Imádta a labdát, páros lábteniszben pedig legyőzhetetlen volt

Vízilabdázóként beutazta a fél világot (Fotó: Csudai Sándor)

–  Mekkora fort adna nekem, ha kihívnám egy éles lábteniszmeccsre?

–  Ma már semmit. De harminc éve, egy huszonegy poénig tartó meccsen látatlanban adtam volna tizenöt pont előnyt. És ne legyenek illúziói, aligha lett volna esélye a győzelemre.

–  Elhiszem önnek. Készséggel elhiszem, de hogyan lett egy válogatott vízilabdázóból az ország egyik legjobb lábteniszezője?

–  Úgy, hogy egyszerűen imádtam a labdát, és persze a lábteniszt. Amikor a Vasasból pólósként visszavonultam, benzinkutas lettem, de szabadidőmben állandóan lábteniszeztem. És micsoda ellenfelekkel! Korábban rengeteget játszottam néhány válogatott jégkorongozóval, aztán éppen egy hokis, Horváth Öcsi lett a párom . Szinte verhetetlenek voltunk . Aztán szívesen játszottam a hokis Mészöly Kandúrral, Deák Mikivel, jaj, ki ne felejtsek valakit a névsorból. Szegény Farkas Jancsi és Tichy Lajos volt a legnehezebb ellenfél, de megesett, hogy megizzadtunk Fazekas Laci, Noskó Ernő, Szuromi Anti, Oborzil Sanyi, és –  Isten nyugosztalja –  Várady Béla ellen.

–  Azt hallottam komoly pénzben mentek azok az összecsapások.

–  Á, inkább vacsorameghívás volt a tét, vagy egy nagy kör ital a siófoki vagy a budapesti éjszakában. Persze, nem tagadom, előfordult, ha nem is sokszor, hogy pénzben nyomtuk, de nem a haverok ellen, a pénzes fogadásra megvoltak a megfelelő ellenfelek.

–  És ott már igaz volt a nagy pénz kifejezés?

–  Relatíve volt nagy pénz. Maradjunk annyiban, szép pénzt kasszíroztunk egy-egy győzelem után. De kockáztattunk is. Igaz, ha előtte láttuk az ellenfelet, már többnyire biztosra mentünk, mégsem kaphattunk ki egy krumpli párostól.

–  Miért nem futballista lett, hanem a vizet választotta?

–  Hát, volt esély rá, hogy focista legyek, mert rengeteget játszottam a haverokkal. De akkoriban milliószám nyüzsögtek a futballreménységek. Óbudán nőttem fel, így gyakran jártunk a legendás Császár uszodába. Somóczi Lóránt, a legendás edző a szó szoros értelemben egy alkalommal a hajamnál fogva cibált a ki a medencéből, és mondta, hogy belőlem vízilabdást csinál.

–  Csinált.

–  Igen. A Honvédban lettem igazolt játékos, és nem lehettem kutya, hiszen még nem voltam tizennyolc éves, amikor már az OB I.-ben pólóztam. Brandy Jenő volt az edzőm.

–  Mikor került be a válogatottba?

–  Lemhényi Dezsőnél. Ő volt a kapitány, s ő hívott meg először a keretbe. Húszévesen az angolok ellen mutatkoztam be, mégpedig három góllal. Ám ettől nem szálltam el, nem is szállhattam, hiszen tele voltak a medencék jobbnál jobb spílerekkel. Az 1960-as, római olimpiára utazó keretbe nem tettek be, s amikor megkérdeztem Lemhényit, hogy miért hagyott ki, röviden válaszolt. Azt mondta, vannak nálam jobbak. Az olimpia helyett B válogatott lettem, és Rómában, az olimpiai uszoda megnyitóján, még 1959-ben játszottam az egy évvel később olimpiai aranyat nyerő komplett olasz válogatott ellen. Győztünk 6-2-re, és megint három gólt dobtam.

–  Ezzel véget is ért a válogatottbeli karrierje?

–  Nem, mert 1967-ben, megint egy évvel az olimpia előtt, Markovits Kálmán beválogatott. Beutaztam a csapattal a fél világot, de Mexikóba, az olimpiára megint nem jutottam ki. Ez a vízilabda-pályafutásom legfájóbb emléke. Voltam ugyan válogatott, játszottam több száz élvonalbeli meccset, ám a csúcs, az olimpia mégis kimaradt az életemből.

–  Még fáj?

–  Sajog.

–  A csalódásnak tudható be, hogy viszonylag fiatalon visszavonult?

–  Mondjuk. Bár harminchárom éves voltam, akkor már tulajdonképpen befejezheti az ember az aktív sportot. Ám az is igaz, hogy picit fásultnak, kiégettnek éreztem magam. Adódott a lehetőség, hogy benzinkutas legyek. És persze, hogy elfogadtam.

–  Zsíros állásnak számított?

–  Igen. Tisztességesen lehetett vele keresni. Az atlétalegendával, Iharos Sanyival dolgoztunk együtt egy kútnál. Mit mondjak, két tankolás közben volt miről beszélgetnünk.

–  Az aktív játéktól való visszavonulása után teljesen hátat fordított az uszodának? Sosem gondolt arra, hogy mondjuk gyerekekkel foglalkozzon?

–  Á, az edzőségre én totálisan alkalmatlan vagyok. Tudtam ezt, ezért megmaradtam a sportág egyszerű szimpatizánsának.

–  A medence széle helyett jobb volt a benzinkútnál, melegben, télben, hóban, fagyban álldogálni?

–  Mint mondtam, nagyon jó kereseti lehetőség volt a benzinkutasság. Munka után éltem az életemet, jártam az éjszakát, a Pipacs bártól a Maximig sok helyen megfordultam, és közben nappal meg lábteniszeztem. Sok barátom volt, legalábbis akkor azt hittem. Ám később szép lassan mindenki lemorzsolódott. De tudja mit, ma már úgy látom, jobb is, hogy így történt.

–  Akkor volt minden, bulik, lányok kiruccanások?

–  Én piálni nem nagyon piáltam, de azt nem tagadom, csajozni csajoztam. Nem bántam meg semmit, ma is mindent úgy csinálnék, mint ahogyan azt hajdanán tettem. Aztán megismertem egy lányt, akit nem sokkal később feleségül vettem. Megszületett a fiunk, Balázs. Én voltam a világ legboldogabb és legbüszkébb apukája. Pláne, amikor kiderült róla, ahogy nőtt, hogy egy igazi teniszfenomén. Mindenemet eladtam, pénzzé tettem, hogy az ő pályafutását egyengessem. És minden simának, szépnek látszott, ahogy lépegetett előre, a korosztályában szép sikereket ért el. Vagy tizennyolcszoros korosztályos magyar bajnok lett. Egy szép napon aztán azzal jött haza, hogy kész, neki elég, ő befejezi. Összetört bennem valami. Nem túlzás, ekkora pofont az élettől sem előtte, sem utána nem kaptam.

–  Miért tette le az ütőt?

–  Azt mondta, hogy torkig van mindennel, elege lett. Ma már csak edzőként dolgozik. Persze az a lényeg, hogy megtalálja a saját boldogságát. Ha neki így jó, akkor tegye.

–  Ön megtalálta a boldogságát?

–  Erre a kérdésre ma már ismét határozott igennel válaszolhatok. Pedig az élet engem is megráncigált. És nemcsak a sportbeli csalódások. Balázs mellett született egy másik fiam, András, majd az édesanyjuktól elváltam.

–  András is sportolt?

–  Ő abszolút „civil életet” él.

–  És ön, ön hogy él?

–  Jól. Tizenhat éve már, hogy megint rám mosolygott az élet, megismertem Böhm Katalint, akivel azóta is harmóniában éljük a napjainkat. Sokat köszönhetek neki, minden megteremt számomra. Én pedig az egykori kajakos, Hazsik Endre által irányított KSI-ben dolgozom, munkatársként. Kerek az életem.

Pályakép

Váci József válogatott vízilabdázó 1937. április 20-án született, Budapesten. A Bp. Honvédban kezdett
vízilabdázni, tagja volt az 1958-as, budapesti Európa-bajnokságon aranyérmes válogatottnak. Több száz
OB I.-es mérkőzésen játszott, és 1962-ben az ő nevéhez fűződik az ötvenméteres mellúszás első országos bajnoki aranyérme és csúcsa is.