Ifjú szurkoló lógott a mélység felett

A leszakadt lelátó és a megdöbbent szurkolók (Fotó: MH)

Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok, egyben az első hivatalos válogatott labdarúgó-mérkőzésünk szereplője végezte el a kezdőrúgást, a korabeli BTC-mezre emlékeztető, piros-fehér csíkos dresszben, fején a legendás bordó bársonysapkával. (A hőskorban ezt kapták ajándékba a „reprezentatív” mérkőzések szereplői.) Már az előmérkőzésre összejött huszonötezer néző, s a magyar ifik 2:1-re nyertek, ami nem nagy csoda, főleg ha tudjuk, Lantos Mihály, Budai II László és Kocsis Sándor is játszott. Az Aranycsapat tagjai közül csak az ifjú, húszéves Puskás játszott, aki nem is ismerte Hajós Alfrédot, sőt még csak nem is hallott róla. Amikor bemutatták neki, nem késett a replikával: „Azért én is leszek párszor válogatott, aztán hetvenévesen majd én végzem el a kezdőrúgást.” „Öcsi” 1997-ben volt hetvenéves, akkoriban köszöntötték a 20. század gólkirályaként egy németországi ünnepségen...

Hetven éve gyásszal kezdődött a mérkőzés: egyperces megemlékezést tartottak – egyébként Tildy Zoltán köztársasági elnök szeme előtt – a két nappal korábbi, perecesi bányaszerencsétlenség áldozatainak emlékére. Az első félidőben izgalmas játék zajlott, Puskás és a jobbszélső Egresi, egyike Gallowich Tibor szövetségi kapitány hét újpesti játékosának, egy-egy gyors gólját a vendégek Epp révén kiegyenlítették. Már az első félidőben is baj történt: a B lelátó és a Springer-szobor közötti állóhelyen lévők rázuhantak az alattuk lévő korzóülés közönségére.

Egy szurkoló a lábát törte, néhányan kisebb sérülést szenvedtek. Nem tört ki pánik. Egy érces hang – utalva arra, három héttel korábban, a Kispest–Fradi bajnoki meccsen Puskás a 38. percben hordágyon vitette magát az öltözőbe, aztán kijött a második félidőre, s két góljával eldöntötte a meccset – egyenesen utasította a mentősöket, nagy derültséget keltve: „Öcsinek vigyék!” Szusza Ferenc vezető gólja után még nagyobb baj történt. „Egyszer csak megmozdult a hatalmas embererdő az állóhely teniszpálya felőli sarkában és lefelé zuhant – írta a Népsport, helyszíni tudósítóját idézve. – Mintegy nyolc méter szélességben szakadt be a magas betonoszlopokra helyezett padlózat. Véres ruhában, jajgatva másztak elő azok, akik járni tudtak. Legalább kétszáz ember zuhant a mélybe, másfél emelet magasból. A romok alól kimenekítetteket a teniszpálya szélén a gyepre fektették le.” Érthetetlen, hogy sem a jugoszláv játékvezetők, sem a rendezők, sem a rendőrség nem állította meg a játékot. Híressé lett egy fotó: egy fiatal srác kapaszkodik a leszakadt lelátó még ép részébe, alatta a mélység. Kiderült, Nika Lászlónak hívták, tizenhat éves műszerésztanonc volt. Szerencsére életet nem követelt a valaha történt legnagyobb magyarországi sta­dion­katasztrófa. A legsúlyosabb sebesült, Varga Pál ellenben megnyomorodott. A klubházban szállást és munkát is adtak neki, szegény jó negyedszázadon át pénztárosként dolgozott az Üllői úton. A szörnyű közjáték után egyébként végigjátszották a mérkőzést, s a magyarok 5:2-re nyertek. De erre már kevesen emlékeznek.

A most kilencvenéves Springer Miklós, a Ferencváros alapító elnökének, Springer Ferencnek az unokája kinn volt az Üllői úti mérkőzésen. Őt kértük rövid emlékezésre.

– Emlékszik a meccsre?

– Bár éppen hetven év telt el, de világosak az emlékképeim. A szurkolótársakkal lélegzet-visszafojtva figyeltük, ahogyan Nika László kapaszkodott. Olyan volt, mint egy akrobata, a kezével folyamatosan haladt a függőleges tartóoszlop felé, amelyen lecsúszott. Hihetetlen látvány volt.

– Hogyan kezdődött a baj?

– Egyszer csak hatalmas robajt hallottunk a második félidő ötödik-hatodik perce körül. Akkor 3–2-re vezetett a magyar csapat. Attól kezdve azt a fiatalembert figyeltük, aki az éle­téért küzdött.

– Hogyan reagáltak a játékosok?

– Rövid időre megállt a játék, de csak annyi időre, ameddig a legnagyobb bajt elkerültük. Utána játszottak tovább a csapatok, és szerintem ez bölcs döntés volt, hiszen így elkerültük a pánikot.

– Később találkozott Nika Lász­lóval?

– Igen, a Ferencvárosban, mármint a klubnál. Akkor tudtam meg a nevét. Az egyesület adott neki valami munkát is később, ha jól tudom.

– Ön a közeljövőben ünnepli a kilencvenedik születésnapját. Hogy érzi magát?

– Sajnos, nem túl jól. Mindenképpen szerettem volna szerdán ott lenni a Fradi születésnapi ünnepségén, száztizennyolc éves a klubunk. A vérnyomásom nincs rendben, és az orvosok nem javasolták, hogy kimozduljak. De amint jobban leszek, elviszem a koszorúmat, tisztelegve az alapítók emléke előtt.