Edzőszemmel

Ez a kissé száraznak tűnő alaptétel jutott eszembe a kedd esti, érzelmekkel dúsított Magyarország–Ausztria mérkőzés után. Az osztrák válogatott valószínűleg jobb alapképességű játékosokból áll, mint a magyar, bár ez a megállapítás is kérdőjelessé vált. Ugyanis a pályán ebből semmit sem láttunk.

Teljesen egyenrangúak voltunk az osztrákokkal, sőt időnként föléjük is nőttünk. Nem csak zártan, óriási energiákat mozgósítva védekeztünk, de a megszerzett labdát higgadtan, többször látványosan hoztuk ki védőharmadunkból.

Kleinheisler László sokat futott és nagyszerűen szervezett. Első remek átadásából még nem lett gól, mert Dzsudzsák Balázs nem a jobbik lábával lőtt – alig mellé. Balról, ballal ez valószínűleg gól lett volna… A második passz már az lett, Szalai Ádám ugyanis nem hibázott!

Úgy gondolom, sokan kissé túlértékelték ezt az osztrák válogatottat, erre a hátralévő két csoportforduló majd bizonyosan választ ad majd.

Mint minden mérkőzésnek, ennek is voltak fordulópontjai, mint például David Alaba kapufája, Aleksandar Dragovic „véleményes” kiállítása, de nem ez döntött.

Akkor mi okozhatta ezt a kellemes meglepetést? A motiváció, amiben csapatunk felülmúlta az elbizakodott osztrákokat. Emlékezzünk Marko Arnautovic sértettségére – a kamera sok mindent elárul – egy-egy ellene elkövetett vélt vagy valós szabálytalanság után. És ne felejtsük el azt a képet sem, amely a mérkőzés végén félmeztelenül, a végsőkig elcsigázott, bicegve levonuló Fiola Attilát mutatta, aki járógipsszel távozott a győztes csatából.