Nem mérnök lett, inkább világbajnok

Bár édesapja villamosmérnököt faragott belőle, hamar rájött, hogy a számoknál, elméleteknél jobban érdekli a tőr, és a pást izgalmasabb terep a tervezőasztalnál. Tuschák Katalin igazi csapatjátékosként két világversenyen is érmet szerzett, és ma is úgy gondolja, a Himnuszt a dobogó tetején hallgatni a legfelemelőbb dolog a világon.
 „Egész pályafutásom alatt csapatjátékos voltam” (Fotó: Kövesdi Andrea)
– Bizonyára szülői példa nyomán kezdett el gyerekfejjel sportolni.
– Szó sincs róla. Mi tagadás, nem voltunk kifejezetten sportos család, én voltam a kakukktojás a hatalmas mozgásigényemmel. Édesapám megérezte, hogy a sport segítségével le tudom vezetni a felesleges ener­giáimat, így aztán jó ismerőse, Bakonyi Péter figyelmébe ajánlott. A kardcsapat edzője azt mondta, majd meglátjuk, mit tud ez a magas balkezes. Nos, így kerültem igazolt versenyzőként a Honvédba. De még akkor sem volt biztos, hogy a vívásnál kötök ki, mert a kosárlabda is nagyon vonzott. Végül győzött a tőr. Utólag elmondhatom, nem bántam meg.

– Gyorsan jöttek a sikerek?
– Elég későn, tizenkét évesen kerültem a sportágba. Nem voltam ügyetlen, de mint mindenkinek, nekem is végig kellett járnom a szamárlétrát. Minősítőversenyek után jutottam el a serdülő, ifi-, majd juniorválogatottságig. Időközben Solti Antal lett a mesterem, és bár tudom, hogy ez elcsépelt frázis, de őszintén mondom: roppant sokat köszönhettem, köszönhetek neki. Aztán véget értek a csikóévek, és egyszer csak a felnőttmezőnyben kellett helytállnom, ahol egészen más volt a ritmus, keményebbek voltak az edzések, merészebbek a célkitűzések, egyáltalán, sokkal nehezebbek voltak a feladatok.

– Ráadásul nem csak a páston kellett bizonyítania, hiszen a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán tanult. Mondja, hogyan jut egy fiatal lány eszébe, hogy villamosmérnök legyen?
– Hát az biztos, nem egy nőies szakma, ám édesapám mindenáron mérnököt akart nevelni lánygyerekeiből. Nővérem nem jöhetett számításba, mert roppant gyenge volt matematikából, én viszont jóban voltam a számokkal, ezért hát rám várt a feladat, hogy megvalósítsam apám álmát. El is végeztem az egyetemet becsülettel, sőt két évig még dolgoztam is a szakmában, ám hamar rájöttem, nem nekem való pálya ez. Ráadásul ott volt a vívás, amely egyre jobban érdekelt. Így aztán, amikor eljött a pillanat, és dönteni kellett, nem haboztam: a pást lett az én igazi munkahelyem. Szerencsére a nyolcvanas évek közepén már valódi sportállást kaphattak a profi sportolók, így nem kellett – mint korábban annyiszor – „álalkalmazottként” bemenni egy-egy vállalathoz, majd sosem látott kollégák pillantásainak kereszttűzében, szégyenkezve felvenni a meg sem érdemelt fizetést.

– A Honvédból aztán az MTK-ba igazolt. Mi indokolta a váltást?
– Csupán annyi, hogy az edzőmet ott alkalmazták és én követtem őt. Jól tettem, mert nagyszerű társaságba kerültem. A klubnál a legendás Szőcs Bertalan irányította a munkát, és olyan remek lányokkal, fantasztikus sportolókkal vívhattam együtt, mint Kovács Edit, Tordasi (Schwarczenberger) Ildikó, Mincza Ildikó, Szőcs Zsuzsa. Nagyon futott a szekér, ha jól számolom, ötször nyertünk magyar bajnokságot.

– Aztán átlépte a válogatott kapuját, és hosszú évekig megbízható tagja lett a klasszis tőrcsapatunknak.
– Végül is 1986-tól lettem stabil tagja a válogatottnak úgy, hogy előtte három évig kerettag voltam. Nem kellett sokáig várnom a nagy sikerre: 1987-ben a lausanne-i világbajnokságon csapatunk, Stefanek Gertrúd, Jánosi Zsuzsa, Kovács Edit, Szőcs Zsuzsa és jómagam, a dobogó legtetejére állhatott. Egy évre rá jött az újabb siker, a szöuli olimpián bronzérmet szereztünk.

– Ez utóbbit meglehetősen visszafogottan kezelte a hazai sportsajtó, hiszen mindenki aranyérmet várt a női tőrcsapattól.
– Akkor is bebizonyosodott, hogy mifelénk csakis az aranyéremnek, az első helynek van becsülete, minden más helyezést legfeljebb elégedett hümmögéssel, esetleg udvarias mosollyal fogadnak. Mi az olimpia előtt pontosan tudtuk, nem vagyunk olyan formában, hogy megnyerjük a versenyt. De azt is eldöntöttük: minden idegszálunkkal küzdünk azért, hogy éremmel jöhessünk haza.

– Szöul után határozta el, hogy leteszi a tőrt?
– Tulajdonképpen igen. A barcelonai olimpiára Kovács Tamás kapitány kérésére még mint biztonsági tartalék becsülettel felkészültem, de tudtam, hogy két gyermek anyjaként én már nem bírom vállalni a válogatottsággal járó terheket. A civil életben az értékesítés területén helyezkedtem el. Nem panaszkodhatom.

– Gondolom, civilként is figyelemmel kíséri egykori sportága helyzetét.
– Természetesen, és azt látom, a világ vívósportja roppant kiegyenlítetté vált. Nem is olyan régen például elképzelhetetlen lett volna, hogy egy venezuelai versenyző világbajnokságot nyerjen párbajtőrben. Ma már ez sem kirívó eset, más fegyvernemben is olyan országok tartoznak az élvonalhoz, amelyek versenyzői tíz-tizenöt éve még tanulgatták a sportág alapjait.

– Hogyan vélekedik a hazai női mezőnyről?
– Számomra nagyon szomorú a kép. Az én időben hatvan-nyolcvan versenyző is elindult egy országos bajnokságon, most jó, ha húsz női tőrözővel számolhatunk. Alig van utánpótlás, ráadásul a női párbajtőr és kard egyre népszerűbb, ezek is elvonják a tőrvívástól a fiatalokat.

–Tartja a kapcsolatot egykori csapattársaival?
– Telefonon gyakran beszélünk, vagy­is tudunk egymásról, és a születésnapokon szertartásosan összejövünk.

– Ha visszatekint sportpályafutására, elégedett azzal, amit elért?
– Nincs bennem semmi hiányérzet, úgy érzem „kivívtam magamból”, ami bennem volt. Egyéniben nincsenek számottevő eredményeim, mindig is csapatjátékos voltam, így örülök, hogy hozzájárulhattam, és résztvevője lehettem a női tőrcsapat sikereinek. Bevallom, számomra a világbajnoki arany az olimpiai bronznál is értékesebb. Úgy állni éremmel a nyakadban a dobogó tetején, hogy a Himnuszt neked játsszák, nos, az egyszerűen leírhatatlan érzés. Csak annyit mondhatok: aki teheti, próbálja ki. Ezért érdemes elkezdeni, keményen, néha akár szenvedve is edzeni.

Pályakép

Tuschák Katalin ( 1959. június 13. Budapest). Eredményei: 1988-ban Szöulban az olimpiai bronzérmes tőrcsapat tagja. 1987-ben a világbajnokságot nyerő csapat tagja. Ötször nyert országos csapatbajnokságot, egyéniben egy ezüst-és három bronzéremet szerzett. Az MTK-val 1988-ban a második helyen végzett a BEK-ben.