Egy eszme, amely egységbe forraszt

– Elkötelezett híve kandidálásunknak, mint ahogy mondja, tulajdonképpen jár nekünk az olimpia.

– Így van, hiszen többször is karnyújtásnyira voltunk attól, hogy megrendezhessük a világ legnagyobb sporteseményét. Mi több, a 1920-as olimpiát nekünk is ítélték, aztán a világháború közbeszólt, olyannyira, hogy mint vesztes ország polgárai, a magyar sportolók ki sem utazhattak az utólag kijelölt helyszínre, Antwerpenbe. Szóval úgy érzem, elérkezhet a mi időnk. Egyébként is ráfér némi puritánság az olimpiai játékokra.

– Úgy érti, nem kell olyan sok pénzt beleinvesztálni a rendezésbe?

– Úgy értem, elég a gigantizmusból, a rendező országok szüntelen ki, ha én nem versenyéből, amely semmi másról nem szól, mint egymás túllicitálásáról és természetesen a pénzről. Meg kellene végre érteni, ez egy spirituális világverseny, amely a sport, a sportolók, az emberek ünnepe. Szerintem az 1960-as római volt az utolsó emberléptékű, hogy úgy mondjam, klasszikus olimpia, ahol a nézők, miután megtekintették a kerékpárversenyeket, jóízűen beszélgetve átsétáltak birkózást nézni a Colosseumba. Azóta már csak a pénzről szól minden, mi több, az 1972-es müncheni terrortámadás óta a biztonságról, mindenki mindenkit őriz, márpedig én nagyon utálom, ha folyamatosan vigyáznak rám.

– Mit jelentene egy budapesti olimpia az ország számára?

– Rengeteget. Nem vagyok gazdasági szakember, ezért most nem boncolgatnám a mi mennyi kérdését, nem vizsgálom a megtérülést, ami, bevallom, nemigen érdekel. Sokkal inkább fontos az a kohéziós erő, amit a rendezés jelentene, ami szinte felbecsülhetetlen kincs, hiszen különböző nézeteket valló embereket forrasztana egységbe az olimpiai eszme. Márpedig erre ugyancsak nagy szükség van mostanság mifelénk. Amúgy is tartozunk ezzel magunknak, elvégre 1984-ben a Los Angeles-i játékok bojkottjánál nagy ziccert hagytunk ki, hiszen akkor megmutathattuk volna, hogy a sport eszméje igenis győzhet a politika felett. Akkor kellett volna felemelnünk a szavunkat, összefogni, chartát aláírni, tiltakozni. De akkor hallgatott a tudatformáló értelmiség, a sport- és sajtóelit – sajnos én sem voltam kivétel –, pedig hiszem, hogy egy közös kiállásnak akkor már nem lett volna súlyos következménye, abban az időben azért már nem lehetett volna sokáig eltiltani mindenkit az írástól, a színpadtól vagy éppen a sportpályától.

– Lelkiekben, mentálisan is sokat nyerhetnénk tehát az olimpiával. Adott a kérdés: ha jelentkezünk, van-e esélyünk arra, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nekünk ítéli a rendezést?

– Szerintem a NOB-nak legalább annyira elementáris érdeke, mint hazánknak, hogy Budapest legyen a helyszín. Ezzel ugyanis látványosan demonstrálhatná, hogy fittyet hány a gigantomániára, és szilárdan hitet tesz az olimpiai eszme alapértékei mellett, amikor egy olyan nagy sportmúlttal rendelkező kis országnak adja a rendezés jogát, amelyik amúgy már régen rászolgált erre.

– Milyen stílusú olimpiát képzelne el, ha ránk esne a választás?

– Először is végérvényesen szakítani kellene azzal a szemlélettel, amely szüntelenül megmagyarázza, mit miért nem lehet megcsinálni. Talán hasznosabb azon gondolkodni, mit, hogyan lehet megvalósítani. Én egy, a hetvenes évek hippivilágának könnyed, kedves attitűdjét felidéző, emberközpontú világtalálkozóra gondolok, minél kevesebb görccsel, annál több mosollyal. Nem vitás, képesek lennénk erre.