Eltemették az Aranycsapat legendáját

Joggal.
De lám, a halál ténye fájdalomhullámokat és szomorúságot indított el, no meg az írásokból visszacseng
az Aranycsapat iránti végső búcsú is; a past perfectum, a lezárt, bekeretezett, befejezett múlt. Mert attól, hogy az utolsó brigadéros sincs már közöttünk, másként tekintünk arra a tizenegyre, amelyikre a legszebb jelző a szememben a „világverő” szó volt.

Buzánszky Jenő a legszerényebb játékos volt az Aranycsapat tagjai közül, amikor azon a szófiai meccsen először pályára lépett, és a legnagyobb mesemondó lett élete végére. A mesevilágban ugyanis nincs semmi, ami jóvátehetetlen, nincs rossz vég, nincs leküzdhetetlen akadály, nincs ledönthetetlen korlát. A mese olyan, mint egy álom. Álom és való egymásba mosódása, tétova határokkal. És az utolsó brigadéros együtt álmodott a szurkolókkal arról a játékról, amelyet futballnak hívunk.

„Alles is ein Märchen” – minden mese, állította Novalis 18. századi német költő és író. Buzánszky meséi a valóságról és a képzelet játékairól szóltak. Valóságként emlegette pél­dául, hogy 1951-ben két kemény meccset vívott az Aranycsapat Moszkva válogatottja ellen, de élménybeszámolókon már a képzelet hangján szólalt meg, imigyen: „A második rettentő durva mérkőzés volt. Hidegkuti Nándort torkon vágták, és azt hittük meghal.” Vagy: valóság volt, hogy 1953-ban, a római Európa Kupa-győzelem után, Velencéből hazafelé, Puskás majdnem lekéste a vonatot, de élménybeszámolókon már azt emlegette: „Öcsinek még a mellényzse­bében is üveg volt, s rakta a fülkékbe, hogy a haverok küldik…”

A mesevilágban természetes, hogy van, aki többet tud, mint más, és a jobbhátvéd többet tudott a társainál azon egyszerű oknál fogva, mert az utolsó brigadéros lett. A Magyar Olimpiai Bizottság százéves jubileumán ragadt rá a „szóvivő” szó. Büszkén emlegette, hogy: „Nekem van a legjobb dumám.” Puskás nemegyszer jegyezte meg: „Jenő, te beszélj!” Puskást hívták, de Öcsi utasított: „A Jenőt hívd, ő intézi!” „Ha én nem volnék – mondta Buzánszky –, ti még Vecsésig sem jutnátok el!” S aztán egy keveseknek kijáró mondat Dorogon:
„A Buzánszky majd elintézi.” Ahogy hajdanában Puskás intézte el Farkas Mihálynál, hogy a vízilabdázó Kárpátit felvegyék a jogi egyetemre. Az öregfiúmeccsek – Buzánszky találmánya – tizenkét évet éltek.
Az utolsó években százfelé hívták, és százfelé ment: Zalaegerszegtől Erdélyig, Miskolctól Berlinig és a tengerentúlig. S ahová elment, ott anélkül, hogy megszólalt volna, ünnep volt a jelenléte. Hát még amikor megszólalt és mesélt! Politikusok megirigyelhették azt a fogadtatást és szeretetet, ami neki és általa az Aranycsapatnak kijutott. Elgondolkoztató, hogy amíg Puskás, Czibor, Hidegkuti és Grosics élt, addig Buzánszky Jenő kevesebbet volt a fényben, de amikor az „aranybrigádból” – ez az ő szóhasználata volt – egyedül maradt, attól kezdve olyan imádat vette körül, amelyet talán ő sem remélt. Volt szerencsém többször együtt lenni vele, amikor Grosics Gyula még élt; ők ketten olyan hangulatot teremtettek, hogy a jelenlévők hihették: soha nem ér véget a mese. S mondhatták volna a költővel Buzánszky Jenőnek: „Ne menj el, mesélj.” Az volt az érzésem, hogy ők ketten egymásba kapaszkodnak, miközben fricskákat lövöldöztek egymásra, anekdotáztak és tréfálkoztak.

A válogatott meccsek idején Cziborral lakott egy szobában. Az angol–magyar után, hajnali négy órakor felkelt a balszélső. Buzánszky elrebegett egy halk „Mi van?”-t. „Tudod, miért nyertük meg a meccset?” – kérdezte Czibor. „Mert Grosics hármat kapott, és mi hatot rúgtunk” – felelte álmosan Buzánszky. „Egy frászt! – kiáltott fel Czibor, és hozzátette –: Mert ilyen hátvédhármasunk volt, mint Budai, Hidegkuti és Czibor.” Azt akarta ezzel mondani, hogy a csatárok milyen sokszor mentek hátra.

Istenem, az anekdoták! A gyérnél is ritkábban fordult elő, hogy Buzánszky kifejezetten gyengén játszott. Nos, Brüsszelben, 1956 júniusában ez a ritka eset is bekövetkezett (5-4-re kikapott a magyar csapat a belga válogatottól). A jobbhátvéd úgy elkedvetlenedett saját sikertelenségétől, hogy a vége felé már csak lézengett a pályán. A váratlan vereség „megnyomta” az öltöző hangulatát is. Hidegkuti Nándor értett a feszültség feloldásához. Ezekkel a szavakkal fordult Buzánszky Jenőhöz: „Legalább buzdíthattál volna bennünket. Nyugodtan kiabálhattad volna, hogy: »Haj-rá, ma-gya-rok!«”

Hajrá, magyarok! Most már eredeti anekdotákat sem hallgathatunk az Aranycsapatról, mert az utolsó brigadéros is sírba szállt velük, s ránk hagyta a mesét. Mi mondogatjuk és adjuk majd tovább őket, szájról szájra, ahogy a mese száll, egy nemzeti tizenegy legendáit, amelyek hitet erősítő példaként szolgálhatnak az utókornak.

Megkérdezhetik: mi volt az, ami Buzánszky Jenőt a magánéletben a többiek fölé emelte, azok fölé, akik két végén égették a gyertyájukat. Azt válaszolhatnám: a mérsékletesség, amellyel az ember a maga testi és lelki erőit s a rendelkezésére álló más javakat a természet és az igazságosság rendje szerint használja és adja tovább. Buzánszky soha nem akart sem fővárosi játékos, sem külföldi edző lenni. Maradt Dorogon. Mi ez, ha nem nosztalgia a városhoz, a hazához. Sohasem politizált, de egyszer azt mondta nekem: „Kezdetben jobbösszekötő voltam, később pedig jobbhátvéd – értsenek ebből az emberek, amit akarnak!”
Képek villannak fel róla: a helsinki olimpia dög nehéz melegítőjében indul ki az edzésre; a formaruháját mutatja Dorogon, amelyet a moly kirágott; földig érő bőrkabátban feszít a 6-3-as meccs előtt Párizsban; dorogi házában a századik magyar–osztrák és a 7-1-es magyar–angol labdáját szorongatja, amelyeket ő csent el a lefújás után – „Egy jótékonysági tévéműsorban fel kellett volna ajánlanom az egyik labdát – tette hozzá –, de hát ezektől az emlékektől nem tudtam megválni”; Kohl kancellárral parolázik.

Eltemettük Buzánszky Jenőt, s eltemettük vele az Aranycsapatot is. Az utolsó mesemondó is elköszönt az élettől, és meghagyta nekünk a mesét, ami arról szól, hogy a szegény legényből király lesz, a szegény leányból pedig királyné – azazhogy az Aranycsapat valamennyi tagját aranytrónra ültetik odafent. A halálon keresztül a mesében mindig a feltámadáshoz vezet az út, a mese hőse nem érhet rossz véget, nem lehet a túlvilági hatalmak zsákmánya: nem halhat meg teljesen és véglegesen.

Kevés az ilyen szép vigasztalás.