát a tisztán álló Machosnak, aki azonban nem használta ki a gólhelyzetet…
Érdemes idézni Ellis angol játékvezető véleményét: „A magyarok túlhaladták pályájuk delelőjét. Korántsem olyan jók, mint a 6–3 idején. Magyarország hazai veretlenségi rekordját csak büntetőrúgás mentette meg. A 11-es azonban teljesen jogos volt.”
Ha Puskás nem lövi be a büntetőt, feleslegesnek bizonyulhatott volna az alapos, mindenre kiterjedő szervezés.
A magyar belpolitikába nem gyűrűzött be a nemzetközi helyzet javulása
Felemás év: ezerkilencszázötvenöt
faggyas sándor
Miközben a Rákosi-féle moszkovita kommunista vezetés 1955-ben (különösen az év első felében) még arra számított, hogy a hidegháború ismét fokozódni fog, s ennek következtében az európai „népi demokráciák” – köztük Magyarország – belpolitikája a régi, azaz Sztálin halála előtti vágányokra kanyarodik vissza, a Hruscsov vezette új bolsevik vezetőség a Nyugattal való kiegyezésre törekedett. Ennek jegyében 1955. május 15-én a négy nagyhatalom képviselői aláírták az osztrák államszerződést, amelynek értelmében nyugati szomszédunk visszanyerte teljes szuverenitását, és október végéig minden megszálló csapat elhagyta Ausztriát (egy évvel később ugyanezt kívánta Magyarország népe és forradalmi kormánya, mint tudjuk, hiába).
A nyár elején szovjet párt- és kormányküldöttség látogatott Jugoszláviába, hogy normalizálják a két kommunista állam viszonyát. Júniusban Genfben a szovjet, az amerikai, a brit és a francia kormány vezetői tanácskoztak, és ez jelentős enyhülést eredményezett a nemzetközi helyzetben. Szeptember első felében az NSZK kormányküldöttsége, Konrad Adenauer kancellár vezetésével, Moszkvába utazott, és egyezményt kötött a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, a háború utáni nyitott kérdések rendezéséről, valamint a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok kölcsönös fejlesztéséről. A nemzetközi enyhülés eredményeként Magyarországot decemberben felvették az ENSZ-be.
A magyarországi belpolitikába azonban 1955-ben nem „gyűrűzött be” a nemzetközi helyzet javulása. Áprilisban a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége a reformkommunista Nagy Imre miniszterelnököt minden pártfunkciójából visszahívta, majd az Országgyűlés miniszterelnöki tisztségéből is felmentette. Az új kormányfő, Hegedüs András a rákosista vonalat képviselte, s első helyettese Gerő Ernő lett. A Nagy Imre-féle „revizionizmust” és „opportunizmust” felszámoló sztálinista restauráció következtében megnövelték a parasztság termény- és termékbeszolgáltatási kötelezettségét, az iparban ismét emelték az előírt normákat, továbbá háromszorosára növelték a munkások és alkalmazottak által fizetendő nyugdíjjárulékot, szeptemberben pedig a kormány – az előző két évtől eltérően – ismét felemelte a lakosság által jegyeztetett, lényegében kötelező, úgynevezett békekölcsönök összegét. Ez utóbbi valójában azt jelentette, hogy az emberek egy hónapi fizetését a „kölcsön” címén levonták. Ezen túlmenően a hatóságok megszigorították a betegek táppénzre való felvételének feltételeit, növelték a gyermektelenségi adó fizetésére kötelezettek körét, és burkolt áremeléseket is végrehajtottak. A kormány felemelte a parasztság, a kisiparosok és kiskereskedők adóit is.
A bérek, jövedelmek és a fogyasztás visszafogására irányuló megszorító intézkedések legérzékenyebben a munkásokat és a szegényparasztságot érintették. Ennek következtében ismét nőtt a szakadék a párt és a kormány vezetőinek szavai és tettei között, s ilyen körülmények között természetesen a „tőkés tendenciák” elleni harc fokozása és a „jobboldali-revizionista csoport” elleni politikai kampány is nagyrészt hatástalan maradt. Jellemző, hogy míg a nemzeti jövedelem 1955-ben – elsősorban az ipari és a mezőgazdasági termelés jelentős emelkedése következtében – kilenc százalékkal nőtt, az egy lakosra jutó összes fogyasztás csupán három százalékkal bővült. A megszorítások hátterében elsősorban az ország megnövekedett negatív (konvertibilis) külkereskedelmi mérlege állt, s ezt a Hegedüs-kormány főként az import radikális csökkentésével, a munkások, alkalmazottak, valamint a parasztság fogyasztásának korlátozásával akarta – túlságosan is gyorsan – megszüntetni. Az átfogó megszorítások miatt romló közhangulatot az sem javította, hogy a Rákosi-féle pártvezetés 1955 nyarán megkísérelte lezárni a koncepciós, törvénysértő perek – köztük Rajk László és társai – ügyét, mert ezt is a sumákolás, eltussolás jellemezte, ami egyáltalán nem nyugtatta meg a diktatúra nyolcadik évében már végképp elkeseredett és fásult társadalmat, inkább olajat öntött a tűzre.
Ezek alapján el lehet képzelni, milyen társadalmi közhangulatban rendezték meg hatvan évvel ezelőtt a magyar–szovjet barátságos labdarúgó-mérkőzést. Egyébként a magyar válogatottnak 1955-ben tizenkét találkozójából öt Európa-kupa-mérkőzés, a többi barátságos volt. A tizenkét meccsből kettő lett döntetlen – az egyik éppen a Szovjetunió válogatottjával –, a többit megnyerte a magyar csapat.