Nincs nagyobb erő a szeretetnél

de mi van a reflektorfény után? (226.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Köteles Erzsébet fordulatra vár a magyar tornában (Fotó: Csudai Sándor)
– Mi a hosszú élet titka?

– Nagy receptet nem tudok mondani, csak a saját magam példájával jöhetek elő. Azt mondom, legyen jóban magával az ember, és már fiatalon tegyen meg mindent az egészsége megőrzéséért. Nagyon fontos, hogy szeresse, amit csinál, szeresse a munkahelyét, a kollégáit, az embereket, mert a szeretetnél nagyobb erő nem létezik.

– Nagy ünnepség volt a kilencvenedik születésnapján?

– Igen. Mondhatom, hogy nagy cécót kerítettek az illetékesek, mert sokak mellett felköszöntött a Magyar Olimpiai Bizottság, a Vasas, a régi társak, és este aztán bensőséges vacsorán a családom.

– Tudom, hogy mindkét férje meghalt. Egyedül él? Ki gondozza?

– Valóban mindkét férjemet eltemettem, de a nevelt fiam, a második férjem középső gyereke mindenben segít. Ha kell, orvoshoz visz, ha kell, röntgenre, bevásárol, porszívózik. Sokat köszönhetek neki. Amikor a csípőműtétem előtti vizsgálatok zajlottak, akkor is ő vitt mindenhova. Most a körülményekhez képest jól vagyok. Februárban Gábor Anti az Uzsoki-kórházban csípőprotézissel műtött, és az operáció olyan jól sikerült, hogy semmi fájdalmat nem érzek.

– Elkerülhetetlen volt a műtét?

– Igen. Nem lehetett kikerülni, és én nem szerettem volna húzni az időt. Mondtam is Gábor Antinak, essünk minél előbb túl rajta.

– Olvastam valahol, hogy imádsággal kezdi a napjait. Mindig hívő ember volt?

– Igen. Reggel imával kezdem, este imával zárom a napot. Erre tanítottak a szüleim, s ez végigkísért az életemen.

– Olvastam, hogy gyerekkorában, iskolába menet elütötte a villamos. Mi történt pontosan?

– Az édesanyám dohánygyárban dolgozott, és nem volt hat fillérje villamosjegyre. Ezért gyalog jártam iskolába. Egy pillanatra elkalandoztam, és elütött a villamos. Ép bőr nem volt rajtam, de a saját lábamon mentem be a közeli Margit Kórházba. Borzasztó fájdalmaim voltak, és három napig eszméletlenül feküdtem. És amikor felneszeltem, akkor sem nyugodhattam meg, mert az orvosi konzílium a fejem fölött arról beszélt, hogy amputálják-e a lábamat vagy sem. Szerencsére nem amputálták, s picit ennek is köszönhettem a tornászkarrierem kezdetét.

– Hogyhogy?

– Három hónapos kórházi kezelés után, október közepén mehettem először iskolába, és a tornatanárnőm, Nagyné Vali néni kérdésére elmondtam, hogy egyenesen a kórházból jövök. A tornaóra végén pedig mély, bariton hangján közölte, hogy: „Köteles, itt marad.” Ott maradtam, ő pedig ugráltatott, majd azzal váltunk el, hogy minden nagyszünetben tornaszerelésben jelentkezem nála. Jelentkeztem.

– A tanárnő révén került a Nemzeti Torna Egylethez?

– Igen. És én, a félig meddig székely kislány, csókolommal köszöntem az érettségi előtt álló Keleti Ágnesnek. Szerencsére tehetséges voltam, és így ott ragadtam, és meglehetősen gyorsan haladtam előre.

– Mikor volt az, hogy úgy gondolta, abbahagyja a tornát és inkább atlétának áll?

– Fiús gyerek voltam, fára másztam, és volt egy igazi atléta a környékünkön. Mondanom sem kell, mennyire felnéztem rá. Úgyhogy rövid időre elcsábított az atlétika, de aztán győzött a józan ész, mert Vali néni, amikor megtudta, hogy mi jár a fejemben, visszaparancsolt a tornaterembe.

– Hogyan élte meg a második világháborút?

– Nagyon nehéz napok, hónapok, évek voltak azok. De amikor végre befejeződött az ostrom, amint lehetett, újra építkeztünk. Egyre jobban ment a torna, és 1948-ban már nagyon erős csapatunk volt az olimpián. Keleti Ágnes sérülés miatt ugyan nem lehetett velünk, de nélküle is megnyertük a csapatversenyt, ám a csehszlovákok óvást nyújtottak be, amit elfogadtak, így csak ezüstérmesek lettünk.

– Négy évvel később, Helsinkiben szintén kis különbséggel bukták el az aranyat. Ott mi történt?

– Szegény Korondi Margit, aki az előző nap felemás korláton egyéniben aranyérmet nyert, elejtette a buzogányt, így az arany helyett megint az ezüst jutott nekünk.

– A melbourne-i olimpián végre sikerült. Arra hogyan emlékszik?

– Először is hálával tartoztunk a kint élő magyaroknak, akik elképesztő, hihetetlen szeretettel fogadtak bennünket. Nekünk, tornászoknak felajánlották, hogy megcsinálják a frizuránkat. Kitaláltunk egy újítást a döntőre, és a szalagjaink piros-fehér-zöld szí­nűek voltak. De a csarnokban működő ventillátor nagyon zavarta a szalagok mozgatását, ezért Vali néni futásának köszönhetjük az aranyérmet, mert a gyakorlat kezdete előtt négy emeletet rohant a lépcsőn, hogy leállíttassa a műszakiakkal a ventillátort. Sikerült.Végre nyertünk!

– A melbourne-i olimpiát 1956-ban rendezték, s előtte itthon, október 23-án kitört a forradalom. Arról milyen emlékeket őriz?

– Nagyon rossz emlékeim vannak. Már akkor itt laktunk a családommal a XI. kerületben. Amikor bejöttek az oroszok, a Móricz Zsigmond körtér felől egy tank belőtt a mi lakásunkba, a gyerekeket úgy menekítettem át a másik szobába, egyébként meg a féltve őrzött vitrinem is pozdorjává tört.

– Olimpiai bajnok, több mint tizenöt érmet őriz, ami nem kevés. Mégis megkérdezem: van valami hiányérzete, van, amit nem sikerült elérnie?

– Különösebb hiányérzetem nincs. Olimpiai bajnok vagyok, és mindig igyekeztem a tehetségemet a lehető legjobban kiaknázni. Talán csak azt a két olimpiát sajnálom, ahol nüanszokon múlott az aranyérem.

– Pályafutása befejezése után testnevelőként dolgozott. Azt is élvezte?

– Igen. Ott is volt sikerélményem. Három diplomám van: művészi tornász, szertornász és a testnevelő tanári. Itt, a XI. kerületben sok olyan gyereket oktattam, aki később sokra vitte. Említhetném Hunyady Emesét, aki műkorcsolyázó szeretett volna lenni, ám én ajánlottam az anyukájának, mivel picit kötöttek Emese izmai, legyen inkább gyorskorcsolyázó. Az lett, az meg már más kérdés, hogy Emese osztrák színekben lett olim­piai bajnok. És mondhatnám a teniszező Taróczy Balázst vagy a hokis Ladányi testvéreket.

– A magánéletéről keveset tudunk.

– Nem hiszem, hogy a magánéletem másokra is tartozna, bár nincs mit szégyellnem vagy titkolnom. Ahogy mondtam az előbb, két férjem volt. Az elsővel huszonhat évet éltünk együtt, és két fiam született. Sajnos a nagyobbik harminchat évesen, három év kemény küzdelem után szklerózisban meghalt. A kisebbik, Laci ifiválogatott vívó volt, de nem vették fel a Testnevelési Főiskolára. A lényeg az, hogy Kanadáig szaladt, ma is ott él. Három unokával ajándékozott meg, kettő már nős, a harmadik pedig most készül férjhez menni. Egyébként Laci fiam is itt állt a betegágyam mellett a februári nagy műtétemkor.

– Figyeli még a tornát?

– Hogyne, amit lehet, megnézek a tévében.

– Lesz olyan sikeres a magyar tornasport, mint az önök idejében volt?

– Reménykedem, hogy Magyar Zoltán elnökké választásával és Guczoghy György belépésével fordulat következik be tornasportunkban. Elsősorban a lányoknál. Én legalább egy kis részsikert szeretnék még megélni.

Pályakép

Köteles Erzsébet. Született: Budapest, 1924. november 3. A Nemzeti TE versenyzőjeként 1938-ban kezdett tornázni. Egyéni magyar bajnoki címet 1942-ben szerzett első alkalommal, lóugrásban. A háború befejeztével a Testnevelési Főiskola hallgatója és a TFSE versenyzője lett. Itt testnevelő tanári diplomát szerzett. 1955-től 1958-ig a Vasas sportolója volt. Sportolóként három olimpián szerepelt (1948, 1952, 1956). Ezeken egy arany-, három ezüst- és egy bronzérmet szerzett. Helsinkiben talajon negyedik volt. Világbajnokságon ugyancsak csapatban végzett az első helyen (1954).