György barát, az első hintapolitikus

Persze a temetésnek mégiscsak meg kellett valamennyire adni a módját, hiszen egy bíboros már közvetlenül a pápa alatt áll az egyházi hierarchiában, a világi rangosok között pedig hercegnek számít. Igaz, György barátnak, akit ekkor temettek, köznemesi ősei voltak. Horvát származásúként nevezték őt Utyeszenicsnek (az apja után) vagy Martinuzzinak az anyja családja után, azonban közszájon forgó elnevezése mindvégig megmaradt a Fráter György vagy a György barát névnél.

Fráter György pedig magasra tört, és magasra is hágott. Nemcsak papként, hanem diplomataként is a legfontosabb tisztségekbe jutott, gazdag volt és hatalmas – így bukása is nagyságához méltóan nagy bukás volt. György barát véres, fegyverek sebezte holtteste két hónapig hevert temetetlenül alvinci kastélyában, mielőtt a gyulafehérvári bazilikában Magyarország és Erdély történelmének legnagyobbjai közt talált volna végső nyughelyet.

Ki volt tulajdonképpen ez az ember? Hogyan lett belőle történelemalakító személyiség?

Apródként lépett Vajdahunyadon Corvin János herceg (Mátyás király fia), majd tanácsadóként Szapolyai János szolgálatába. Előtte azonban már huszonnégy évesen pálos szerzetesnek állt – rossz nyelvek szerint nagyobb lehetőséget látott az egyházi karrierben, mint a meglehetősen nagy mortalitással járó katonaiban –, így hamarosan sajóládi rendháza perjele (elöljárója) lett, Szapolyai pedig nem sokkal később királyi kincstartóvá, kancellárrá és váradi püspökké tette. Ezek a tisztségek hatalmas befolyást biztosítottak számára, és ő ezt a befolyást a lehető leghatékonyabban ki is használta.

Szapolyait azonban csak a nagybirtokosok egy része – azok, akik saját körükből akartak királyt – választotta meg uralkodónak 1526 novemberében, másik részük már decemberben Habsburg Ferdinándot tette meg királlyá – remélve, hogy Ferdinánd elég erős ahhoz, hogy sikerrel szálljon szembe a törökkel. Fráter György pedig kezdettől azok közé tartozott, akik világos és logikus koncepció alapján alakítják országuk sorsát. Ő – talán egyetlenként – elsődlegesen Magyarország újraegyesítésében látta küldetése lényegét.

Meg kell mondanunk: ennek a korszaknak egyetlen politikusát sincs okunk irigyelni. Hogy a mohácsi csata következményei legalább annyira pusztítóak, mint amilyen katasztrofális maga az ütközet volt, azt a Mohácsot követő pár évtized eseményei alaposan megmutatták. Az volt talán a legtragikusabb, hogy az ország „gatyába rázásának” ürügyével mennyi önjelölt politikai kalandor akarta a saját pecsenyéjét sütögetni és megszerezni saját maga számára az ország feletti uralmat.

Éppen az önzetlenség a legnagyobb hiánycikk e korban – és ebben jelent Fráter György üdítő kivételt. Ő valóban az országért munkálkodott olyan időkben, amelyek Mohácstól egészen mostanáig tipikusnak mondhatók a magyar országvezetők helyzetére, és amelyeket legjobban a jóval későbbi kuruc költő sorai fejeznek ki: „Két pogány közt, egy hazáért…”

Talán éppen a Hunyadiaktól hozhatta a szemléletet, amely mindenek fölé az ország, a haza üdvét helyezte. Igaz, azt is kétségek nélkül kijelenthetjük, hogy ő vitte először tökélyre a hintapolitika nehéz és veszélyekkel teli művészetét.

Az első időkben György barát az ország újraegyesítését a törökökkel való együttműködéstől remélte. Ám Buda 1541-es török megszállásakor megértette, hogy a támadó pozícióban lévő török birodalom számára nem kívánatos az újraegyesített, sokkal erősebb Magyarország. Ekkor, átgondolva az érdekeket és az esélyeket, arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország egysége a védekező pozícióban levő Habsburg Birodalom elsőrendű érdeke, hiszen a két birodalom közötti ütközőzóna szerepét ekkorra már teljesen Magyarország töltötte be.

Ez a felismerés azonban magában hordozta végzete csíráját. Hiszen így két urat (sőt, egy ideig hármat: a hazai Szapolyait, az idegen Ferdinándot és Szulejmánt) kellett szolgálnia, és egyiket sem őszintén. Ráadásul egyik idegen hatalom sem távolról fenyegetett: mindkettő hadserege itt állt a kapuban, és mindkettő meg akarta kaparintani az országot.

Utólag belegondolva György barát a bukását a meglehetősen nehéz természetének is köszönhette – magyarul: rengetegen voltak, akik annak rendje és módja szerint megutálták. Döntéseibe nem tűrt beleszólást, az ország nagyjainak véleménye egyáltalán nem érdekelte. Elszámolni is csak önmagának számolt el, különösen, miután 1551. október 12-vel a pápa bíborossá és esztergomi érsekké tette. E naptól saját felfogása szerint végképp csak Istennek tartozott felelősséggel.

Márpedig ehhez Magyarország feudális urai nem voltak hozzászokva. Biztosak lehetünk benne, hogy György barát meggyilkolásának ötlete távolról sem csak egy idegen uralkodóban és idegen zsoldosaiban fogalmazódott meg.

Egyelőre azonban semmi nem mutatott a mélyben fortyogó indulatokra. György barát hozta létre 1538-ban a váradi békét, amely elvileg egy Ferdinánd és Szapolyai közötti egyezség volt: a gyermektelen és beteges Szapolyai halála után Ferdinándra száll a korona és a Szapolyai uralta keleti területek is. Valójában György barát zseniális húzással biztosította az egész ország Ferdinánd kezébe jutását, és területi egységének reménybeli megvalósulását. Az élet azonban furfangosabb a legcsavarosabb eszű politikusnál is. Szapolyainak 1540-ben, 52 éves korában fia született, aztán pár nappal később az újdonsült apa az ünnepléstől elcsigázva meg is halt.

A váradi béke értelemszerűen hatályát vesztette. Szapolyainak örököse született.

György barát számára az igazi „nagy dobás” ideje azonban éppen Szapolyai János halálával jött el. Szapolyai őrá, György barátra bízta egyetlen fiának, János Zsigmondnak a gyámságát, és ezzel a horvát kisnemes az ország legbefolyásosabb és leghatalmasabb emberévé vált, hiszen egy „királyi túsz” volt a kezében. Szapolyai örökségét teljesen a sajátjaként kezelve így már lavírozásának pólusai is leszűkültek: maradt Ferdinánd az egyik, Szulejmán a másik oldalon. György barát pedig egyre nyíltabban és egyértelműbben állt újfent a török szövetség gondolata mellé.

Hiszen időközben megértette, hogy éppen a zseniális Szulejmán a kisebbik probléma. Ő ugyanis átlátta, hogy birodalma hatóköre (akciórádiusza) véget ér Magyarország déli határainál, az ország elfoglalása, főként pedig megtartása aránytalan és értelmetlen áldozatokba kerülne. Neki akár egy újra egységes, de török hűbéres Magyarország lett volna a leginkább „nyerő”, és ebben partnerre talált György barátban. Ferdinánd azonban egy megosztott és teljesen az ő irányítása alatti Magyarországot akart – hiszen ő jóval közelebb volt, mint Szulejmán, bőven akciórádiuszon belül.

Többek között e helyzetből fakadt, amit Ferdinánd már nyílt árulásként értelmezett: Fráter György nem bocsátott számára rendelkezésre csapatokat a török elleni harchoz. Az ország újraegyesítését elsődleges feladatként látó politikus nem akarta a törökök jóindulatát sem eljátszani.

Időnk és helyünk sincs itt valamennyi krízist ismertetni, a bíboros valamennyi zseniális megoldását felsorolni. Szerződések és egyezmények, szövetségkötések és hadüzenetek, nyílt csaták és várostromok követték egymást – a kor politikusait valóban nincs okunk irigyelni. György barát csupán egyetlen dolgot nem értett meg: aki mindenkinek szolgál, az előbb-utóbb mindenkit az ellenségévé tesz.

Fráter György hamarosan a legkellemetlenebb emberré vált Ferdinánd számára. Utóbbi tudta, hogy egy nyílt számonkérésben alulmaradna, ezért a legegyszerűbb és legdrasztikusabb megoldás mellett döntött: Fráter Györgyöt meg kell gyilkolni.

Érdekes, hogy a gyilkosság részleteinek többféle változata ismert, ez talán az emberi természet szertelenségét is mutatja, bár a pápa által elrendelt nyomozás minden lényeges körülményt tisztázott. Többek között azt is, hogy a „legkatolikusabb” Ferdinánd annak rendje és módja szerint felbujtó volt egy főpap elleni kegyetlen gyilkosságban. Persze, megadta a módját, Gianbattista Castaldo zsoldosvezérrel a következőképpen tudatta terveit:

„Ha úgy látod, hogy ő nekünk nyilvánvalóan ártani szándékozik, ellene úgy cselekedj és tégy, ahogyan azt országunk és alattvalóink szüksége megköveteli.”

Az itáliai condottiere értett a szóból. Castaldo – mit szépítsük – eléggé sötét alak volt az ilyen feladatokhoz, ráadásul ő is utálta a bíborost, rendszeresek voltak a konfliktusok kettejük között. Castaldo 1551. december 17-én „véletlenül” éppen György barát alvinci kastélyában tartózkodott, és szemtanúk szerint az utolsó este is alaposan összevesztek. A bíboros nem hitte, hogy bármi baja eshet, a testőrségét továbbküldte Gyulafehérvárra, ő maga pedig visszavonult kastélya belső szobáiba.

Castaldo pedig éppen ekkor látta úgy, hogy a barát „nyilvánvalóan ártani szándékozik”.

Éjjeli egy óra tájban kopogtak György barát ajtaján: Marcantonio Ferrari, Castaldo titkára volt, azzal, hogy valamilyen levelet kéne a bíborosnak aláírnia. Ajtónyitáskor a titkár mellett Sforza Pallavicini kapitány és még négy-öt (más források szerint tíz) olasz és spanyol zsoldos tódult a szobába, és azonnal rátámadtak a bíborosra. Számuk és a fegyvereik (tőr, kard, kés, puska) világosan mutatják, hogy György barátnak semmi esélyt nem adtak az életben maradásra. Bár a 69 éves bíboros az egyik merénylőt úgy sújtotta le ököllel, hogy kis időre eszméletét veszítette, a kardcsapások és tőrdöfések alatt a földre roskadt. Ekkor lőtte közvetlen közelről mellkason vélhetőleg éppen Ferrari, György barát pedig ekkor lehelte ki a lelkét. Hogy tanú se maradjon, az egyik spanyol négyszer (mások szerint hétszer) döfött bele Vas Ferenc apródba, aki megkövülten állt ura, a bíboros mellett.

Ősi zsoldosszokás szerint felkutattak és egymás között elosztottak minden pénzt és értéket, amit a menekülő személyzettől üresen hagyott kastélyban találtak. Előtte azonban még ősibb szokás szerint az egyik zsoldos levágta György barát állítólag születésétől szőrös fülét, és mint bizonyítékot, elküldte Ferdinándnak.

A megbízás korrektül végrehajtatott.

Amikor már a zsoldosok is ellovagoltak, a halotti csendbe borult kastélyban nyögés és neszezés hallatszott. Az apród magához tért, és levánszorgott a faluba, ahol a helybeliek hetekig ápolták, amíg képes volt Gyulafehérvárra menni, hogy jelentse a történteket.

Akár koronatanú lehetett volna, de Ferdinánd „elvitte a balhét”, mindent bevallott a pápának, aki nyilván nem nézte szó nélkül egy bíboros lemészárlását. Az 1553 márciusa és 1555 februárja között 139 tanút kihallgató bíborosi különbizottságnak végül sikerült mind a jogászi, mind az egyházi gondolkodás magasiskolájára valló határozatot hoznia: a bíboros megölése bűnös tett volt ugyan, de Ferdinánd felkent uralkodó, aki egyedül Istennek tartozik számadással, földi bíróság nem ítélkezhet felette.

Mi, a késői utókor pedig elgondolkodhatunk azon, amit György barát talán élete utolsó pillanataiban is világosan látott: nekünk, magyaroknak soha nem szabad olyan helyzetbe hoznunk magunkat, hogy mások játékszereivé váljunk. Hiszen halálának következményei többek voltak, mint tragikusak: az ország három részre szakadása hosszú időre véglegessé vált, önálló cselekvőségét, függetlenségét elveszítette, és másfél évszázadig tartó, meddő és pusztító, folyamatos háborúskodásra kényszerült.

Ilyenkor mindig akadnak, akik nagyon jól járnak, a legjobbjaink pedig elvesznek. Az igazi vesztes pedig a nemzet és az ország, ami akár a pusztulás szélére is juthat. György barát példájából négyszázhetven év múltán illene tanulnunk.

A szerző jogász, író