Sport
Albertékat ünnepelte a futballvilág
Labdarúgás. A brazilok veretlenségi sorozatát szakították meg a magyarok
A Baróti Lajos szövetségi kapitány irányította válogatottunk „győzelmi kényszerben” játszott, mivel a portugáloktól az első csoportmérkőzésen elszenvedett vereség után egy újabb botlás a kiesést jelentette volna, függetlenül a következő, a bolgárok elleni találkozótól. Az ellenfél, noha első számú csillagát, Pelét nélkülözte, akkor már tizenkét éve, az éppen a magyarok elleni, svájci negyeddöntő óta nem veszített vb-mérkőzést, 1958-ban és 1962-ben is világbajnok lett.
Gelei József bravúrjával kezdődött a mérkőzés, de a 3. percben már vezetett a hagyományos meggypiros mezben játszó magyar legénység: Bene Ferenc emlékezetes szólógólt lőtt a kétszeres világbajnok kapusnak, Gilmarnak. A brazilok nem sokkal később Tostao góljával szépítettek, majd – még az első félidőben – Sipos Ferenc a futballtörténelem egyik legbravúrosabb szerelésével mentett a gólvonalon Alcindo elől. A második félidőben a magyar válogatott vitathatatlanul ellenfele fölé kerekedett, előbb egy Albert-Bene-Farkas összjátékból megszületett a magyar futballtörténelem egyik leghíresebb gólja, majd Mészöly Kálmán értékesítette a Bene által kiharcolt büntetőt. A vége „csak” 3–1 lett, miután Dagnall, az angol bíró nem adta meg Farkas János teljesen szabályos, újabb gólját.
Brian Glanville a híres angol újságíró a Világbajnokság című könyvében így emlékezett a mérkőzésre: „A második forduló fantasztikus mérkőzést hozott a magyarok és a brazilok között az Everton pályáján. Olyat, amit okkal sorolnak a világbajnokságok történetének legpazarabb találkozói közé. Izgalmas, drámai csata volt látványos gólokkal, tömény izgalommal – szédítő sebességen játszva. Albert Flórián uralta a pályát, kihasználta, hogy a brazilok nem őrizték elég szorosan, csodálatosan dirigálta a magyarok zenekarát. Ha kellett, okosan futott a labdát tartva, ha kellett, remekül passzolt, ha kellett, egyéni akcióra vállalkozott.
A mérkőzés végén, amikor a játékoskijáróhoz ment, hogy igyon egy kis vizet, a közönség egy emberként hangosan kiáltozta a nevét: Al-bert, Al-bert.” w