Sport

Préda István Menuhinba is belebotlott

Vívás. Az OSC egy dolgot tudott adni a fiatal sportolóknak: egyetemi felvételt a diploma megszerzéséhez, ez volt a fizetőeszköze

Az ország legismertebb orvosainak egyike. Vívóként is többre vihette volna, de amíg társai bukdácsolva, éveket halasztva jutottak el a diplomához, addig ő a nagy versenyek idején is tanult, éjszakázott. S amikor befejezte az egyetemet, válaszút elé került: a sport vagy az orvoslás? Egyiket sem lehetett félvállról venni. Az utóbbit választotta. A világverő magyar párbajtőrcsapat társtagja volt, az OSC sikereinek egyik kovácsa.

De mi van a reflektorfény után? (253.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Preda-IstvanPréda István a nagy versenyek között orvosnak tanult (Fotó: Varga Imre)
– Minden dolog nehéz, mielőtt könnyűvé válna… – jut eszembe az indulásáról.

– Nézőpont kérdése. Úgy is mondhatom, hogy az én utam könnyen indult, és nehézzé vált. A forradalom előtt egy hónappal mint reményteljes fiatal öttusázó kezdtem el vívni a mezőgazdasági dolgozók csapatában. S mivel a tehetséges sportolók közül többen emigráltak, rövidesen vívószekrényhez és egy használt vívóruhához jutottam. 1958-ban már ifjúsági válogatott kerettag voltam, és mint osztályba még be nem sorolt vívó, elindultam egy másodosztályú párbajtőrversenyen, amit megnyertem. Rögtön első osztályú minősítést szereztem. Egy évre rá megkerestek a Budapesti Honvéd vezetői, és arra kértek, igazoljak át hozzájuk. Azt ígérték: mint jelesen érettségizett, de az akkori világban osztályidegennek számító fia­talt – apám deklasszált elem volt, állandóan a kitelepítéstől féltünk – segítenek bejutni az orvosi egyetemre, ahová egy alkalommal már kitűnő eredményem dacára nem vettek fel.

– A Honvéd betartotta az ígéretét?

– Kiválóan felvételiztem, az elért pontjaim száma a megszerzett pluszpontokkal együtt olyan magas volt, hogy a frissen érettségizettek el sem érhették ezt a számot, a Honvéd mégsem váltotta be az ígéretét! Megsúgták nekem, hogy a klub arra játszik: ne jussak be az egyetemre, mert ha felvennének, automatikusan a rivális OSC-be kellene átigazolnom. Ekkor döntöttem úgy, hogy a szomszédos teremben, az OSC-ben folytatom.

– Volt egy szerencsétlen disszidálási kísérletük Schmitt Pállal.

– Az 1961-es duisburgi ifjúsági vívó-világbajnokságon tört ránk a kétségbeesés amiatt, hogy nem vesznek fel bennünket az egyetemre, és egy váratlan pillanatban otthagytuk a csapatot. Aztán meggondoltuk magunkat, de addigra már a csapatra felügyelő belügyes tiszt felsrófolta a történteket. A büntetés aránylag enyhe volt: féléves eltiltás. Aztán feledésbe merült az egész. És senki sem beszélt többet arról, ami megtörtént, és mégsem történt meg.

– Minek köszönhető, hogy az OSC párbajtőrcsapata három Európa Kupát és hat magyar bajnokságot tudott nyerni?

– Az OSC vívószakosztályának léte, működése, hazai és nemzetközi szereplése, lelke egyetlen emberhez kötődött: doktor Frenkl Róberthez. A Budapesti Orvostudományi Egyetem Kórélettani Intézetének volt a munkatársa, amikor 1957-től az OSC ügyvezető elnökeként elkezdte felépíteni a vívó-, a vízilabda- és a kosárlabda szakosztályt. A többi klubhoz képest az OSC anyagilag sokkal rosszabbul állt, egy dolgot azonban tudott adni: egyetemi felvételt a diploma megszerzéséhez! Ez volt a fizetőeszköze. Így jutottam be én is az orvosira, Kulcsár a műegyetemre, Osztrics Pista a fogorvosira.

– Milyen volt a hangulat az orvosegyetemi klubban?

– A szeretet uralkodott. Nagyon jóban voltunk, elfogadtuk, elismertük egymást. Csupa tanult ember volt a körünkben: orvosok, mérnökök, közgazdászok. A mesterem Tari Pista bácsi volt, asszótársaim a klub már válogatott vívói: Kausz István párbajtőr világbajnok, Marosi József és a szintén válogatott Rabár Pál. 1961-ben került hozzánk a későbbi négyszeres olim­piai bajnok, Kulcsár Győző, és 1965-ben a Vasasból Nemere Zoltán, aki robbanásszerűen került a magyar, majd a világ párbajtőrvívásának élvonalába. A hatvanas évek elején igazolt a klubhoz a kiváló mesteredző, Vass Imre is, nálunk vívott az öttusa olimpiai bajnok „vasember”, Nagy Imre, úgyhogy a „csodacsapat” egy időben nemcsak itthon, hanem a nemzetközi pástokon sem talált legyőzőre.

– Könyvet lehetne megtölteni a párbajtőrvívók anekdotáival. Elevenítsen fel egyet a sok közül.

– Főiskolai válogatottunk csapatmérkőzéseket vívott a szovjet főiskolai klubokkal. Majdnem kétnapos út végén érkeztünk meg Leningrádból Lvovba, pontosabban Lembergbe, és a fáradtságtól rögtön ágynak dőltünk. Egy régi típusú szállodában laktunk, amely a hatalmas fürdőkádtól kezdve a szőnyegekig őrizte a k. u. k.-hangulatot. Az öttusázó Mujzer Jánossal kerültem egy szobába. Annyit megtudtunk, hogy másnap egy órakor kezdődik a verseny, ezért aztán elég, ha tizenegy órakor felcihelődünk. Reggel korán azonban arra ébredtem, hogy a fürdőszobában csobog a víz. „Mi van, Jancsi, már mosakszol?” – kérdeztem a társamtól. „Nem tudtam egész éjjel aludni – mondta –, mert valaki a szomszédban cincogott.” Ezután elmentünk futni, majd visszatértünk. Indulunk le az ebédhez, amikor kinyílik a mellettünk lévő szobaajtó, és kilép belőle Yehudi Menuhin, a világhírű hegedűművész és karmester. A meglepetéstől alig tudtunk felocsúdni. Este a vacsoránál is a közelünkben ült, de mindenki már arról beszélt, Menuhin lemondta a koncertjét, mert akkor zárták be a lembergi zsinagógát.

– A vívópályafutása túl korán ért véget. Sokkal nagyobb karriert ígért.

– Egy hazai nemzetközi versenyen, 1966-ban a középdöntőben megszerzett három győzelmem már döntőt jelentett, amikor lábizomszakadást szenvedtem. Pedig már 4:1-re vezettem a korábbi olasz világbajnok Saccaro ellen… Sérülésem, ami feltehetően a vizsgaidőszak okozta edzéskihagyás következménye volt, meghatározta a további sorsomat. Hiába voltam hosszú és gyors, kiválónak tartott második szándékú támadó stílusom sohasem lett a régi; utána már nem tudtam igazi kitöréseket csinálni, ezért 1968-ban bejelentettem, hogy visszavonulok, és minden energiámat az orvoslásba fektetem.

– Az orvosi pályán hogyan haladt előre?

– Ötvenegy éves koromban lettem egyetemi tanár, a kardiológia és a belgyógyászat oktatója. Megszereztem 1991-ben az MTA doktori címét, majd 2000 és 2003 között a Semmelweis Egyetem Tudományos és Külkapcsolati rektorhelyettese voltam. Az egyetem Kardiológiai Tanszékének emeritus professzora vagyok. Jelenleg a Honvéd Kórház kardiológiai osztályán főorvosként dolgozom. Több olyan betegem van, akit harminc–negyven éve kezelek. Számos magyar és külföldi tudományos társaság választott tagjai sorába, 2005 és 2007 között a Nemzetközi Elektrokardiológiai Társaság elnöke voltam. Nyolc tudományos folyóirat szerkesztőbizottságában fejtem ki a munkámat.

– A siker titka a szándék állhata­tossága.

– A siker nem más, mint versenyfutás az idővel, amit mi nyerhetünk meg. Ebben a versenyfutásban sok erőt adott a sport.

– Hogyan fogalmazná meg orvosi ars poeticáját?

– A betegcentrikus medicina híve vagyok. Egy orvos mindig képzelje bele magát aktuális betege helyzetébe, s akkor pontosan tudni fogja, hogyan kell viselkednie és cselekednie. Csak ez lehet az irányt adó, a sorvezető.

– Család?

– Feleségem bőrgyógyász. Két utódunk van, egy fiunk és egy lányunk. Mondhatom így, ami minden szülő számára fontos: mindketten sikeresek, és mindketten már családosok. A fiunk közgazdász, négy gyermek édesapja, a lányunk jogász, neki egy gyermeke van.

– Egyszer azt mondta nekem: nagyon akart orvos lenni.

– Victor Hugo mondta egyszer: „Az emberekből általában nem az erő hiányzik, hanem az akarat…”


Pályakép

Dr. Préda István 1941. április 26-án született Budapesten. 1967-ben kapott diplomát a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, 1974–75-ben a Caeni Tudományegyetemen doktori fokozatot (PhD) szerzett. Klubjai: MEDOSZ, OSC. BEK-győzelem: 1964, 1965, 1966. Az országos bajnokságokon öt alkalommal (1962, 1963, 1964, 1966, 1969) volt az OSC párbajtőrcsapatának tagja. Az 1965-ös Universiadén is a győztes csapat tagja. Legjobb egyéni eredményei: Wroclaw, 1966 (1.), Monal Kupa, Párizs, 1967 (2.), Heidenheim, 1964 (3.).

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom