Sport

Halhatatlan lett a jeges sípmester

Jégkorong. Schell László, az egykori kiváló játékvezető azért szorít, hogy a magyar válogatott ismét az A csoportban szerepeljen

Fényképek sora és egy plakett tanúskodik arról, hogy Schell Lászlót, korábbi nemzetközi jégkorong-játékvezetőt beválasztották a torontói Halhatatlanok Csarnokába. A nagy megtiszteltetésben részesült sportember ma is nagy drukkere a magyar jégkorongnak.

De mi van a reflektorfény után? (231.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
schell„Sok szép emlék fűz a hoki régi szentélyéhez a Kisstadionhoz” (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Télen is jár a barátaival vadászni?

– Az én életemben a vadászat mára inkább vadgazdálkodássá szelídült. Természetesen azért fel-fel kapaszkodom a magaslesre, vagy cserkelek nagyvadak után. Remek kikapcsolódás ez a mindennapokból.

– Amúgy mivel tölti az idejét?

– Nemrégen töltöttem be a hatvanhetedik évemet, és így hivatalosan nyugdíjas vagyok. De mint annyi más idősödő ember, én sem tudok megülni a fenekemen, s egy cégnél ingatlanhasznosítással foglalkozom. Fő, hogy van feladatom.

– Semmi hoki?

– Megmaradtam egyszerű hoki­szurkolónak. Nagyon örülök a válogatott sikereinek, remélem, az egyszer volt A csoportos szereplés megismétlése nem vágyálom. Úgy látom, a szövetség vezetése is mindent megtesz, hogy a magyar hoki fejlődjön, a Fehérvári Volán pedig az osztrák bajnokságban nem is akárhogyan szerepel. Úgy vélem, ez a hozzáállás lehet a jövő útja.

– Mi a véleménye a hazai bajnokságban szereplőkről?

– Nagyon jónak tartom, hogy a szövetség kiszélesítette a magyar bajnokságot, így Erdélyből és Szlová­kiából is vannak csapatok, sőt, ahogy hallom, a lengyel bajnokság felé is kacsingatunk, vagy inkább a lengyelek felénk. Persze van némi hiányérzetem is, mert az a véleményem, hogy, mint a futballban, egy jó, ütőképes Fradi és Újpest nélkül a magyar bajnokság nem sokat ér.

– Annak idején hogyan került kapcsolatba a jéghokival?

– Rossz gyerek voltam. Zuglóban nőttem fel, és a BVSC-be mentem hokizni. A korcsolyatudásommal még nem lett volna baj, ám a bot nagyon sután állt a kezemben. Beláttam, jobb, ha más pályát nézek, és abbahagyom a jégkorongot. De mivel imádtam a jeget és a hokit, kapóra jött, hogy a szövetség akkoriban indított játékvezetői tanfolyamot. Beneveztem, hiszen ott mindegy volt, hogy áll az ütő a kezemben.

– Innen már aztán egyenes út vezetett a kisstadionbeli rangadókhoz?

– Azért nem volt az annyira egyenes, hiszen én is végigjártam a szamárlétrát. Kellett is. Érdekes, hogy a hazai bemutatkozásommal szinte egybeesett a nemzetközi jégkorongéletbeli debütálásom. Előbb a C csoportos világbajnokságon, majd Tokióban a B csoportos vb-n bíráskodhattam. A japán fővárosban tizenegy meccset vezettem, és szerencsémre ott volt a Nemzetközi Jégkorongszövetség játékvezetői testületének elnöke is. Az illető a torna zárásakor odajött hozzám, és megkérdezte, hogy ráérek-e két hét múlva.

– Mit ajánlott?

– Azt, hogy Bécsben lesz az A csoportos világbajnokság, és szeretnék, ha ott is vezetnék mérkőzéseket.

– Gondolom, azt mondta, hogy ráér.

– Hát mi mást felelhettem volna. S olyan jól ment a bíráskodás, hogy tizenegy meccset vezettem. A végén rám bízták a Szovjetunió–Kanada döntőt is. Nagy-nagy élmény volt, mondanom se kell.

– Siker siker hátán, itthon is, külföldön is elismerték. De van-e olyasmi, amit fájlal vagy kimaradt az életéből?

– Az említett bécsi világbajnokságon kívül az azt követő években Prágában, Moszkvában, Helsinkiben dirigáltam mérkőzéseket. Sőt, valamennyi világbajnoki döntőben is ott voltam. Mégis van egy nagy hiányérzetem: a téli olimpia kimaradt az életemből. Máig sajog.

– Az emlékezésben térjünk vissza a hazai jégre. Volt itthon kedvenc játékosa?

– Persze hogy volt. A Fradiból Horváth Öcsi, Treplán Béla, Bálint Attila Újpestről, Kovalcsik Péter a Volánból. És mint csapat az a Jászberény, amelyben, a magyar hoki történetében először, öt ukrán is szerepelt.

– Magam is sokat jártam hokimeccsekre, és emlékszem, szinte nem létezett Fradi–Dózsa balhé nélkül. Hogyan emlékszik ezekre a rangadókra?

– Élénken és örömmel, még akkor is, ha egyszer én is nagyon megjártam a rangadón. Bálint Attila a Dózsából és Bikár Péter a Fradiból összeverekedett, és én közéjük ugrottam, hogy szétválasszam őket. Bálint Bikárt akarta leütni a botjával, de engem talált el. Mégpedig alaposan. Olyannyira, hogy rögtön be is vittek a BM-kórházba összevarrni a sebemet. Persze Bálint rögtön jött utánam bocsánatot kérni, és a mai napig jó barátok vagyunk.

– Volt olyan mérkőzés, amely után belátta, hogy tévedett, rosszul ítélt meg valamilyen helyzetet?

– Hát melyik bíróval nem esett meg ilyesmi? De tudatosan soha nem csaltam, soha nem akartam mérkőzéseket befolyásolni, mindig igyekeztem a legjobb tudásom szerint bíráskodni. Úgy készültem a meccsekre, mint a játékosok.

– Nem lehetett egyszerű a bírók dolga a Kisstadionban, hiszen akkoriban nyolc-tízezer ember járt a rangadókra, és csak egy korlát választotta el a közönséget a jégtől. Nem félt?

– Félni soha nem féltem, igyekeztem mindig úgy jégre menni, hogy ki tudjam kapcsolni a fejemben a közönséget. Úgy voltam vele, hogy örülni kell a szurkolók érdeklődésének. Ma is borsódzik a hátam, amikor a Fradi, már nem is tudom, ki, talán a német Füssen ellen, BEK–meccset játszott a Kisstadionban, és a szó szoros értelmében még a vastraverzeken is szurkolók lógtak. Nos, sok ilyen hokicsemegét kívánok a jövőben is a magyar szurkolóknak.

– Amikor bíráskodni kezdett, még csak két játékvezető volt, ma már viszont többen vannak a jégen. Önnek voltak kedvenc kollégái, akikkel szívesen bíráskodott együtt?

– Persze. Bocsák László, Tejfalusi Béla, Zsitva Viktor mind kedves kolléga, barát volt, és az még ma is.

– Mikor és hogyan értesült a megtiszteltetésről, hogy beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába?

– Hat éve Bécsben tudtam meg, hogy a magyar jéghokiban Pásztor György után én vagyok a második, aki kiérdemelte ezt a megtiszteltetést. A fényképeket és a plakettet minden reggel megcsodálom, jó érzés látni, tudni, hogy nem álmodom, ez a valóság.

– Ingatlanokat ad bérbe, vadászik, hokira már nem jár. Mit szeretne még elérni, átélni?

– Hát sok mindent szeretnék még, ha a magyar jégkorong elérne. Az A csoportot már említettem, aztán príma lenne néhány hazai rangadó, és persze kellene legalább egy nemzetközileg elismert bíró. Aki aztán a világ legrangosabb találkozóin is működhetne. Mellesleg Gedei Péterben látom a szikrát, az ihletet, hogy úgy fejezzem ki magam, szerintem neki van legnagyobb esélye arra, hogy bekerüljön a nemzetközi elitbe. No meg persze azt sem bánnám, ha még több magyar fiatal választaná ezt a csodálatos sportágat.


Pályakép

Schell László. Született: Budapest, 1948. február 9.
1966-ban jelentkezett játékvezetőnek, első OB I.-es mérkőzését 1968. január 13-án vezette. 1973-tól külföldön is vezetett mérkőzéseket. 1977-ben Tokióban mutatkozhatott be világbajnokságon, vonalbíróként. Még ugyanebben a szezonban, a jó teljesítményének köszönhetően, az A csoportos vb-n is szerepet kapott. Később még három A csoportos világbajnokságon bíráskodott (1978, 1979, 1982). A magyar jégkorongbajnokságban több mint ezerötszáz találkozót vezetett, s huszonkét világbajnoki mérkőzést irányított.