Sport

Pap Jenő: Valójában rossz csapat voltunk

Vívás. „Akkor volt minden igazán kerek, amikor éppen a legjobban kellett”

De mi van a reflektorfény után? (233.) Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.

Pap Jenő mindig sűrű, fekete szakállt viselt, és úgy maradt meg az emlékezetben. A legnagyobb változás a hetvenes-nyolcvanas évekhez képest az, hogy a sűrű, fekete szakáll kifehéredett. Van, aki jól megvolt a régi feltételek mellett, és van, aki jól megvan az új feltételek mellett is. Pap Jenő ezek közé tartozik. Egyébként minden a régi. A mosolya, a sportszeretete, az értékítélete.
15o-FotoEgy gyors kitörés – világbajnok módra (Fotó: MH)
– Az 1982-es világbajnoki győzelme Rómában ma is csodával felérő, hiszen lábtörését követően négy hetet töltött gipszben, és az elutazás előtt csak két hetet „szabadlábon”.

– Régen volt… A fél aranyérmemet Benedek Tibor sebész főorvosnak ajánlottam. Kulcsár Győző szövetségi kapitány azt mondta a dokinak: „Professzor úr, tessék csodát tenni, ráolvasással, varázslattal, de ennek az embernek vívnia kell. Nélküle nem csapat a csapat.” Mesterem, Bay Béla megjegyezte: „Kisfiam, vagy kiesel az első fordulóban – majdnem így történt –, vagy megnyered.” A legendák kategóriájába tartoznak azok az iskolák, amelyeket ülve, helyben állva vagy totyogva a somogyi vadásztanyán, Béla bácsi kedvenc világában eltöltöttem. A lábtörésnek köszönhető, hogy a kezem úgy „feljavult”, mint sem előtte, sem utána sosem. Lelkileg is jó állapotba kerültem, mert elmaradt a favágómunka, amely a többieknek kijárt Tatán.

– Kulcsár Győző arra a kérdésre, hogy miért tudott Pap Jenő egyéni világbajnokságot nyerni, a következőt válaszolta: „Mert értett a mesterséghez. Jó passzban is volt a verseny napján. Kevés embernek van ilyen csillaga. Akkor volt minden kerek, amikor éppen a legjobban kellett.”

– Maximálisan egyetértek. A jó forma nem jó kifejezés. A szerencsés csillagzathoz tegyük hozzá az „in­dián” vívóstílusomat, amelyet a technikás vívók nem szerettek.

– Szerencsésnek tartja, hogy Bay Béla volt a mestere?

– Nekem rengeteget jelentett. Nála az volt a lényeg, hogy a kulcsakciókat maximális precizitással és gyorsasággal kellett végrehajtani. És a tusokat abból a nyolc-tíz akcióból kellett adni, amit „belőttünk”. Amit ha éjszaka felébresztenek, akkor is végre tudok hajtani. Nem mindenkinek feküdt a Bay-stílus, sokan otthagyták, mert nem bírták a kemény, monoton munkát. A százötvenedik kitörésnél is azt mondta: „Lassú.”

– A hamburgi világbajnokságon Kulcsár, Fenyvesi és Osztrics mellett már az új generáció tagjaként került be a csapatba.

– Ott mindenki a maximumot adta ki magából. Vass Imre, a párbajtőrszakág vezetője megkérdezte: „Na kisfiam, mennyit vállalsz?” A németek ellen három asszót vállaltam, és teljesítettem is. A döntőbe jutásért a franciák ellen azonban két „zakó” után Kulcsár állt be helyettem, és két győzelmet szerzett. A döntőt a szovjetekkel vívtuk. Az utolsó asszóban Kolczonaynak egy tust kellett adnia a végső sikerhez. A szovjet Karagjan már 3:0-ra vezetett, amikor Rerrich Béla, a svédek magyar születésű mestere bekiabált, hogy Ernő mit csináljon. Ezzel nyertünk.

– Miért nem tudott a Pap, Kolczonay, Székely alkotta társaság a párbajtőr-aranycsapat nyomdokaiba lépni?

– Mi rossz csapat voltunk. De nem tudom megmondani, hogy ez miből eredt. Én sem voltam képes csapatban kihozni magamból a maximumot. Talán csak Kolczonay Ernő… Képtelenek voltunk arra az összetartásra, közös gondolkodásra, mint Fenyvesiék. A belső erőforrás hiányzott. A tudás alapján sokkal jobb eredményeket kellett volna elérnünk. Csak egyetlen példa: a moszkvai olimpián Kolczonay elfelejtette magával vinni a nadrágját a csapatversenyre, és Pethő Laci, aki ma Ausztráliában él, és aki éppen nem vívott, nem adta oda neki a sajátját… Ez is jellemző volt a csapatszellemre. Valakitől kértek kölcsön egy nadrágot, amíg a szállodából megérkezett Kolczonayé. Csapatunk csak a nyolcadik lett.

– Ami után Nemere Zoltán, a csapat már elhunyt korábbi kapitánya felhívta Németországból – mert akkor már ott élt – Kulcsár Győzőt telefonon, és azt javasolta, hogy álljon össze a régi csapat, hívják ki a románokat, akiktől csúfos vereséget szenvedtek.

– Csakhogy az idők folyamán „Osztapenko lépést váltott”, és a vívás sem volt már az, mint korábban. Leegyszerűsödött, „primitívebb” és atletikusabb lett. A vívók sokkal erősebbek fizikailag. Ha a maiak megmérkőznének a régiekkel, a maiak győznének. A tegnapi vívás lassított felvétel a maihoz képest.

– Versenyzői pályafutása után edző lett, mégpedig öt évig Svájcban. Miért gondolta, hogy jó mester lesz?

– Éreztem. A legjobb mesterektől tanultam. Nemcsak Bay Bélától, hanem Gerevich Ali bácsitól, Vass Imrétől, Gyuricza Jóskától, mert velük is kellett iskoláznunk. Figyeltem a külföldi mesterek stílusát, hogyha az élet úgy hozza, ebben a szerepkörben is megálljam a helyemet. Szerencsém volt Svájcban, mert jó csapatot kaptam. Kezdetben a teljes párbajtőrszakág hozzám tartozott, később csak a női. Vezetésem alatt Anja Straub az első helyet szerezte meg az 1989-es denveri világbajnokságon. Ez volt a svájci vívás első világbajnoki aranya! Csapatban bronzérmesek lettünk.

– Miért nem folytatta a mesterkedést itthon?

– Nem hiányzom én itthon… Sok edző van… Nem örülnének, ha én is beöltöznék.

– De hát nem akármit tett le az asztalra.

– Annak nincs jelentősége… Mindenki marhára ért itthon a víváshoz, éppen ezért nem a sportágból élek. Családi vállalkozásban, társtulajdonosi minőségben elsősorban Panasonic termékeket árulunk. Tavaly pedig elmentem nyugdíjba.

– A vívás már a múlt?

– Nem teljesen. Veteránversenyeken azért olykor elindulok. Akad siker is. A hatvan éven felüliek kategóriájában nyertünk már világbajnokságot, ráadásul egyéniben Európa-bajnoki győztes voltam.

– Élvezi még a vívást?

– Nem annyira. A síelést és a jégkorongozást olykor jobban. Ezeket a sportokat annak idején nem űzhettük, mert veszélyesnek tartották őket. A kispályás jégkorongot magáért a játékért kedvelem. A legjobban azonban az erősítést szeretem.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy szeretne a New York-i maratonin elindulni.

– Arról már letettem. Örülök annak, hogy makkegészséges vagyok. Balczó, Maracskó, Fenyvesi, Maros „Kutya” és Bóbis Ildikó – hogy csak néhányukat említsem – már csípőprotézist kapott… Én meg fogorvoshoz sem járok.

– A magánélete hogy alakult?

– A harmadik feleségemmel élek. Két fiunk van: egy tíz- és egy tizenhárom éves. Főfoglalkozásban „ölik” egymást. Első feleségemtől egy fiam és egy lányom született, ők már kirepültek. A fiam harmincnégy, a lányom harminc lesz. És van már egy unokám is.

– Mi volt a leggyakrabban visszajáró kérdés idehaza, amikor világbajnok lett?

– Az, hogy mennyi pénz ütötte a markomat…


Pályakép

Dr. Pap Jenő, a BVSC tőr- és párbajtőrvívója 1951. december 15-én született Budapesten. 1959-ben kezdett el vívni. Dr. Papp Csaba kezei alatt nyert juniorbajnokságot. Később dr. Bay Béla tanítványaként lett világhírű vívó. 1978-ban a hamburgi vb-n az első helyezett magyar párbajtőrcsapat tagja volt, 1982-ben Rómában egyéniben nyert aranyérmet. Abban az évben az év férfi sportolójává választották. Tízszeres magyar csapatbajnok (egyszer tőrben, kilencszer párbajtőrben). Jogi doktor.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom