Elhunyt Kulcsár Győző

Edzőként is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, tanítványa volt az olimpiai bajnok Nagy Tímea és Szász Emese is. Kulcsár Győzőt saját halottjának tekinti az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Magyar Olimpiai Bizottság is.

Meghalt Kulcsár Győző – süvített be az ablakomon. A hír letaglózott. Összetörte a reggelt, a napfényt, a csütörtököt. Tudtuk, hogy rák támadta meg, de az operációját követően jóra látszott fordulni minden, hiszen újfent iskolákat adott a Vasas Pasaréti úti vívótermében. Csak egy dolog miatt panaszkodott, hogy nem ízlik neki a fröccs, amelynek jó barátja volt. Aztán jöttek és szaporodni kezdtek a rossz hírek, és a rák végül legyőzte azt az embert, aki a magyar sport ékköve volt. Nevének ma már sokak számára mély a csengése. Az a párbajtőrvívó volt, aki a játék apoteózisát teremtette meg a páston, és ez nagy szó abban a világban, amikor a sport már másfelé hajladozik.

Játékos kölyök volt, bohém világfi, az élet szeretetével. Neki is akadtak kedvencei, de ő mindenkinek a kedvence volt. Keresem a jelzőket: egyenes, szókimondó, becsületes, vidám ember volt, sármőr, emellett erős, de érzékeny egyéniség és csodálatos vívó. Vívását elegancia és nagy technikai tudás jellemezte. „A csomóra is csomót kötöttem – mondta nekem egyszer. – Nekem a penge olyan volt, mint a kályha, csak attól tudtam elindulni. Mankó és mentőöv. Vass Imre engem a kezdetektől a pengejátékra tanított.” A mexikói olimpián, 1968-ban Vass Imrével olyan iskolát mutattak be, hogy az egész terem őket figyelte. Ez a figyelem keveseknek adatott meg. Tekintélyt parancsolt a jelenléte. Még a gyengeségeivel is. Megkerülhetetlen volt. Jelenség. Ugyanakkor konok és makacs. Nagyon könnyed, jó humorú, nagyvonalú, gáláns, társasági ember.

Gyémánt, amely csillogott, gyémánt, amely kemény volt és vágni is tudott. Ha valamit kijelentett, az kőbe vésettnek volt tekinthető. A legnagyobb értékei közé tartozott a meg nem szűnő aktivitása.

Ennek a sok szép jelzőnek most oda. Sokat vesztett vele a magyar vívósport. A Mesterrel, akinek a kezében Vass Imre keze is benne volt. A Mesterrel, aki olimpiai és világbajnokokat is nevelt. A Mesterrel… És itt elakad az emberi szó. Mankón járnak a szavak, ha Kulcsár Győzőről most írni kell.

Léon Bloy 19. századi francia író sorai jutnak eszembe: „Vannak olyan zugok az ember szívében, amelyek nem élnek – azért költözik beléjük a szenvedés, hogy életre keljenek.”

Kevés az ilyen szép vigasztalás.