Egyformán jól bánt az ütővel és a fúróval

„A Füssen elleni győzelmünk igazi legendává vált” (Fotó: Csudai Sándor)

- Hetven év, ez jelentős szám. Ezt a születésnapot illik megünnepelni. Volt nagy buli?

- Buliról szó sem volt, hiszen mégis a hetvenedikről van szó. Szűk családi körben ünnepeltünk, örülök, hogy a Jóisten megengedte, hogy megéljem ezt a kort.

- Mit csinál ma, hogyan él?

- Boldog nyugdíjasként jellemezném magam. Az utóbbi két évben már a fogorvosi hivatást is befejeztem, addig igyekeztem a tudásomat, tapasztalatomat átadni a fiataloknak. Jólesik, ha felhívnak a kollégák és egykori betegeim, de én már nem megyek be a rendelőbe.

- A hokival milyen a kapcsolata?

- Nem vagyok naprakész, de azért nagyjából tudok mindent. Négy vagy öt éve történt, hogy a legendák közül valaki összetrombitálta az egykori csapatot azzal a címszóval, hogy mentsük meg a Fradi hokicsapatát. Ott volt mindenki, persze én is. Ettünk egy jót, beszélgettünk, aztán ennyi lett a nagy megmentésből. Pedig váltig állítom, hogy jó Fradi és Újpest nélkül nincs magyar hoki. Azt gondolom ilyenkor, hogy tényleg eljárt felettünk az idő. De hogy valami jót is mondjak, hála a szövetségnek, a válogatottal kapcsolatos minden ünnepre jön a meghívó.

- Azt beszélik, egy atyai pofon kellett, hogy egyáltalán korcsolyát húzzon. Ennyire ódzkodott a jégtől?

- A Váci utcában laktunk, és ott volt édesapám fogorvosi rendelője is. Anyukám Sárkány Erzsébet néven volt válogatott teniszező. Lehettem ötéves, amikor kijelentettem otthon, hogy nem szeretnék korcsolyát húzni a lábamra. Apám adott két hatalmas pofont, és utána már nem volt kérdéses, hogy akarok-e jégre menni vagy sem.

- A hokiütő hogyan került kezébe?

- Hárai Béla, a BVSC legendás jégkorongmestere édesapám páciense volt, én meg szeretem ott sertepertélni a rendelési idő alatt. Ő kérdezte meg, lenne-e kedvem lemenni a BVSC-be. Lementem és ott ragadtam. Hogy jól tettem, arra bizonyíték, hogy még nem voltam húszéves, és már a felnőttcsapatban játszottam, sőt huszonegy évesen a válogatottban is bemutatkoztam. Aki járt abban az időben hokimeccsre, tudja, hogy nem volt ritka egy bajnokin a hét-nyolcezer néző, de a nagy rangadókon még többen voltak. A válogatott a maiakhoz hasonlóan sikeres volt, kiharcoltuk az 1964-es innsbrucki olimpiai indulást. Ez az egyik legnagyobb sportolói emlékem.

- Pedig a nagy szovjet válogatottal találkozni nem lehetett nagy élmény.

- A Ragulin, Firszov, Sztarsinov, valamint a Majorov testvérek nevével fémjelzett sztárcsapat ellen vajmi kevés esélyünk volt. Ki is kaptunk 19-1-re, de legalább megtanultunk középkezdeni. Egy olimpiai részvétel egy életre maradandó élményt, kedves történeteket jelent. Az olimpiai falu éttermében például szemtanúja voltam amikor a legendás Protapopov házaspárból a feleség Ludmillának nagyon ízlett a koszt, a férje azonban rávágott a kezére, hogy elég volt, hiszen neki kell őt emelgetnie a versenyen.

- Több évet játszott a BVSC-ben, aztán 1970-ben átigazolt a Ferencvároshoz. Miért?

- Nem ment ez olyan egyszerűen. A vasutasok nem adtak ki, így egy évet ki kellett hagynom. Jól éreztem magam a BVSC-ben, de ugyebár a Fradi, az a Fradi volt. Az ott töltött öt év alatt négy bajnok címet nyertünk, és akkoriban egy Fradi-Dózsa meccs fel­ért bármilyen focirangadóval. Arról nem is beszélve, hogy részese lehettem a magyar hokisport legendás mérkőzésének, amikor a Ferencváros a visszavágón legyőzte a német bajnok Füssen csapatát. Annyi embert a Kissta­dion történetében legfeljebb valamelyik beatkoncerten lehetett látni.

- Pedig már Németországban is győztek.

- Füssenben a második harmad végén 6-2-re vezettek a németek. A szünetben megkértük Jakabházy László vezetőedzőt, hogy maradjon a háttérben. Így lett, és győztünk 8–7-re.

- Ennyit számított, hogy Jakabházy nem irányított a kispadról?

- Még annál is többet. Ma is jól emlékszem, hétfőn este volt a visszavágó. A németek nyilván lebecsültek minket, mert szinte a meccsre estek be. A szájuk is tátva maradt, amikor kiléptek az öltözőből. Olyan hangorkán volt, hogy mi magunk sem hallottuk egymás szavát. Tízezer néző előtt nyertünk 5–2-re. Két nappal később rendezték a Népstadionban a magyarok NDK elleni meccsét, ahol jó, ha ötezer néző volt kint.

- Mennyi pénz ütötte a markukat a győzelemért?

- Egy fillért sem kaptunk, bár az év végén a banketten kiosztottak néhány ezer forintos jutalmakat. De a csapatban akkoriban mindenki dolgozott vagy tanult.

- Mi volt a bajuk Jakabházyval, akit később megpuccsoltak?

- Tizenhét játékos leállt: ha Jakabházy marad az edző, akkor ők nem játszanak. Én elismerem Jakabházy utánpótlás-edzői képességeit. Annak tényleg kiváló, de ma is állítom, hogy felnőtt sportemberekkel nem tud bánni. Ő folyton azzal dicsekedett, hogy hány és milyen kiváló edzést tartott egy szezonban. No erről inkább nem mesélnék. De nem lehet véletlen az sem, hogy az egykori játékostársak közül talán még köszönő viszonyban sincs senkivel. Ennyi a mondanivalóm erről.

- Emlékszem, volt egy Fradi–Dózsa meccs a Kisstadionban, amelyen Bálint Attilával akaszkodott össze, és amiből a játékvezető Schell László jött ki rosszul. Hogy volt ez pontosan?

- A büntetőpadnál összecsaptam Bálinttal, és ő annyira méregbe gurult, hogy elkezdtünk bunyózni. Szegény Schell Laci pedig, mint egy békebíró, közénk vetette magát, és Attila a botjával véletlenül úgy fejbe vágta, hogy rögtön elájult, a meccs pedig félbeszakadt.

- Akkoriban a hokisokat a vámosok is szerették ellenőrizni, mert tudták, hogy egy-egy túra jó kereseti lehetőség. Önt is vizsgálták?

- Hogyne, még a BVSC játékosa voltam, amikor Németországba mentünk edzőtáborba. Hegyeshalomnál feljött a határőr, és a nevemen szólítva vitt az előállító helyiségbe. Ott – nem túlzok! – még a hátsó felembe is benéztek és valutát kerestek. Nem volt nálam egy fillér sem. A tortúra végére kiderült, hogy egy jóakaró feljelentett, hogy én disszidálni készülök. De azt nem tagadom, hogy én magam is, akárcsak a többiek, mindig tudtuk, mi az, ami hiánycikk, amit érdemes behozni.

- Az orvosi hivatás miatt vonult vissza viszonylag fiatalon?

- Nem, az orvoslás ment az aktív játék mellett is. Amikor a Fradiban kitört a már említett palotaforradalom, Fehérvárra kerültem, ahol még két vagy három évet játszottam. Később a szövetség elnökségi tagjaként dolgoztam. Sőt, voltam a válogatott szövetségi kapitányának, Boróczi Gábornak a közvetlen segítője is. Később, 1983-ban pedig a legendás budapesti világbajnokságon én voltam az orvosi bizottság vezetője. Azóta pedig kívülről szorítok a mai utódoknak.

- Akik jövőre ismét az A csoportban játszanak és megkísérlik a bentmaradást. Sikerülhet nekik?

- Borzasztó nehéz lesz. Félek, hogy a magyar bajnokságból nem lehet egy világbajnokságra felkészülni. De ne legyen igazam. Szorítok a srácokért, és remélem, hogy rám cáfolnak!

Pályakép

Bikár Péter 1945. november 5-én született Budapesten. A Magyar Jégkorong Szövetség 2014-ben beválasztotta a Magyar Jégkorongozók Hírességek Csarnokába. Édesapja, Bikár Deján szintén egykori válogatott jégkorongozó volt. Bikár Péter 1961-ben a BVSC-ben lett igazolt játékos, 1970-től öt éven át a Ferencváros játékosa, majd 1976-tól a Volán SC, egy évvel később pedig a Székesfehérvári Volán játékosa volt. Négyszeres magyar bajnok, négyszeres magyar kupagyőztes. Pályafutását 1984-ben Pomázon fejezte be. A magyar válogatottban 1964-től tíz éven át játszott, és tagja volt a magyar jégkorong máig egyetlen olimpiai csapatának 1964-ben Innsbruckban.