„Az olimpia kiegyenesítene minket”

– Ha holnap bejelentenék, hogy Budapest rendezi a 2024-es nyári játékokat, mi lenne az első reakciója?

– Eufória. Az álmok, a remény megvalósulása, hogy nemcsak a gyerekeim, az unokám, hanem magam is megélhetem a csodát.

– Mit gondol, egy budapesti olimpia megváltoztatná az emberek viszonyát egymáshoz?

– Egészen biztos. Hadd mondjak egy példát. Sosem szerettem Görögországba járni, bár azt mondták a barátaim, hogy nagyszerű nyaralóhely. De én nem találkoztam Göröghonban kedves és barátságos taxisofőrrel, szállodai recepcióssal vagy pincérrel. Mindig „levágták” az embert, hangosak és erőszakosak voltak. Aztán a 2004-es athéni olimpia idején történt valami. Pedig csalódással vágtak neki a rendezésnek, mert a jubileumi nyári játékokat 1996-ban nem ők kapták. De az athéni olimpia idején egy csapásra megváltozott minden. Az erőszakos, tolakodó görögök – mintha egy jó tündér varázspálcájának hatására tennék – kedvesek, figyelmesek lettek. Bárkivel találkoztam, az volt az érzésem, hogy személyesen az ő vendége vagyok. És ő meg akarja mutatni nekem a görögök legszebb arcát. És büszke arra, hogy megmutathatja. Irigykedve néztem ezt a nagy változást. Ha erre képesek voltak a görögök, miért ne lennénk képesek mi is? Biztos vagyok abban, hogy ez a nagyon megosztott magyar társadalom az olimpia idején „kiegyenesedne”.

– A lehetőség rátarti istenség, amely nem vesztegeti az idejét a felkészületlenekre. Ez vonatkozik az önkéntesekre is, akik kulcsszerepet játszanak az olimpia rendezésekor.

– Így van. Talán mi is bebizonyíthatjuk, hogy milyen önkénteseink vannak. Az én generációm szája ízét elvették a kötelező, önkéntes építőtáborok. Korábban nagyon szkeptikus voltam, és úgy gondoltam, hogy az önkéntesek megszervezésére mi képtelenek lennénk. Nem tudnánk annyit fizetni, hogy a fiatalok részt vállaljanak ebben a tevékenységben. Most azonban szemléletváltozásnak vagyunk a tanúi! Mit tapasztalok: bizonyos magas presztízsű, hazai rendezésű világeseményeken elindult a fiatalok sorban állása azért, hogy részesei lehessenek az önkéntes munkának.

– Ebben az országban mindig vannak huhogók, akik a legjobb ügy mögött is kifogásokat találnak. Így lenne a nyári játékokkal is.

– Megint egy példa. Tegnap reggel futóedzést tartottunk a barátommal, aki elmondta, hogy átadták a Margit-szigeten a két és fél kilométeres új futókört. De az egyik munkagép egy darabot kihasított belőle… Mit akarok ezzel mondani? Akad egy ember, aki ezt a véletlen „szerencsétlenséget” veszi észre, és nem a gyönyörű, a világ egyik legszebb futókörét csodálja meg. Libabőrös vagyok a gondolattól, hogy Budapest kellős közepén, egy ilyen szép helyen megint épült valami. Ne legyenek illúzióink: a budapesti olimpiáról is fanyalogva beszélnének egyesek, a kishitűek és az irigyek, akik semmiben sem látják meg a szépet és a jót, az örömöt.

– Az Adidas Budapest Kft. vezetőjeként hogyan ítéli meg egy leendő olimpiai házigazda szerepét?

– Nemzetközi szinten dől el, hogy a NOB vagy a játékok szervezőbizottsága melyik sportszergyártóval köt szerződést. De ettől függetlenül, a sportesemények zászlóshajója kétségkívül az olimpia, amely az élsporton kívül a tömegsportot is lendületbe hozza. Szerencsére egyre inkább trendi sportosnak lenni, a testünkkel törődni, nem csak azzal, hogy mit eszünk. Dinamikusan nő nemzetközi és hazai viszonylatban a sportos életmód, gyarapodik a futóversenyek száma, egyre többen járnak fitneszklubba, s ez értelemszerűn minden sportszergyártónak jó. A sportot szerető emberek – akár sportszergyártók, akár nem – úgy érzik, jó hátszelünk van, és nem széllel szemben kell haladnunk.

– Közhely a hazai pálya előnye. Hát még egy olimpia idején! Ha megadja a sors a nagy lehetőséget, vajon élni tudunk a pályán is vele?

– Kétségtelen, hogy a hazai pálya mindenképpen előny, de azért ne felejtsük el, hogy a londoni olim­piáig azon a véleményen voltam, hogy a magyar sport semmilyen ága – talán a parasport kivételével – nem volt nyertese a rendszerváltásnak! Sem az élsport, sem a tömegsport, sem az iskolai, sem az egyesületi; a létesítmények vonatkozásában sem mentünk előre. Most azt kell mondanom – mert minden feltétel adott –, hogy hála Istennek ha nem rontjuk el, van esély arra, hogy 2024-re az igyekezet sikerhez vezet. Én mindig Budapest szerelmese voltam, még akkor is, amikor nem sok esély volt arra, hogy olimpiának valaha is a házigazdái lehessünk. Most azonban reális az esély, hogy a hazai pálya végre mifelénk lejtsen.

– Azt hiszem, Einstein mondta: „Csak azok számára lehetséges a lehetetlen, akik megpróbálkoznak a képtelennel.”

– Jobb a helyzet… Nagyon hiszek a pályázat sikerében. Senkit ne részegítsen meg persze, hogy ezt az újragondolt, racionálisabb, nem olyan költekező, fenntartható rendezést nekünk találták ki. Ugyanígy gondolkozhatnak a gazdagabb városok is. Semmivel sem könnyebb tehát „befutni”, mint volt korábban. De nem felesleges és elpocsékolt a ráfordított munka és idő. Olyan ez, mintha valaki felvenne egy – nem svájci alapú – hitelt, mert tudja, hogy a jövedelme fedezi majd a hozadékot, amit a hitellel megteremtett. Van egy ví­zióm: ott állnak a hajók a pesti és a budai rakparton, és kiszállnak belőlük az olimpiára érkezők, és itt vannak a világ egyik legszebb városában. Az országok nagykövetei. Ez megfizethetetlen invesztíció. Vannak dolgok, amelyekben hinni kell, hogy az ember lássa őket.