A hadparancs

Jány vezérezredes azonban nem a saját feje után ment, vérbeli katonaként a Szolgálati és a Harcászati szabályzat vonatkozó pontjai szerint járt el, ezeket a tisztikar többsége Bibliaként forgatta és tartotta be rendelkezéseit

A szovjet 40. hadsereg urivi és scsucsjei áttörése után kezdetét vette a magyar 2. hadsereg hetekig tartó, súlyos harcokkal és még nagyobb veszteségekkel járó visszavonulása a Don partjától. Hitler 1943. január 22-én engedélyezte, hogy a magyar csapatok kiváljanak az arcvonalból, és hátsó körzetekben gyülekezhessenek. Két nappal később született meg az a hadseregparancs, amely még ma is vitákat kavar.

2.-hadsereg

A köztudatba azonban már nem ágyazódott be – hiszen az már lerombolná a szépen kialakított, fals képet –, hogy Jány 1943. március 12-i hadseregparancsa reálisabban írt a visszavonulásról, és megállapította, hogy „a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelmében becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatában”.
Aztán 1943. március 31-én kiadott parancsában érvénytelenítette az ominózus hadparancsot, ugyanis „az eddig beérkezett harcjelentések és egyéb adatokból megállapítottam, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

Részleges kárhoztatás

Az idézett szabályzati pontok és a későbbi parancsok ékes bizonyítékai annak, hogy az osztályharcos szemléletet ma is éltető álnemzeti történetírás bizony rossz úton halad, amikor szelektív módon, saját értékrendszere alapján kívánja a magyar 2. hadsereg pokoljárását megrajzolni. Ez pedig minden, csak nem épp a tacitusi elvekre építkező történetírói hagyományok ápolása.

Történelmietlen, de tegyük fel a kérdést: vajon Jány mikor cselekedett volna helyesen? Ha úgy tesz, mint a szombathelyi III. hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy, aki sértettségében és tehetetlenségében, felrúgva minden katonai szabályt, 1943. február 1-jén feloszlatta hadtestét, és sorsára hagyta a rábízott, majd ötvenezer honvédet és munkaszolgálatost? Szerencse a szerencsétlenségben, hogy seregtestében akadtak rámenős törzstisztek, akik a rájuk bízott csapatokat kivezették a bekerítésből, és közel tizenkétezer embert mentettek meg a fogságba eséstől. Vagy tett volna úgy, mint 1944 októberének derekán az Árpád-vonalban lévő magyar 1. hadsereg parancsnoka, vitéz lófő dálnoki Miklós Béla vezérezredes, aki a sikertelen kiugrási kísérletet követően faképnél hagyta hadseregét, és vezérkari főnökével átment a szovjetekhez?

Hetvenöt éve Jány Gusztáv vezérezredes meg akarta menteni hadseregét a teljes felbomlástól, ezért kénytelen volt a reá ruházott fenyítő hatalommal élni és drákói szigorral fellépni, hogy az engedetlenséget, fegyelmezetlenséget és pánikot csírájában fojtsa el, amely visszavonulás esetén olyan, mint a ragályos betegség: gyorsan terjed. Hadseregparancsát azonban másképp kellett volna megfogalmaznia, mert keresetlen nyersessége miatt az utókor egy része azóta is kárhoztatja érte.