„Összegabalyodnak néha már a szavak”

De mi van a reflektorfény után? (244.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Tábori László korábbi sportcipő-boltja előtt Los Angelesben (Fotó: MH)

–   Az idősek még emlegetik, hogy a Honvéd-váltó négy tagjának más volt a családneve.

–   Valóban más névvel születtünk. Iharos Izrael volt, Rózsavölgyi Reidl, én Talabircsuk, Mikes pedig Meixner. Aztán beceneveket is kaptunk. Mivel Rózsavölgyi sovány volt, ő volt a Girnyó, Iharost csak Ihinek hívtuk, engem Rózsavölgyi nevezett el Mosolygó Mandarinnak, tudniillik mindig mosolyogva álltam fel a rajtvonalra.

–   A Tűzszekerek című filmben Sam Mussabini jegyzi meg: „Az üzletünkben, fiam, van egy mondásunk: »Nem lehet bepótolni azt, amit Isten kihagyott!«” Mikor döbbent rá, hogy tehetsége van a futáshoz?

–   Apám vasutas volt és Abaúj­szántóra helyezték. Ott éltünk a háború alatt. Mi nebulók, állandóan vetélkedtünk a grundon, s én mindig lefutottam a többieket. Máskor a mozdonnyal versenyeztem. 1947-ben elmentem Martfűre, ott jártam bőripari technikumba. A Tisza-parton volt egy verseny, három kilométeres táv, s több mint négyszáz métert vertem a másodikra. Aztán a testnevelő tanárom javaslatára néhány versenyen szolnoki színekben is elindultam, miközben a martfűi cipőgyárban dolgoztam. Hamarosan katonaköteles lettem, behívtak a hadseregbe, és három hónapos kiképzés után felkerültem a sportszázadhoz. Akkor már ott volt Rózsavölgyi és Iharos. Így jött össze a hármas fogat.

–   Milyen volt a kapcsolat hármójuk között?

–   Iharos három évvel korábban érkezett Iglói Náci bácsihoz, az edzőnkhöz, mint Rózsavölgyi és én. Pistának velem szemben három hónap előnye volt. De Iglóinak Iharos volt a liblingje. Engem és Pistát is felhasznált ahhoz, hogy Sanyi nagy időket fusson. Pista nemegyszer „felrobbant” emiatt. Én közelebb álltam hozzá, mint Sanyihoz. Iharos különc volt. A kemény kéz kellett neki, mert képtelen volt egyedül edzeni. Iglói sokat kiabált vele, és be kell vallani, hogy Sanyi sokszor visszafeleselt neki. De mindig megcsinálta, amit a mester kért. És hát jöttek az eredmények.

–   Az az Üllői úti futás 1955. szeptember 29-én, a néphadsereg napján, a megrendelt világcsúcs 4 × 1500 méteren olyan volt, mint a gyerek szájából kívánt mese.

–   Ma már elképzelhetetlen az ilyesmi! Üzentek Iglóinak, hogy a magyar néphadsereg napját ünnepeljük meg egy világcsúccsal. És Iglói bevállalta. Ilyen biztosra ment. Hogy mi volt a fizetség? Elvittek minket az Andrássy úton ma is meglévő cukrászdába. Napjainkban meg a világbajnokságokon és az olimpián dollárezreket ígérnek. Nekünk csak egy tortaszelet jutott.

–   Ha ma lenne fiatal, vállalná a sok munkát?

–   Hát, nem biztos! De nemcsak pénzért lehet futni; a pénz viszont segít. Ugyanakkor szeretni is kell a futást, élvezni, ha nyersz valamit. Csodálatos érzés, ha azt mondhatod: én vagyok a világon a legjobb! De szenvedni is meg kell tanulni. Különleges gondolkodású ember az, aki a szenvedést a testére erőlteti. Tökéletesen igaz a mondás: csak az ismeri meg az ár erejét, aki szemben úszik vele.

–   A melbourne-i olimpia 1500 méteres számában hatalmas küzdelem után lett negyedik…

–   Fordultunk a célegyenes kanyarjába, még kilencen. Én közel a pálya széléhez, a cementcsíkhoz. Az ausztrál Landy volt mellettem, aki egy váratlan pillanatban elém lépett. Elkaptam a vállát, elnyomtam, és jól látni az egyik képen, hogy a mozdulat hátravetett, miközben a többiek mentek előre. Százhúsz méterrel a cél előtt tehát újra kellett kezdeni… Itt veszett el az négy tized. Ha nincs ez a közjáték, második lehettem volna.

–   Miért döntött az emigrálás mellett?

–   Szerettem volna részt venni az amerikai fedett pályás versenyeken. A magyar vezetők először igent mondtak, de másnap közölték velem, hogy mégsem adják meg az engedélyt. Ezután arra gondoltam: egyedül vagyok, a nővérem is azt javasolta, tegyek belátásom szerint, és eldöntöttem, hogy nem megyek vissza. Legnagyobb meglepetésemre a San Franciscóba induló gép utasai között felfedeztem Iglóit. Aztán együtt maradtunk és ő volt az edzőm évekig. De nehéz ember volt…

–   Sok fedett pályás versenyen indult: Bostonban, Philadelphiában, New Yorkban, Washingtonban, le egészen Miamiig. Milyen ered­ménnyel?

–   Hol nyertem, hol veszítettem. Tudniillik meg kellett tanulnom a versenyzés technikáját. A gondok akkor kezdődtek, amikor a Sport Illustrated már nem támogatott anyagilag. Dep­ressziós lettem és hazavágytam. De nem kaptam jó híreket otthonról, és újra elkezdtem futni. Most minden tekintetben örülök, hogy nem csináltam hülyeséget: Amerikában maradtam, és tanultam. Elvégeztem egy kétéves egyetemet. Közben megismerkedtem a magyar feleségemmel, és a vele való életszövetség tervezése is háttérbe szorította az újabb egyetemi éveket.

–   A római olimpián feltehette volna a koronát egész pályafutására.

–   Magyar színekben nem versenyezhettem, viszont nem voltam még amerikai állampolgár. De akkoriban a törvény is úgy rendelkezett, hogy aki egyszer valamelyik ország képviseletében rajthoz állt, nem futhatott utóbb a másikban. Később aztán megváltoztatták a törvényt. Pedig 1960-ban nagyon jó formában voltam. Abban az évben tizenkét versenyt nyertem. Az amerikai állampolgárságot 1961-ben kaptam meg.

–   Mikor hagyta abba az élvonalbeli ver­senyzést?

–   Miután 1962-ben felhagytam a versenyzéssel, egy tolókocsikat gyártó cégnél műszaki tervező lettem, de lassan megbarátkoztam az edzőséggel is. Húsz évig a Los Angeles Valley College-ban neveltem a srácokat, majd San Fernando Valley Track Club néven új egyesületet alapítottunk. Az utcai versenyek megrendezésében 1972-től serénykedtem. Közben sportcipő-boltot is nyitottam, amit pár éve feladtam. Edzői pályafutásom a University of Southern California (USC) pályáján tavaly ért véget, ahol sokáig tanítottam. Most a házamhoz közel egy középiskolában próbálom megszerettetni a futást a fiatalokkal.
–   Kik voltak a legtehetségesebb ta­nítványai?

–   A legjobb Jacqueline Hansen volt. Ő 1975-ben világranglista-első lett maratonin. Ő volt az első nő a világon, aki 2:40-en belül futotta a távot.
A másik kedvencem Miki Gorman, egy japán születésű hölgy, a hetvenes évek vége felé megnyerte a bostoni és a New York-i maratont.

–   Család?

–   Feleségem több mint tíz éve meghalt. Két lányom van, unokáim vannak, de az élet elsodorta tőlem őket…

–   Szeret Los Angelesben élni?

–   Nagyon. Közel vagyok a tengerhez. Nyáron nincs túl meleg és télen nincs túl hideg. A szmog is elkerüli a várost. Az éghajlat jó a nyikorgó ízületeimnek, a térdeimnek. Egyre nehezebben mozgok. Jobb- és baloldali csípőoperációm is volt, úgyhogy most már két „vassal” élek. A bal oldali titánnal ékes, a jobb oldali csak márvánnyal.

–   Béke van a szívében?

–   Szegény gyerekként indultam el, aztán megismert a világ. Az olim­piákkal nem volt szerencsém, de voltam magyar, angol és amerikai bajnok. Nemzetközi versenyek győztese. Világcsúcstartó. Sikeres edző lettem külföldön. Mit akarok még? Megkaptam az élet fele királyságát. Értek és érnek szomorú napok. De hát, kit nem? Magyarul még beszélek, igaz, néha összegabalyodnak a szavak. Talán valami nyomot hagyok. Ámbátor ebben nem vagyok olyan biztos.

Pályakép

Tábori László 1931. július 6-án született Kassán. Közép- és hosszútávfutó, edző. Olimpiai (1956) negyedik helyezett 1500 méteren. Korábban, 1955. szeptember 6-án 1500 méteren beállította Iharos 3:40,8-as világcsúcsát. Ugyanebben az évben 3 perc 59 másodperccel harmadikként futott a világon a négyperces álomhatáron belül. A 4 × 1500 méteres váltó tagjaként két világcsúcs fűződik a nevéhez. Külföldön él 1956 óta.