Bóvli, aranyszínű papírba csomagolva

Neymar (balra) vezérletével a brazil válogatott először lehet aranyérmes (Fotó: Reuters - Ueslei Marcelino)

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) és a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) régi keletű tusakodásának eredménye, hogy a férfi labdarúgás – miután a golfozók is beadták a derekukat –, lassan utolsóként a sportágak közül, még őrzi kétes értékű hagyományát. Az olimpiai sportágak közül ebben a számban van a legmesszebb a világelit a résztvevőktől – mondjuk ki: a földkerekség jelenlegi legjobb száz játékosából egyedül a Barcelona brazil csillaga, Neymar vesz részt a tornán. Ennek részben a FIFA regulája az oka, amely meghatározza, hogy az olimpiai férfi futballcsatározás valójában korosztályos torna, 23 éven aluli játékosoknak, akiket keretenként három túlkoros erősíthet. Ám a résztvevők itt sem használják ki a lehetőségeket, kapásból sorolhatunk olyan 1993. január elseje után született futballistákat, akik ugyan a szabályok szerint ott lehetnének a tornán, mégsem kerültek be országuk csapatába. Csak az európai válogatottak közül ilyen a német Joshua Kimmich, Emre Can, Julian Draxler, Julian Weigl, Leroy Sané vagy a portugál Renato Sanches, Raphael Guerreiro, Joao Mário, André Gomes. Utóbbiak négyen a friss Európa-bajnok csapat kulcsemberei, velük más játékerőt képvisel a portugál legénység.

Amúgy messze nem tükrözi a világfutball erőviszonyait a torna, hiszen a földrajzi kvóták alapján a tizenhatba csupán négy európai (a német, a portugál, a svéd és a dán csapat), három dél-amerikai (a brazil, az argentin, a kolumbiai), ellenben három ázsiai (a japán, a dél-koreai és az iraki), három afrikai (az algériai, a dél-afrikai és a nigériai), valamint két közép-amerikai (a mexikói és a hondurasi) és egy óceániai (a Fidzsi-szigeteki) csapat került.

A brazilok még soha nem nyerték meg az olimpiát, most egyetlen más sportágban sem vágynak annyira az aranyra, mint éppen a férfifutballban. A többiekhez képest tényleg erős a keretük, négy európai légióssal, Neymarral, Rafinhával (mindkettő Barcelona), Marquitosszal (PSG) és Felipe Andersonnal (Lazio).

Ezzel szemben a női mezőnyben valóban a világelit találkozik: a világranglista első nyolc helyezettjéből hat, az első tizenkettőből nyolc ott lesz a mezőnyben. A tizenkét csapat közül mindössze kettő nagyon gyenge, a két afrikai, a zimbabwei és a dél-afrikai. Legjobbjaikkal jönnek a világbajnok amerikaiak – köztük a csapatkapitány, a tavalyi teljesítménye alapján a földkerekség legjobbjának választott Carli Lloyd vagy a kapus, az ugyancsak kétszeres olimpiai bajnok Hope Solo – s a két legnagyobb rivális, a francia és a német csapat is. Az UEFA a múlt hónap közepén megnevezte az előző euró­pai klubszezon tíz legjobb játékosát, s közülük hat francia és két német játszik a tornán. A két német közül az egyik valójában magyar: Marozsán Dzsenifer.

Sikeres magyar ötkarikás hagyományok

Ami a férfifutballt illeti, még mindig a magyar válogatott az olimpiai futballtornák legsikeresebb szereplője a maga három aranyérmével (1952, 1964, 1968), egy ezüstjével (1972) és egy bronzával (1960). Ami a játékosokat illeti, Novák Dezső a csúcstartó, kétszeres olimpiai bajnokként, egyszeres bronzérmesként. Dunai II Antal játszott Mexikóban (arany) és az NSZK-ban (ezüst), sőt, kint volt Tokióban (arany), de ott nem lépett pályára. A Ferencváros hajdani jobbhátvédjén kívül kétszeres olimpiai bajnok még Arthur Berry, Ronald Brebner, Vivian Woodward (1908 és 1912, britek), José Leandro Andrade, José Nasazzi, Pedro Cea, Andres Mazali, Héctor Scarone, Santos Urdinara, Pedro Arispe, Pedro Petrone (1924 és 1928, uruguayiak), valamint Javier Mascherano (2004 és 2008, argentin). Ami a lejátszott olimpiai mérkőzéseket illeti, négy magyar áll a lista élén: Dunai II Antal, Novák Dezső, Páncsics Miklós és Szűcs Lajos egyaránt 13-13 mérkőzést játszott. Tizenkét megnyert meccse csupán két játékosnak van: Nováknak és Mascheranónak. Lakat Károly edzőként két aranyérmet nyert, és részese volt az 1972-es ezüstnek is – ez ugyancsak csúcs.