A cári hadsereg utolsó nagy rohama

Orosz gyalogság az első világháborúban (Fotók: Wikipedia)

Az 1916 júniusában indított Bruszilov-offenzívát megelőző időszak viszonylag nyugalomban telt ezen a hadszíntéren. Az előző év folyamán a központi hatalmak súlyos vereséget mértek az oroszokra: a május 2-i gorlicei áttörést követően csaknem ötszáz kilométerrel vetették vissza a cár csapatait, és elfoglalták Orosz-Lengyelország területét, valamint felszabadították Galícia és Bukovina legnagyobb részét. A német és az osztrák–magyar csapatok a hadműveletet Breszt-Litovszk elfoglalásával zárták le augusztus végén, eljutva a mai fehérorosz–lengyel határhoz. Ezt követően a Balti-tengertől Bukovináig egy csaknem egyenes frontvonal alakult ki, amely ideális körülményeket biztosított a defenzívához: a győzelemsorozat után mind a Német Birodalom, mind a Monarchia hadvezetése más hadszínterek prioritása mellett tört lándzsát.

Miután a Balkánt 1915 végén, majd 1916 elején sikerrel pacifikálták, a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn már a nagy nyugati offenzíva kidolgozásához látott, míg osztrák kollégája, Franz Conrad von Hötzendorf Dél-Tirolban kereste a döntést Olaszország ellen. Ám mind a németek verduni, mind Conrad olaszországi támadása kudarcba fulladt: a Német Birodalom kilátástalan anyagháborúba bonyolódott nyugaton, a Monarchia pedig késve tudta megindítani a dél-tiroli hadműveletet 1916 májusában. Jóllehet Conrad kezdetben jelentős sikert ért el – néhány napig úgy tűnt, sikerülhet a front áttörése –, rövidesen nyugtalanító hírek érkeztek keletről. Ezen a hadszíntéren majd kilenc hónapig csak kisebb harctevékenység zajlott: a központi hatalmak nem kívántak további támadásokat indítani, mivel azok stratégiai értékét megkérdőjelezték. Az oroszok pedig 1915. évi vereségeik után a hadsereg reorganizálásával voltak elfoglalva. A ké­sőbbi események azonban bebizonyították, hogy az orosz medve alvása szinte szándékos megtévesztés volt; ellenségük éberségének csökkenése után pedig megdöbbentő volt a cári birodalom ébredő erejének mértéke.

Az orosz vezetéstől 1916 tavaszán mind az angolok, mind a franciák tehermentesítő offenzívát követeltek a kritikus nyugati front kimerítő küzdelmei miatt. II. Miklós cár így a támadás mellett döntött, amelynek kidolgozásával Bruszilovot bízták meg. Az ambiciózus tábornok a háborút a 8. orosz hadsereg élén kezdte meg, és jelentős szerepet játszott Kelet-Galícia elfoglalásában 1914 augusztusának végén. A lovassági tábornok részt vett a limanowai csatában is, de VIII. hadtestére ekkor Szurmay Sándor kombinált honvédhadosztálya vereséget mért. Bruszilovot előbb hadseregparancsnokká léptették elő, majd 1916 elején megbízták az orosz Délnyugati Front vezetésével, vagyis hadseregcsoport-parancsnokká lépett elő.

Új taktika és erőkoncentráció

A tábornok a háború korábbi tapasztalatait összegezve új taktikát dolgozott ki az offenzívához. A korábbi időszakokra jellemző hosszas tüzérségi előkészítést elvetette, egyrészt mivel a cári csapatok lőszerellátása gyatrának volt mondható, de még inkább azért, mert felismerte, hogy a lövegek tartós bevetése időt hagy az ellenségnek a tartalékok mozgósítására az érintett frontszakaszokon. A generális emellett a minél szélesebb frontvonalon indított offenzíva mellett érvelt: a tervezés szakaszában azt javasolta a Sztavkának, hogy a másik két orosz front is offenzívát kezdjen: e grandiózus hadművelet keretében több mint ezer kilométer hosszúságban indultak volna meg a cári erők. Ezt a tervet azonban végül nem támogatták, így a Délnyugati Front magára maradt. Ennek ellenére így is rekordnak számított a támadás volumene: a központi hatalmak áttörési csatái (például Gorlice is) viszonylag szűk frontszakaszokra (negyven–ötven kilométer) korlátozódtak. Bruszilov négyszáz kilométer szélességben indított támadásához hasonló hadműveletre egészen 1918-ig kellett várni, amikor mind a németek, mind a nyugati antant erők hajtottak végre effajta offenzívákat. A cári csapatok anyagi ellátásában döntő szerepe volt az antant, valamint a papíron semleges Egyesült Államok szállítmányai­nak és a korábban zsákmányolt fegyverzetnek is: a 8. hadsereg két hadtestét például osztrák Mannlicher puskákkal látták el.

Az offenzívát megelőző időszak alatt a központi hatalmak csapatai a háború folyamán először alakítottak ki olyan védelmi rendszert, mint amilyen a nyugati fronton került kialakításra. A védelmi állások három fő vonalban épültek föl, és számtalan bunkert, megerősített géppuskafészket alakítottak ki. A csekély harctevékenység közepette azonban paradox módon megcsappant a csapatok morálja, és emiatt tömegesen adták meg magukat a katonák az offenzíva során.

Meglepetésszerű áttörés

Száz évvel ezelőtt, június 4-én (pravoszláv naptár szerint május 20-án) kétórás, intenzív tüzérségi tűz érte az osztrák–magyar vonalakat, majd az orosz 8. hadsereg áttörte a frontot Luck térségében. A Habsburg József Ferdinánd főherceg által vezetett 4. hadsereg összeroppant a támadás súlya alatt, és hamarosan egy tizennyolc kilométer mély és ötven kilométer széles rés keletkezett – lényegében egy fordított gorlicei áttörés történt. Másnap kétszáz kilométerre délre Oknánál a 9. orosz hadsereg is áttörte a frontot, ahol a Monarchia 7. hadserege Karl Pflanzer-Baltin vezérezredes irányításával harcolt.

A Monarchia erői nem voltak felkészülve Bruszilov új taktikájára, amelynek keretében az oroszok összesen négy támadási hullámot alakítottak ki: az első két hullám feladata volt az áttörés kierőszakolása, majd a maradék kettő a továbbhaladást biztosította. Az orosz parancsnok emellett rohamcsapatokat is létrehozott: ezen jól felszerelt, elit katonákból felépülő alakulatok feladata az ellenség megerősített pontjainak kiiktatása volt. Az oroszok kezére játszott, hogy a k. u. k. csapatok túlságosan nagy részét az első védőövbe vezényelték, miközben a másik két védelmi vonalban relatíve csekély erők állomásoztak: mindez tovább növelte a káoszt. A száraz, homokos talajon a tüzérségi tűz hatására valóságos porviharok tomboltak, amelyek sok helyen működésképtelenné tették az osztrák–magyar géppuskákat. Az áttörést követően az orosz lovasság működése e fegyvernem reneszánszát hozta el: a gyorsan mozgó egységek rengeteg katonát ejtettek foglyul, és hatékonyan tudták támogatni a gyalogság harcát. Mindent egybevetve Bruszilov ekkor alkalmazott taktikája magasan a legjobb volt a korszak hadseregei közül, eredményeit pedig a júliusban kezdődő somme-i csata is igazolta, ahol a hadianyaggal sokkal jobban ellátott brit hadsereg csúfos kudarcot vallott.

Conradot az orosz támadás híre teljes meglepetésként érte: annyira biztos volt a cári erők gyengeségében, hogy az olaszországi támadáshoz elvezényelte keletről a Monarchia legkiválóbb alakulatait – például a tiroli hegyivadászokat, valamint a legtöbb tábori vadászzászlóaljat –, meggyengítve így a keleti arcvonalat. Bruszilov támadása csak azokon a frontszaka­szokon akadt el, vagy eredményezett kevesebb sikert, ahol német csapatok is állomásoztak, bár itt sem beszélhetünk teljesen sikeres védekezésről. Jó példa erre a stanislaui ütközet esete, ahol egy német hadosztály is menekülőre fogta: egy háborús anekdota szerint livnói Hadfy Imre gyalogsági tábornok erélyes fellépésére állt meg csak a „stanislaui maratonfutás”.

A fronttáttörést követően a központi hatalmak ellenlökéseket indítottak az offenzíva megállítására, a németek összesen húsz divíziót küldtek a veszélyeztetett területekre. Ezzel egyébként a támadás elérte legfőbb stratégiai célját, mert nyugaton le kellett állítani a verduni német támadást, majd a somme-i csatával kezdődően a kezdeményezés az antant kezébe ment át. Conrad tehetetlenségében felmentette József Ferdinándot, de sem a helyére lépő, keménykezű Tersztyánszky Károly, sem pedig a hadseregcsoport-parancsnokká előlépő Károly trónörökös-főherceg kinevezése nem orvosolhatta a problémákat. Mi több, Károly egyre befolyásosabb szerepét látva Conrad egyenesen Solferinóhoz hasonlította a helyzetet (Ferenc József átvéve a főparancsnokságot, vereséget szenvedett a franciáktól 1859-ben).

A központi hatalmak végül a harmadik ellenlökéssel tudták stabilizálni a frontvonalat július közepére. Eddigre azonban Bukovina és Kelet-Galícia ismét elveszett; az oroszok a hadszíntér e szakaszain nyolcvan–száz kilométerrel nyugatra vetették vissza a frontvonalat, és ismét megközelítették a magyar határt a Keleti-Kárpátokban.

Végül mindkét fél veszített
Alekszej Alekszejevics Bruszilov
A Bruszilov-offenzíva veszteségei mindkét oldalon borzalmasak voltak. A Délnyugati Front két hónap leforgása alatt 800 ezer embert vesztett: ebben döntő szerepe volt Bruszilov hullámtaktikájának. A Monarchia veszteségei 600 ezer főre rúgtak, és a németeknek is majd százezer katonájuk dőlt ki a csatasorból. A központi hatalmak csapatai közül mintegy 350 ezren estek hadifogságba. A k. u. k. 4. hadsereg állományának 43, a 7. pedig 57 százalékát vesztette el. Tekintetbe véve, hogy a k. u. k. haderő kb. 45 százaléka magyarországi kiegészítésű alakulatokból állt, elmondható, hogy a hazánkat ért emberveszteség jócskán meghaladta a doni katasztrófában tapasztalt mértéket, amely vereség helyet kapott kollektív emlékezetünkben, miközben 1916 nyarának eseményei nem.

Néhány kisebb alakulat veszteségét ezért külön is érdemes felidéznünk: a 70. honvéddandár ötezer-kétszáz katonájából négyezer-hatszáz ember veszett oda, a 42. honvédhadosztályból pedig csak a foglyok száma meghaladta a hétezret. Az 1915-ös hadjáratban kimagasló szerepet játszó 39. honvédhadosztály vesztesége is megközelítette a tízezer főt, miközben az általuk védett frontszakaszon nem is sikerült áttörnie az ellenségnek, pusztán húsz kilométerrel visszaszorította a magyar alakulatot. Ha figyelembe vesszük a Magyar Királyság akkori nemzetiségi összetételét, továbbá hogy a szláv katonák többnyire hamarabb adták fel a küzdelmet, mint a magyarok, még akkor is eleink hihetetlen áldozatával kell hogy szembesüljünk. Tény ugyanakkor, hogy az ekkor hadifogságba esett katonák közül sokkal magasabb arányú volt a túlélők száma, mint akik a doni hóviharban adták meg magukat. Ennek hazánk későbbi politikatörténetében is fontos szerepe lett: Bruszilov offenzívájakor esett hadifogságba például Nagy Imre.

Bruszilov az offenzívától a központi hatalmak összeomlását várta, amely akkor még nem következett be. Ennek legfőbb oka a Német Birodalomban keresendő, amely képes volt még elegendő erőt átcsoportosítani az orosz gőzhenger lefékezésére. A Monarchia Németországnak történő alárendeltsége tovább erősödött, és az orosz offenzíva hatására Románia is elszánta magát a háborús belépésre az antant oldalán. A dualista állam legyengült állapotát jól mutatta, hogy a küszöbönálló román támadás elhárítására augusztus folyamán mindössze 34 ezer katonát tudott felvonultatni.

Az orosz offenzíva a cári birodalmon is mély nyomot hagyott. A támadás gazdasági hasznot keveset hozott, jelentősen apasztotta azonban az eurázsiai impérium anyagi és emberi tartalékait. Ez kedvező helyzetet teremtett az 1917. évi forradalmaknak, végső soron pedig a bolsevik rezsim hatalomátvételének. Ezt a szempontot figyelembe véve Bruszilov offenzívája két birodalom pusztulását idézte elő.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa