Sport
Hisz a munka és a humor erejében
Cselgáncs. Mesebeli történet az Eb-győztes Tuncsik Józsefről – A szegény fiú megszökött vidékről, a fővárosban próbált szerencsét
– Azok közé tartozik, akik az erőt és a tehetséget vidékről hozták magukkal.
– Tanyasi iskolába jártam Tégláson, ahol a kevés gyerek miatt a négy alsó és a négy felső osztályt összevonták. Ennek sok előnye is volt, mert az alsós a felsőbb osztályostól tanulhatott. Azonban 1951-ben elvették a földünket, a terményünket, mindenünket, és anyu és apu ott marad a hat gyerekkel. Amikor nyolcadikos lettem, nem akartam a családot jobban terhelni, és megléptem. Felültem egy vonatra, és a szüleim tudta nélkül felutaztam Pestre. Találtam egy újságcikket a Váci úti 207-es Rózsa Ferenc Iparitanuló és Nevelőintézetről, és bekopogtam. Közöltem, hogy itt akarok tanulni. Szimpatikus voltam az igazgatónőnek, beköltöztetett a kollégiumukba, ruhát adott, és megmosakodhattam.
– Mikor tudták meg a szülei, hogy hol tartózkodik?
– Fél év múlva. Addig kerestek, de az egyik testvérem elmondta, hogy jó helyen vagyok. Féltem attól, hogy ha elárulom, hol vagyok, hazavisznek. Az igazgatónő leült anyámmal, és rábeszélte, hogy nem szabad elvinnie.
– Ha vidéken marad…
– Akkor földműves lettem volna. Így pedig kitanultam a kőműves szakmát.
– De mintha a sors más utat jelölt volna ki Tuncsik József számára.
– Kevés dolog számít túl sokat, és még kevesebb számít egyáltalán. Az én esetemben azonban lényeges, hogy a nevelőintézetben nem volt tornaterem. S mivel kötelező volt sportolni, a Honvéd ott volt a közelben. Testnevelő tanárom, Sepsi Attila a Margit-szigeten oktatott, és azt szerette volna, hogy úszó legyek. Az izmaim azonban nem engedelmeskedtek. Átmentem műugrónak. Csináltam addig, amíg az edzőm egyszer kifakadt: „Spicc – ordította –, a k… anyádat!” A csúnya beszédre érzékeny vagyok ma is, így aztán nem mentem többet.
– Ment és felébresztette a szerencséjét.
– Még nem, mert átsasszéztam a birkózókhoz. Varga Jancsival az élen ezek már nagymenők voltak, én meg félénk. Következtek az ökölvívók. Ott meg Kajdi Jancsiék úgy pofán vágtak, hogy ömlött belőlem a vér. Egyik nap észrevettem a fehér ruhás dzsúdósokat. A ma nyolcvankét éves Gyebnár Feri olyan varázslatos és játékos edzéseket tartott, hogy eldőlt a sorsom. A családias hangulat megfogott. Elég hamar kaptam ruhát, egy elesett kis nevelőintézetes.
– Mi volt az első sikere, amelyre mindenki odafigyelt?
– Elindultunk a csapatbajnokságon, és én, mint kezdő, tatamira léptem a nagy Moravetz Feri ellen. Csipődobással hipp-hopp legyőztem, három másodpercig voltam a szőnyegen. Mindenki meglepődött. Akkor már 1965 szeptemberében jártunk. „Honnan vetted Feri ezt a gyereket – kérdezték Gyebnártól. Az Isten adta – ez volt a válasza.
– Az ambíció mennyire vitte előre?
– Úgy voltam ezzel, hogy az önbecsülés, a hiúság és a bizonyítás hajtott. A mai napig így van ez. Versenyző koromban, ha veszítettem, humorral oldottam fel a kudarcot. Ha mindent túlságosan komolyan és feszítve csináltam volna, akkor már nem élnék bizonyosan.
– Abban a szerencsében részesülhettem, hogy negyven évvel ezelőtt, 1976-ban, amikor a magyar cselgáncssport első Európa-bajnoka lett, én tudósíthattam a tatami mellől. Egyebek mellett ez állt a tudósításban: „A sajtófőnök odarohant Tuncsikhoz és megkérdezte: »Hány éves?« »Vizet!« – mondta versenyzőnk kiszáradt hangon. »Egyesülete?« »Vizet!«”
– Ha erre gondolok, ma is szomjas vagyok… De a lényeg: én a munkában hittem. Rengeteget edzettem, fejlesztettem magam. A válldobáshoz nem volt megfelelő az izomzatom, megkerestem a súlyemelő Veres Győzőt, aki egy speciális technikát „rakott össze” nekem. Ezt hívtuk később tuncsikolásnak. Hamarosan meg is jött az eredménye. De fordítva is igaz volt, amikor én segítettem. A vízilabdázó Szívós sokat bajlódott a lábával. Aztán megtanítottam neki, hogyan fűzze rá az ellenfél lábára a sajátját; közben dőljön hátra és már járhat is a keze. De valamit még el kell mondanom: 1966. november 25-én a cselgáncsválogatott négy tagja és edzőjük meghalt a pozsonyi légi katasztrófában. Ennek is köszönhettem, hogy tehetséges kezdőként bekerültem a válogatottba. A szomorú tény mindig motivált. Ma is elérzékenyülök, ha volt társaimra gondolok. Amikor felmentem a tatamira, sohasem féltem senkitől. De a fiúk halála megerősített a hitemben. Értük is küzdöttem.
– Hogyan fogadták a szülei, hogy Európa-bajnok lett?
– Csodaként élték meg. Én voltam a mindenük. Másfél kilóval, császármetszéssel születtem, s az orvost, aki életre segített, Jánosnak hívták. Ezért aztán Jancsikának neveztek. Később tudtam meg, hogy Józsefre kereszteltek.
– Az 1976-os montreali olimpián is esélyesként indult, de az aranyért már nem küzdhetett százszázalékos állapotban.
– Horváth Pista, a vezetőedzőnk gyáva volt… A mongol Buyaadát nagy csatában vertem meg, és utána járt volna nekem hat nyugodt perc. De alig jöttem le a tatamiról, máris szólítottak a kubai Rodriguez ellen. Horváth azonban nem mert odamenni a zsűrihez tiltakozni! Ez okozta a vesztemet. Rodriguez éveken keresztül Magyarországon tanult. Segítettük egymást, de minden világversenyen megvertem.
– Mikor hagyta abba a versenyzést?
– Két évvel Montreal után, 1978-ban. A Honvédba kerültem edzőnek. Sok tanítványom volt. A junior válogatottat is irányítottam Moravetz Ferivel. A közös erőfeszítésünk az 1992-es barcelonai olimpiára érett be: Kovács Antal arany-, Hajtós Bertalan és Csák József ezüst-, Csősz Imre bronzérmes lett. A féltékenység azonban rossz vért szült. Az olimpia utáni parlamenti fogadásra szóló meghívómat sem adták a kezembe… Aztán olyan dolog történt velem, amit sohasem gondoltam volna. Egy moszkvai versenyen négy junior versenyzőnk került be a döntőbe. Két meccset elvettek tőlük, én pedig szívinfarktust kaptam. De megmentették az életemet. Ezután elbúcsúztam a tatami szélétől is, és cselgáncsszakosztályok alapításába kezdtem: Pakson, Budaörsön, Diósdon, Százhalombattán, most küszködöm Zsámbékkal. Ez köt le.
– Igaz, hogy állatmenhelyet is alapított Budaörsön?
– Lassan húsz éve megvan. Összebarátkoztam a helyi állatorvossal, és ő beszélt rá, hogy gyűjtsük be az elkóborolt állatokat. A menhely szép helyen fekszik, szerződésem van az önkormányzattal. Van egy csapatom. Rajtuk kívül egy német támogatóm is, aki segít anyagilag és élelmet is küld. Most újabb akcióba kezdtünk. Az új ötletünk neve: A szegény gyerekek a szegény kutyákért. A máltai lovagrend támogatja a programot. Az UNESCO-val is tárgyalunk. Popper György, a Karate Világszövetség elnöke segít a kontaktus megteremtésében.
– A családjáról még nem is kérdeztem.
– Van három gyerekünk, és nemsokára jön az ötödik unokánk. A család nagyon összetartó, és én ragaszkodom is ahhoz, hogy a nagyobb ünnepeken, név- és születésnapokon együtt legyünk. Így lesz ez húsvétkor is.
– Ha felkérnék, hogy dolgozzon ismét a válogatott mellett, vállalná?
– Az én habitusom és felfogásom nem alkalmas erre a szerepkörre. Nekem más a szemléletem a dzsúdóban, mint a mai hivatalos irányzat.
Pályakép
Tuncsik József 1949. szeptember 23-án született Hajdúdorogon. Két balsikerű Európa-bajnokságon kívül minden nemzetközi versenyen a dobogón végzett. Olimpiai bronzérmes (1976, Montreal), Európa-bajnok (1976, Kijev). A-kategóriás versenyen háromszor volt első, négyszer második. Ötszörös országos bajnok (1972, 1973, 1974, 1975, 1977). Három éven keresztül (1975–1977) világelső a 63 kilogrammban.